Történetek

Egy sötét alak jelent meg előttem. Akkor végre sikerült megmozdulnom. Gyorsan megfordultam és berohantam a szobámba. Felkapcsoltam a villanyt és bezártam az ajtót. Amikor megfordultam, láttam, hogy nyitva van az ablakom. Amikor odamentem, hogy bezárjam, észrevettem, hogy egy kötél lóg le egészen a kertig...

Emlékezett egy asszonyra, akinek tiszta kék tekintetének könnyű fátylát, már gyakran vélte magán érezni, de soha, soha az életben nem kapta el a pillantását. Azt mondták, senki nem állhatja a lassan emésztő tekintetet. Felnézett és ott találta magát az ismerős ház előtt. A kapus tisztelettel szólította nevén – elmosolyodott – majd fehér kesztyűs kezével a bejárat felé mutatott. Belülről emberi hangok hallatszottak és vidám zeneszó, tompa, disszonáns zörejt keltve a házon kívül álló fülében....

Végigsietett a fehér márványfolyosón és a szobája felé vette az irányt. A kastély nyüzsgött szolgálóktól, lovagoktól, tanácsnokoktól és számtalan különös figura rótta a folyosókat keresve valamit. Alena láttára az emberek mindenhol széthúzódtak, és meghajoltak. Alena biccentéssel válaszolt, és folytatta útját. Már a szobájának a szárnyában járt, amikor halk zizzenést hallott a háta mögül...

Nem tudtam mit mondani neki. Még magam sem értettem egészen, miért is hoztam őt és magamat ilyen megalázó helyzetbe, hogysem neki meg tudtam volna magyarázni. Mikor kiszálltunk elkaptam a könyökét, hogy felvezessem a lépcsőn. Megpróbálta elrántani kezét, de szorításom erősebb volt, így kénytelen volt engedni. Könnyei újra csorogni kezdtek gyönyörű szemeiből.

Két, azaz kettő méterre feküdt a frissen kiásott sírtól a vizes füvön a hulla. Ha azt hinnénk, hogy a halott nem volt frissebb, mint a kiásott föld, tévednénk. Ezt a testet nem most kaparták ki koporsójából, nem."

B-novella
Krimi
Csorba Botond

Aztán, mintha nem is én lettem volna, ajkaim a szájára tapadtak. Onnan nem volt visszaút. Csókolt. De nem úgy, ahogy máskor. Jó volt. Máskor is jó volt, de ez más. Kiemelt a kútból és elsétáltunk a szállodába. Az emberek mind megnéztek minket, hogy miért vagyunk csuromvizesek. Mi mosolyogtunk rajtuk. Néha az utcán megálltunk, belenéztünk egymás szemébe és megölelt, vagy megcsókolt...

Már csak pár méterre járt a férfitól, amikor elkezdte lefékezni lovát, s mikor a férfi mellé ért, lova felágaskodott vele, és ő leugrott nyergéből, majd boldogan, nevetve a férfi karjaiba vetette magát. Kitörő örömmel ölelték át egymást, s nem győzték beszívni az orrukon a másik illatát, majd ajkaik kezdtek el játszani. Hosszan és szenvedélyesen, mintha ez lenne az utolsó esélyük arra, hogy érintsék a másikat...

Az egész nyarat úgy töltöttem, hogy utána vágyakoztam. Vártam minden találkozót, hogy vele lehessek. Megértett, és őszinte lehettem vele. Tudta minden titkom, egyet kivéve, azt, hogy mit érzek.

Becsukta az ajtót mögöttem. Ahogy megmozdult, a köntös kissé félrecsúszott rajta, ízelítőt adva pillantásomnak melle gömbölyű formájából, melyet már megannyi férfitársam minden ízében is megcsodálhatott. Vékony derekát ezüstlánc ölelte körül, bokája szemérmetlenül mezítelenen csábította a tekintetet. Gyönyörű volt, vonzereje mégsem érhetett fel az én szerelmemével...

A konyhából megint hallatszottak a hangok: csöpp… csöpp… csöpp…
A kislány szíve hevesen kezdett verni, s egyszerűen nem tudta becsukni a szemeit. Félt, legszívesebben sírva fakadt volna, de ahhoz elég nagy volt már, hogy tudja, ez nem segít.
Kezét lelógatva feküdt az ágyán és hagyta, hogy Austin nyalogassa a kézfejét. Ez megnyugtatta, bár azt nem tudta megmondani, hogy miért. Talán így érezte, hogy nincs teljesen egyedül.
Újból megpróbálta lehunyni szemeit...