Az ezüst álarc mögött

1898. július 25.

Kiszolgáltatottan négykézláb markolom a vörös lepedőt, miközben egy férfi hatalmas mozdulatokkal hátulról belém teszi a férfiasságát. Élvezem, ahogy megmarkolja a fenekem és magához húz. Hatalmas nyögésekkel könyörgök, hogy csinálja erősebben és mélyebben, és ő a kérésemnek eleget is tesz. Mélyre hatol a puncimban, és én sikoltozásommal tetszésemnek hangot is adok. Már érzem, hogy nem kell sok, és átlépek a gyönyör kapuján, de akkor…
Minden egyre távolodik a férfi eltűnt a sötétségben, és én ott maradok a vörös lepedőt markolva az ágy közepén négykézláb.
Vége szakadt mindennek, és nem maradt más, csak a veszekedő szomszédok.
- Megmondtam, hogy ha megtudom, akkor hatalmas bajba kerülsz! – kiáltozza a nő, és már törik is a tányér.
- Te csak hallgass! Tudom, hogy a Vörös Józsi a szeretőd! – vág vissza a féltékeny férfi.
Hát én itt a szomszédságban sokat tudok róluk, de soha sem járna el a szám. Ahogy a dédimamám mondta: Az egyik kocsizott a másik meg szekerezett!
Az órámra nézve megállapítom, hogy van még időm. Igazán megvárhattam volna az álom végét, nem késtem volna el sehonnan. Na, de azért visszahúz az ágy, egy picit még henyélhetek. Közben a gondolataim útra kelnek. A kérdés, amivel a legtöbbet foglalkozok mostanság, hogy engem miért nem talált meg még a szerelem?
Eddig a férfiakra nem is volt időm, hiszen a konzervatórium lekötötte minden időmet, és hogy teljesíthessem az elvárásokat, kizárólag csak azzal lehetett foglalkoznom, ami a dolgom volt.
Jajj, ugyan kit akarok becsapni? 24 éves múltam, és még sohase volt kapcsolatom egy férfival sem. Egyszer csókoltak meg, de az nagyon nem tetszett. Ha olyan a csók, akkor inkább nem is kérek belőle többet!
Bizonyára velem van a baj, hogy a férfiak elkerülnek. Eleve az okos nőket nem igazán szívlelik, márpedig én magamat egy intelligens nőnek tartom. Egyszer megpróbáltam ostobának tűnni egy férfi társaságában. Na, az ő tetszését elnyertem, de végül nem bírtam tovább, és kitört belőlem az a sok gondolat, egy pillanat alatt lelepleztem magam. Többé nem próbálkoztam ilyennel.
Aztán meg nem csak a belsőmmel, de a külsőmmel is valami probléma lehet. Sohasem voltam olyan, mint a többi, átlagos lány. Én gyorsan érő típus voltam, és ki is kerekedtem, akár egy piros alma. A vérzésem is 10 éves koromban jelentkezett először. Én voltam az első lány, akinek ilyen gyorsan kellett megküzdenie az „átokkal”. Csúfoltak is miatta eleget a lányok, majd, amikor náluk jelentkezett a vérzés tudták kihez kell fordulni segítségért. A melleim nagyra nőttek és folyamatosan figyelnem kell, arra, hogy a fűző kellően jól tartson. Egy időben körbe tekertem magamon egy jó hosszú anyagot, és úgy mentem mindenhova. Azt gondoltam, hogy így jóval kisebbek a melleim, de tévedtem. A gyors növekedésük miatt elkezdett fájni a derekam és a hátam, végül hónapokig könyvekkel a fejemen és seprűnyéllel a karjaimnál kellett sétálnom. A fájdalmaim ennek a módszernek köszönhetően meg is szűntek, és nagyon jó tartásom lett ezektől  módszerektől.
Na, de nem csak ezek zavarhatják a férfiakat, hanem a teltebb alkatom is. A kigömbölyödő csípőm, a nem éppen lapos hasam, a vastag combjaim és a nagy fenekem. Én már megszoktam magamat, de sokak ízlését nem nyerhetem el. Végül mindig arra jutok, hogy aki igazán szeret, az olyannak szeret, amilyen vagyok.
Nekem külsőben nincsenek olyan határozott elképzeléseim a férfiakról. Az alkata legyen férfias, ne sovány. A karja legyen erős, és rövid haj díszítse a fejét, amit simogathatok. Az arcszőrzetet, azon belül a szakállat nagyon kedvelem, mivel még férfiasabbá teszi az arcot. Na, meg lehet, hogy azért is tetszik annyira a szakáll, mert gyerekkoromban én nem a szőke herceget vártam, hanem a Szakállka királyt, akinek vörös szakálla volt. De minden külsőség elvész a belső tulajdonságok hiányánál. Ha nem tudok jókat beszélgetni vele, ha nem érti a vicceket, ha nem tiszteli bennem a nőt és nem engedi, hogy mint nő mellette kiteljesedjek, akkor az egész kapcsolat elbukott már a kezdet kezdetén. Lehet, hogy túl nagy az elvárásom. A mama azt mondta, hogy „egy dolgozó férfinek is örüljek, akinek majd gyerekeket szülhetek,” Később az eskü köt össze minket meg a gyerekek, de semmi más. Már nem akarja azt sem, hogy házastársi kötelességeimet teljesítsem a nászágyban. Szörnyű befejezés.
Na, de elég a gondolatok halmazából. Még rengeteg dolgom van mára. Gyorsan ki is nyitom a szekrényemet, hogy a fekete hosszú kabátom rendben van-e a holnapi ünnepségre. Nem találok rajta egy kis bolyhot sem, de azért megfogom a kefét, és hatalmas húzásokkal lesikálom a láthatatlan szöszöket. Miután végeztem gondosan visszarakom a szekrénybe. A csodaszép fényesen csillogó magas sarkú lakkcipőmet is ellenőrzöm, hogy rendben van-e. De meg kell állapítanom, hogy makulátlan. Végül a lélegzetelállító koronaékszer maradt, amit díszként a hajamba rakatok majd. Olyan gyönyörűen csillog. Ezzel biztosan én leszek a bál királynője.
Még ma elmegyek a fodrászhoz, és kérek időpontot. Az lesz majd az első utam, különben meg Vásáry úr ismét elrendelt egy öt órás próbát, délután két órától. Még utána a varrónőhöz is el kell mennem, de ott gyorsan végzek. Legalább haza tudok érni időben, és ki tudom magamat aludni.


Felöltözök, és útra is kelek. A fodrász szívesen fogad holnap délután két órakkor. Katának úgyis négyre mondtam, hogy jöhet öltöztetni.
Hogy semmi se legyen bizonytalan, elmegyek gyorsan a Kocsikérőbe, és holnap este hat órára a lakás elé kérek egy hintót.
Minden ügyem elintézése után éppen hogy, de odaérek a próbára. Vásáry úr meglátott futni az udvaron, még azt is látta, hogy kapkodva veszem elő a csellómat, és amikor a vonómat gyantáznám, odalép hozzám.
- Tudja hölgyem, láttam ám mindent. Lesz’ szíves holnap megjelenni az eseményen időben.
- Sajnálom uram. Én … csak … hát rengeteg dolgot kellett elintéznem a holnapi bállal kapcsolatban, de egy perccel sem jöttem később. Vagy tévednék? – kérdezem félénken.
- Ha akarja tudni, egy percet késett. De ez sem megengedett. Legközelebb érkezzen előbb.
A többiek ismét csak rajtam kuncognak. Már inkább nem is mondok semmit. Közben még van olyan tag, aki húsz perccel később érkezik, de neki mosolyogva bólint az utálatos karmester, és vezényel tovább.
A próba nagyon lassan telik el. Magamban átkokat szórok Vásáry úrra. Hogy lehet egy ember ilyen kegyetlen? Hogy enne békát! Ha boszorkány lennék, seprűt ragadnék, és miután jól elnáspángolnám, elrepülnék jó messzire. Az lenne csak a jó világ, ha a hercegem várna egy szép kastélyban, és egybekelnénk, és gyerekeket szülnék hármat, négyet, sokat!
- Akkor holnap ugyanitt este nyolc órakor. A hölgyek az egységes ruháikat vegyék fel. Az uraknak frakk.
Micsoda??? Egységes ruha? Megkérdeztem az Ildikót, és azt mondta nincs egységes ruha. Most rám néz, és kuncog a markába.
Hát most mit csináljak?
- Elnézést uram, de én nem tudtam, hogy a nőknek van egységes öltözetük.
- Jajj, ne mondja! Az első alkalommal közöltem.
- Elnézést, de erről én nem tudtam. Nem mondta egyik alkalommal sem – közlöm komoran és határozottan.
- Hát akkor meg miért nem kérdezett rá valakitől?
- De uram én … én … - és mondanám, hogy én megkérdeztem az Ildikót, de fölösleges lenni, mert nem fogja bevallani az az álszent liba az átverést. Nem csak a legutáltabb leszek, de még hazugnak is hisznek. Ildikóra nézek, de semmi kétségbeesés sincs az arcán, csak a káröröm – Igaza van uram. Felelőtlenül csak a saját gondolataimra hagyatkoztam, és bizonyára nem figyeltem oda, amikor ezt közölte. Sajnálom! – mondom megalázottan.
- Jöjjön abba, amibe tud! Majd beültetem a nagy tömegbe, hogy ne lássa senki - enyhül meg a mogorva karmester.
- Köszönöm uram! – de a hírnek nem örülök. A tömegben senki sem fog látni, és táncolni sem fognak felkérni. Borzalmas, de meg kell állapodnom ezzel a szörnyű helyzettel.
Összepakolom a csellómat. Majd hogy valami örömöm is legyen, kocsira szállok, és megyek is a ruhámért a varrónőhöz. Kisvártatva odaérek, és a kocsist megkérem, hogy várjon meg. Nem szeretnék ebbe a sötétben gyalogolni a lakásig, meg nagyon fáradt is lettem.
Bekopogok a varrónő ajtaján. Résnyire nyílik az ajtó, és Kata kidugja a fejét.
- Bocsásson meg! Késtem!
- Semmi baj asszonyom, vártam az érkezését. Tessék befáradni.
- Köszönöm! - belépek az ajtón.
A ruha elő is van készítve az előszobában. Egy papírdobozba helyezte szépen összehajtva, hogy még véletlenül se gyűrődjön. Megnézem a ruhát még egyszer, jó alaposan, és mindjárt jobb kedvre is derülök.
- Szóval akkor mennyit fizetek? – kérdezem tágra nyílt mosolygós szemekkel.
- Mindent számítva 30 korona lesz, asszonyom.
- Tessék Kata! Itt van 32 korona, és nagyon szépen köszönöm, ezt a csodálatos ruhát. Ha legközelebb szükségem lesz ruhára, például menyasszonyi ruhára, akkor azonnal szólok – mondom mosolyogva, de ugyan kit akarok becsapni? Az biztos, hogy nekem sohase lesz szükségem menyasszonyi ruhára, hiszen senki sem akar elvenni; a bálban sem lát majd senki, ebben a tökéletes estélyiben.
- Köszönöm még egyszer a ruhát. Igazán gyönyörű. Holnap pedig délután négy órára várom a lakásomba – felkapom a dobozt és sietősen elindulok.
- Természetesen asszonyom, időben ott leszek.
- Köszönöm! – még egyszer hátra mosolygok Katára, és gyorsan elindulok a kocsi felé.


Végre itthon vagyok. Nagyon fárasztó volt ez a nap. Meggyújtok egy hófehér gyertyát, és az asztalra teszem. Gyorsan a dobozba nyúlok, és előveszem a ruhát; vállfára teszem, és kiakasztom a szekrényre. Pont tökéletes, éppen hogy nem lóg le a földre. A kesztyűket kiterítem az asztalra, és gondosan mellé teszem a csipke legyezőt is.
Csodálatos leszek holnap, csakhogy a szépségemet nem fogja látni senki sem, mert a sorok között el fogok veszni. Jajj, csak még azt kívánom, hogy ne történjen semmi baleset. Bár a mainál nagyobb bajt el sem tudtam volna képzelni. Nem is értem, hogy mit gondolt magáról az Ildikó. Azt hittem, hogy meg lehet bízni benne, de mint kiderült megint csak tévedtem. Na, de mindegy, ami történt az megtörtént. Nem tudok már rajta változtatni. Még gyorsan megfürdök, és utána le is fekszem.
- Mindjárt indulok – győzködöm magam, de végül ott ragadok a gyönyörű ruhám előtt.