Az ezüst álarc mögött

1898. július 26.


Milyen jóleső érzés kinyitni a szemeimet. A nap melegen süt, végre megvirradt az a várva várt nap. Úgy érzem, egészen kivirultam. Az álomvilág hirtelen elillant, és én az ágyban fekve találtam magam pontosan ugyanúgy, ahogy este elbóbiskoltam. Se fürdés se semmi, még a ruháimat sem vettem le, csak a cipőmet rúgtam le gyorsan a lábamról. Még néztem egy ideig a ruhát, képzelődtem, hogy hogyan is fogok benne mutatni, majd végül csak elnyomott az álom.
- Na de most már sietnem kell - kitápászkodok az ágyból. Érzem, hogy ez a nap az én napom lesz; bármi is történjen a kedvemet semmi sem képes lehervasztani. Fantasztikusan fogok kinézni.
Most már irány vizet forralni, majd gyorsan megfürdök, utána pedig mehetek is a fodrászhoz. Gyorsan vizet melegítek, és pillanatok alatt a dézsában is termek. Megmosom magamat, minden egyes hajlatomat precízen. Mikor végeztem üldögélek egy kicsit a jó, meleg vízben, végül kikászálódok. Gyorsan megtörölközöm, és már készen is vagyok. Magamra kapok valami ruhát, felkapom a koronát, és már zárom is az ajtót. Sietnem kell, nem érek rá apróságokkal foglalkozni.



A fodrászhoz pontosan érkezek.
- Köszönöm Kamilla, hogy fogadott ezen a zsúfolt napon.
- Ugyan már, hiszen ez a dolgom – mosolyog rám.
- Kérem, a hajam legyen hullámos, csináljon különböző fonatokat, majd a végén tűzze bele a koronát. Ma este igazán gyönyörű akarok lenni – csak süt rólam az önbizalom, még én is meglepődök a határozottságomtól.
- Igenis asszonyom. Tökéletesen fog festeni. Ma éjjel maga lesz a bál szépe.
Bízok Kamilla varázsló kezeiben. Amíg teljesen be nem fejezi a mesterművet inkább női magazinokat lapozgatok. Terelni akarom a figyelmemet, a végeredményt szeretném látni. Másfél órát ülök a székben. Hol bodorítják a hajam, hol tűzik, majd a végén a korona is a helyére kerül.
- Kész is van asszonyom! Gyönyörű!
Eljött az idő, most már muszáj a tükörbe néznem, hogy meglássam a művet. Lassan felnézek az újságból, és a szám is tátva marad. Olyan csodaszép vagyok, mintha nem is én lennék.
- Istenem! Ez valami csoda.
- Tetszik asszonyom? – kérdi mosolyogva Kamilla.
- Hogy a csudába ne tetszene? Még sohase … sohase voltam ilyen gyönyörű; és ha a ruha is rajtam lesz, úgy fogok kinézni, mintha egy álomból léptem volna elő.
- Örülök, hogy meg van elégedve – mondja fülig érő szájjal.
- Mennyit fizetek?
- Négy korona lesz.
- Köszönöm! – és a kezébe nyomok öt koronát.
De már sietnem is kell. Délután négyre mondtam Katának, hogy jöhet a lakáshoz. Most van fél négy, és még sehol sem vagyok. Borzalmas ez a mai rohanás, de megéri.


- Sajnálom Kata, régóta vár? – a lakás bejáratához érve látom, hogy szegény lány kint toporog.
- Semmi gond asszonyom – válaszolja a megszokott higgadtságával.
- Már nyitom is az ajtót! Kerüljön beljebb.
Amint az ajtó nyílik, látom ám, hogy a nagy sietségben a cipőmet szétrúgva hagytam, az ágyam bevetetlen és a törölközőm is az ágyra van dobva. Magamon is meglepődök, hogy micsoda rendetlenséget hagytam reggel magam után.
- Köszönöm! – mondja szelíden, és bejön az ajtón.
- Kata, elnézést a felfordulásért. Én … én nem is tudom, hogy mi üthetett belém.
- Óh, semmi gond – mondja mosolyogva – Mindenkivel előfordul.
- Itt is van a ruha – mutatok a szekrényen lógó estélyire. Nem is értem, hogy hogyan használhattam rá ezt a szót, csak egyszerűen „ruha”, ez olyan szokványos, de erre a csodálatos öltözetre ez nem jó szó. De be is fejezem a filozofálást inkább, itt az ideje, hogy ezt a csodát magamra vegyem.
Egy külön helységben leveszem a ruháimat, majd felveszem a fehérneműt és a harisnyatartót. Lassan, gondosan felhúzom a lábaimra a harisnyát, és a végén becsatolom a harisnyatartóba, hogy véletlenül se csússzon le, végül a lakkcipőmbe bújok, és kitopogok szégyenlősen Katához.
- Készen állok – nagy levegőt veszek. Nevetséges, olyan mintha a kivégzésemre készülnék, miközben ezt a csodát várom, hogy végre rajtam legyen.
Mellém áll, és a ruhán a zsinórokat kiengedi.
- Kérem, emelje a karjait a magasba.
Így is teszek, és pár pillanat múlva a ruha már rajtam is van. Ahogy lenézek, ismét tündérnek látom magam. Kata közben a zsinórokat húzza, amíg én ámulok és bámulok. Gyorsan a kezemre húzom a kesztyűket egészen föl könyékig. Hátra dobom a hajamat, majd a nem kívánt fodrokat egy határozott mozdulattal lesimítom. Amikor a tükörhöz lépek szóhoz sem jutok, valami csoda történt velem. Ez tényleg varázslat. De Kata szemei is kikerekednek, amikor meglát ebben az öltözetben. Az éjkék ruha a koronával díszített fonatos hajammal, maga a csoda.
- Gyönyörűen áll magán ez a ruha – mondja Kata habogva.
- És ezt magának köszönhetem – nézek rá mosolygó szemekkel – Köszönöm, maga csodát tett. Ha most nem találok férjet, akkor soha.
A csengő sikításától kiráz a hideg. Istenem már ennyi az idő? Hat óra, és itt is a hintó, amit rendeltem.
- Köszönöm Kata még egyszer! – és a kezébe nyomok egy arany koronát.
- Legyen szerencsénk máskor is asszonyom. Nagyon jó szórakozást kívánok!
Nem is tudom, hogy hogyan távozott ilyen gyorsan, a hatalmas kapkodásomban nem is figyeltem. Gyorsan pirosra rúzsoztam a számat. Felkaptam magamra a kabátomat, a kezembe vettem a legyezőmet, és már zártam is az ajtót.



A Horváth-ház felé kigyúlnak a fények. Lassan ráeszmélek, hogy eljött a pillanat, a reményteli bál estélye. Érzem, hogy ez az én éjszakám.
Lassan megérkezünk a bejárathoz, a többi hintó már ott sorakozik. Kinyílik az ajtó, és a kocsis nyúl felém, hogy lesegítsen. Úgy érzem magam, mint egy primadonna. Fizetek, majd állok még egy darabig a bejárat előtt. Fohászkodom, hogy csak el ne romoljon minden. Végül erőt veszek magamon, és belépek a hatalmas vaskapun.
A látvány teljesen letaglóz. A lampionok fénye megvilágítja a házat, és az éppen lassan andalgó korai vendégeket.
Istenem csak el ne késsek. Gyorsabban szedem a lábaimat a park felé.
- Szép estét kívánok! –szólok a korai érkezőkhöz.
- Lett volna egy fogadásom, hogy maga elkésik – hallom a dörmögést a hátam mögött. Ez biztos az öreg Vásáry.
- Tudok én kellemes csalódásokat is okozni Uram?! – határozottan felé fordulok. Még magamtól is megijedek, az ilyen határozottság nem jellemző rám. Kis ideig csend van, majd lassan megnyugszanak a kedélyek. Sarkon fordulok, és elmegyek a csellómért.
- Hát magán meg mi a fene van? Mondta, hogy nincs egységes ruhája, de ez túlzás – forgatja a szemeit az érzéketlen alak.
- Már bocsánat, de az alkalomhoz illően öltöztem – vélekedem határozottan.
- Egységes kellett volna, azzal bakot nem lövünk, de maga ebben az öltözetben nem ülhet ki a nagy plénum elé.
Megszeppenve nézek magam elé. Sikerült mindent elrontania ennek a mogorva, undok fráternek.
- Így hát úgy döntöttem…- folytatta – hogy maga a felső sorba ül. Az lesz a legbiztosabb.
- De hát Uram! A csellista mindig elöl ül.
- Manapság ebben a modern korban az ember bármit megtehet. Egy karmester keze nincs megkötve annyira, mint régen. Ezt jó, ha az eszébe vési!
Lesütöm a szemem, és a köveket bámulom a földön.
- Szerintem a László mellett jó lesz – mondja határozottan, mintha már kitalálta volna előre.
Istenem! Csak miért a László mellé? Az az ember bolond, és annyit beszél ráadásul feleslegesen, hogy mellette mindenki megunja az életét.


Lassan befurakodok az új helyemre.
- Szervusz, Anna! – köszönt kedvesen.
- Jó estét, László! Szép az este! – csak formaságból mondom ezt.
- Valóban, de főleg, ha ilyen gyönyörű hölgy ül az ember mellett.
Jajj, csak kíméljen meg ezektől a mondataitól!
- Köszönöm! – és lassan szöszmötölni kezdek a ruhámmal.
- Biztos, hogy nem próbálhatjuk meg a kapcsolatot?
- Ez biztos László!
- Megkértelek már, hogy tegezz! – engem figyel a nagy, gülü szemeivel.
- Nem megy! Sajnálom! – de egy pillanatra sem nézek a szemébe. (Különben is nekem kell felajánlanom a tegeződést te idióta.)
Ezek nem elégséges válaszok neki, pedig egyértelműek, de csak beszél és beszél. Én meg csak úgy teszek, mintha hallanám, amit mond.
Már amikor először jöttem ide, akkor felfigyelt rám, és el is hívott kávézni. Majd mielőtt hazafelé vettem volna az irányt „búcsúzóul” egyszer csak a számba dugta a nyelvét. Borzalmasan csókolt, undorító volt. Na, ez volt az első csókom. Mindenesetre megmondtam neki, hogy nem tudok vele lenni, mert valahogy nem illünk össze, de a szavaim nem voltak rá túl nagy hatással. Sajnos!
- Na de azért eljössz velem majd étterembe?! – kérdése határozott és tömör. Csak erre eszmélek föl.
- Nem mehetek! Sajnos, mostanában … őőő … sok a dolgom.
Na, erre rám tekint, de továbbra sem zavartatja magát, és folytatja a mondókáját.
Fölösleges rá figyelnem, inkább törődnöm kéne a jövőmmel: Most akkor, hogy fog meglátni a hátsó sorban bárki is? Nem hívnak el táncolni sem! Ez a szerencsétlen meg ontja magából a bolondságokat!
Szép kis estének nézek elébe!


A bálba lassan mindenki megérkezik, és mi belekezdünk a zenébe. A parkett teljesen üres, mindenki beszélget. Vannak itt színészek, színésznők, bankárok és természetesen a felső tízezer jeles képviselői, szóval mindenki, aki számít. Gyönyörű libbenős estélyikben jelentek meg. Mindenki az Anna-bálra készült legalább fél évet. Erre az eseményre csináltatta a ruháját, vagy éppen ezért az eseményért ment még tavasszal gyorsan férjhez, hogy az estélyen bemutathassa „élete szerelmét” ennek a díszes, külsőséges társaságnak.
A Laci folyton engem bámul, miközben nagy mozdulatokkal húzom a csellóm vonóját. Én pedig őrült késztetést érzek rá, hogy egy hatalmas mozdulattal kiszúrjam a szemét, hogy végre a fájdalomtól összeessen, és ne bámuljon tovább. Aki ezzel az emberrel összeáll, az nő legyen talpán.
- Anna, mondtam már, hogy gyönyörű vagy? – kérdezi Laci.
- Igen Laci, mondtad, és én meg is köszöntem, és ismételten meg is köszönöm. Szóval köszönöm Laci!
- Óh, ez csak természetes. Akkor eljössz velem?
- Mégis hova mennék? – egyre ingerültebben válaszolgatok ostoba kérdéseire.
-  Laci, nem beszéltünk meg semmit.
- Óh, Drágám, dehogynem. Egy keringőt ígértél nekem.
- Sajnálom, de az én táncrendemben a László név sajnos nem szerepel. És nem vagyok a Drágád, kérlek, szólíts Annának.
A karmester minket figyel.
- Kérlek Laci, ne vitázzunk. Nem akarok én tőled semmit. Vásáry úr is minket néz, olyan hangosan vitatkozunk, mint…
- …mint egy házaspár? – mondja felém kacarászva.

Mintha semmi sem történt volna, és nem egy idióta tökfej mellett ülnék. Csak nézem a kottát és húzom a vonómat. Laci tovább szólongat, de én csak mosolyogva játszok tovább. Lassan a tömeg is táncra perdül. Keringő közben a selymek meglibennek, és a férfiak dicsekszenek hölgyeikkel, pörgetik, forgatják őket. Néhányukon már látszik is, hogy a bor megtette hatását. Fesztelenül kezdik a hölgyek derekát simogatni, és ami a legmegbotránkoztatóbb az öreg dámák számára, hogy a hölgyek ezt még élvezik is. Gyönyörű ez a színpompás forgatag. Mindenkin látszik, hogy felszabadul, és egyre jobban elengedi magát. Egyik asztalnál egy nagyotmondó ember ül. Hatalmas mutogatások közepette, mondja sárkányölő és szüzeket megmentő históriáit. Körülötte buta nők, akik ámuldoznak ostoba történetei hallatán.
Na, de inkább a csellómra figyelek, és kalandozó gondolataimat visszatartom.
- Imádom az olyan zsenge szüzeket, mint, amilyen te vagy, Anna! – erre a mondatra, a körülöttünk lévők elkezdenek duruzsolni. Egyre idegesebb leszek, és az irányítás lassan kezd kiesni a kezemből. Erre az idétlen sértő megnyilvánulásra nem tudok semmit se mondani Lacinak. Vásáry úr a zenekart csitítja, aki éppen miattam kacarászik.
- Az enyém leszel! – és erre belecsíp a karomba.
- Ne beszélj őrültségeket! Sohase leszek a tied.
- Mindenkit meg lehet vásárolni, és nekem van elég pénzem, hogy téged megvegyelek magamnak. Különben is érezhetően egyre jobb a kapcsolatunk, mert ha észrevetted volna, már tegeződünk – kacsint rám azzal az undorító, taszító vigyorával a szerencsétlen.
- Engem nem lehet megvenni – mondom határozottan. Kicsit sem töprengek el rajta, hogy mennyi pénz lenne, amire rábólintanék. Mindig is büszke voltam rá, hogy engem nem lehet csak úgy megvenni, mint egy örömlányt. Ha egyedül fogok meghalni, és senki sem fogja fogni a kezemet, és nem lesz soha egy férfi sem mellettem, azt sem fogom bánni, mert nekem nem akárki kell. Nekem egy intelligens férfi kell, akivel élvezet az élet; nem pedig kín, amilyen ezzel a szerencsétlen barommal lenne.
A semmiből odahajol a fülemhez és egy gyors mozdulattal megnyalja. Az ijedtségtől hirtelen felállok. A csellom az előttem ülő hátának esik. Amikor felfogom, hogy mi is történt az elmém teljesen elborul. A vonó kiesik a kezemből.
- Ebből elég! Mégis mit képzelsz magadról? – szegezem a kérdést egyenesen a meglepett Laci felé, aki nem hitte volna, hogy ilyen hatalmas lavinát indít el. – Elegem van a megalázásodból. Elég!
Ekkor döbbenek rá, hogy mindenki miket bámul. A zenekar, a vendégek, a pincérek hangos nevetésben kezdenek kitörni. Amikor körülnézek csak kacagó embereket látok. Laci arcán látszik a megkönnyebbülés, mert ő bajba nem kerülhet már miattam. Senki sem fogja elhinni, hogy jogosan álltam fel, és kezdtem el kiabálni ezzel a majommal; mert ugye egy nőnek mindig kecsesnek és hidegvérűnek kell maradnia, és ennek én pont az ellenkezője voltam.
A nevetés nem csillapodik, egyre többen bökdösik felém az ujjukat, én lassan lehajtom a fejem, hogy legalább az arcukba ne kelljen néznem. Vásáry úr átvág a zenekar tömegén, és megfogja a karomat.
- Ezért még számolunk, de most azonnal keres magának egy sarkot, ahova eltakarodik – kiabálással közli velem a követelését. Minek is fogná vissza magát? Hiszen a hahotázó tömeg a gúnyos röhögéstől semmit sem hall.

Lassan elindulok lefelé a pulpitusról, könnyek csorognak végig az arcomon, de egyszer csak egy férfihang szól a tömeg röhögéséből…