Az álom

Rohant az erdőben. Nem tudta, hova tart, vagy mi akar. Nem volt ura a saját testének- Lábai maguktól mozogtak, mintha valamilyen földöntúli erő kényszerítette volna őket haladásra. A tudatát viszont még képes volt kontrollálni, így felfogta, amit látott, amit érzett, és mindent, ami körülötte történt.
Mive tenni nem tudott ellene, hagyta, hogy lábai vigyék arra, amerre kell. Ő inkább a környezetére koncentrált, és érzett! Csodával határos történés volt ez számára, mivel a nagyvároshoz volt szokva. Annak a nyomorához, levegőjéhez és a betondzsungeléhez. Emiatt volt olyan furcsa a természet érzése. A friss levegő, a zöldellő fák, és a néha a fák közül ki-kibukkanó táj. Egy vágy kerítette őt hatalmába, egy vágy arra, hogy megálljon, és leüljön. És ez a vágy megindította a képzeletét. Szerette volna nézni a völgyet, fölötte a dombokat, és a távolban rejlő hegyek sötét körvonalait, melyeket a rájuk omló aranyló napfény olyan csodálatossá tett. Majd fülelni kezdett. Hallgatta az erdő fáinak lombkoronáiban rejtőző madarak trillázó dallamaiból kialakult éneket, mely olyan gyönyörű volt, hogy érezte, átjárja testét az egész. Boldog volt.

Egy mennydörgés riasztotta fel a képzelete által szőtt álomból. Rá kellett döbbennie, hogy az iménti események nem történtek meg vele. Ezalatt hátrafordult, és látta, hogy gomolyfelhők gyülekeznek a nyomában. Menekülni akart a készülő vihar elől, ám még mindig nem tudott parancsolni testének. A felhők egyre sűrűsödtek, és a táj lassan sötétségbe borult. De ez még nem az éj sötétje volt. Inkább szürkületi állapot. Szeme lasan hozzászokott a fényviszonyokhoz, így félig-meddig nyomon tudta követni, merre halad.
Majd hirtelen, egy villámlás kíséretében elkezdett szakadni az eső. Ez tovább rontotta az eddig sem túl kedvező látási viszonyokat, ám ekkor megpillantott egy fénysugarat, mely meglepetésére nem az égből jött. Lábai egyre gyorsabban vitték őt, és ő már tudta, mi az uticél. Folyamatosan közeledtek a fény forrásához.
És hirtelen kilépett a tisztásra, amely olyan volt, mintha nem is ahhoz a világhoz tartozna, melyben napjait tengeti, hisz míg körös-körül tombolt a vihar, addig itt csend volt és napsütés. Miután magához tért első ámulatából, jobban körülnézett, és észrevett egy házat a tisztáson. Lábait továbbra sem tudta irányítani, ám rájött, hogy a ház felé tart, és ez nem volt ellenére, mert kíváncsi volt, vajon mit rejt a ház.

Mihelyt az ajtóhoz ért, megállt, és már nem akarta semmi elmozdítani onnan, hacsak az a gyenge, de friss szellő nem, mely ott lengedezett. Innen már neki kellett továbblépnie. Ez felidézett benne egy részletet egy filmből: "Én csak az ajtót mutatom meg neked, de azon neked kell belépned!" Vajon most is ez történik? Mi volt az a természetfeletti erő, amely idehozta, és egyáltalán miért hozta ide? De legbelül érezte, oka van annak, hogy ő ide került, és ennek meg kellett történnie. Így mivel nem tehetett, és nem is akart mást, benyitott az ajtón, és belépett a házba.
Ahogy belépett, különös nyugalom szállta meg. Nem tudta, mire számítson, mégis kellemesen csalódott, amikor végignézett a ház előszobájában. Ódon bútorzattal volt tele. Az antik tárgyaknál jellemző kellemes illat lengett be mindent. Lassan beljebb ment. Több ajtó is nyílt erre a röpke folyosóra. Az egyik tradícionális formájú, de faragott keretű ajtó volt, a másik magasabb, kétszárnyas ajtó volt, és a harmadik ajtó igazából nem is ajtó volt, hisz csak egy függönyt használtak térelválasztónak.

Az első ajtó mögött egy fürdőszoba rejtőzött, amely híven tükrözte az előszobában látott antik hangulatot. A falak csempével voltak kirakva, akárcsak a padló. A mosdónál, a csap nem a modern időkhöz szokott emberek nagy kedvence volt, hanem régies, tekerős csap volt fém vázzal. A mosdó feletti tükör kerete gyönyörűen faragott mahagóni fából készült, és felső része íves volt. Az íves részbe a következő idézet volt belefaragva díszes betűkkel: " a szem a lélek tükre". Folytatta a körültekintést, és most a kád felé fordította figyelmét. Az alig emelkedett ki a padlóból, nagyrészt bele volt mélyesztve. Méretileg akkora volt, hogy két ember is kényelmesen elfért benne. A peremén négy helyen kőből faragott, állatot formázó vízköpő volt. A kád fal felőli oldalán gyertyák égtek, ezzel biztosítva a különleges hangulatot továbbra is.

Miután kilépett a fürdőszobából, újból elindult a ház belseje felé, ám rögtön szembetalálta magát egy újabb ajtóval, s ismét a kíváncsisága győzött, így ezen is benyitott. Ezúttal az ajtó mögött egy hálószoba rejlett. A falakat sötétkék tapéta borította, melyeket arany színű csíkok szőttek át. A padlót különböző szimbólumokkal díszített szőnyeg borította. Az ajtóval átellenes falon hatalmas ablak mutatta a külső világot, amely most már elcsendesedett a korábbi vihar után. az ajtó mellett óriási szekrények álltak, melyekben - mint a szekrények ajtainak kinyitása után kiderült - csupán néhány ruhát tartottak, mondhatni katonás rendben. Lassan továbbfordult, és most a baldachinos ágyat vette szemügyre. Ismét gyönyörű faragással találkozott. Az ágyon két személynek volt hely, és úgy látszott, annyit is várnak, hiszen két főre ágyaztak meg. A takarók bársonyos tapintásúak voltak, de nem tudott rájönni, milyen anyagból készült. Ugyanaz az anyag borította a párnákat, huzat formájában. Kísértést érzett, hogy belefeküdjön, ám ismét az az érzés kerítette hatalmába, hogy ennek még nem jött el az ideje, így megfordult, és lassan kilépdelt a szobából.

Az ódon hangulat a következő szobában sem változott. Két ablak volt a szobában, ám azokon nem szűrődött be fény, mert a bársonyból készült sötétítőfüggönyök teljesen eltakarták. Zajt hallott, s riadtan annak irányába fordította fejét, ám csak a tűz pattogott a kandallóban. Márványból készült, és a kialakítása íves volt, ám a tetejét laposra formázták, így azon könnyedén el lehetett helyezni különböző tárgyakat. Ezekben nem is volt hiány. Amint végignézett rajta, díszes vázákat, családi fotókat, és egyéb személyes emlékeket pillantott meg. Valaki másnak az emlékeit, amelyek valamilyen módon kapcsolódtak hozzá is. A kandalló mellett két hatalmas fotel állt, egymással ellentétes oldalon. Köztük egy asztalka állt, melyen két bögrényi gőzölgő tea volt. Ekkor újfent figyelmes lett valamire. Most nem a kandalló zaja volt, hanem egyenletes szuszogás. Majd egy kéz nyúlt ki az egyik fotelból, megfogta a hozzá közelebb álló bögrét, és magához vette azt. Ő csak nézett, és nem tudta, mire vélje mindezt. Eleddig azt hitte, hogy a ház üres, illetve csak ő van benne egyedül, hisz idáig nem talált benne senkit. Ám most egy csapásra megváltozott minden. Az a kéz, amelyet csak egy pillanatig látott, azt az érzést keltette benne, hogy most beteljesül az álma.

Lassan közelebb ment, és megnézte szemből is a fotelben ülőt. Teljesen elnémult, mert ilyen gyönyörűt még életében nem látott. A lánynak dús, vállig omló barna haja volt. A kis szemrésben megbúvó szempár írisze a kék és a zöld különböző árnyalataiban játszott. Orra pisze volt, és az orrlukak ütemesen, ugyanazon időközönként tágultak ki, és húzódtak össze. Vékony ajka vérvörösen csillogott, A mögöttük megbúvó fogsor csillogóan fehér, és rendezett volt. Teljesen zavarban volt még, amikor a lány csengő hangon megszólalt:
- Szia, - olyan volt a fiúnak, mintha a világ legszebb dallamát hallotta volna - örülök, hogy ideértél. Már vártalak.
- Őőő... Szia, - hangja még mindig remegett az izgalomtól - Én is örülök, csak...
- Csak?
- Csak kicsit furcsa nekem ez az egész, mert olyan mintha egy álomba kerültem volna.
- Miért?
- Nem tudom pontosan, csak azt, hogy téged ismerlek úgy-ahogy. De nem újságban, vagy reklámban láttalak. Sokkal inkább álmaimban.
- Engem láttál álmaidban?
- Igen, akármilyen furcsa is, téged láttalak. Pontosan ilyen gyönyörűnek, minden egyes alkalommal, és csak reméltem, hogy egyszer bekövetkezik ez a találkozás.

A lány arcán látszott, hogy gondolkozik az elhangzottakon. Eközben visszaült a fotelbe, majd megszólalt: - Kérlek, foglalj helyet! - és aztán folytatta megkezdett gondolatmenetét.
A fiú leült a másik fotelba, és igyekezett úgy helyezkedni, hogy lássa a lány arcát. Csöndesen várt, majd lassan a hozzá közelebb lévő bögre felé nyúlt. A lány odafordult egy pillanatra, és amikor látta, mi történik, boldogság ült ki az arcára. Megvárta, amíg a fiú ivott a teájából, majd ismét megszólalt:
- Kíváncsi vagy, miért vagyunk itt, és mi az oka ennek a találkozásnak?
- Persze hogy kíváncsi vagyok, sőt... Mintha a számból vetted volna ki a szót, hisz ugyanaz foglalkoztat engem is, mióta csak beléptem ebbe a házba.
- Nos, tudom, hogy kicsit furcsának hangzik majd a kérésem, de fogd meg a kezem, és akkor megkapod a kérdésedre a választ.
- Igazad van, kicsit tényleg furcsának hangzik, de abból még senkinek nem lett semmi baja, hogy megfogta más kezét - mondta, és lassan a lány keze felé nyúlt. A lány nyúlt a fiú keze felé, majd megfogta. A fiú épp eltűnődött volna a lány bőrének selymességén, ám akkor mintha egy örvénybe kerültek volna. Nem bírták nyitvatartani a szemüket. Amikor legközelebb kinyitották, sehol nem volt a kandalló, a fotelek, a ház. Egy másik világban voltak, egy másik életben...

Ahogy körülnéztek környezetükben, egy házat pillantottak meg, melynek teraszán egy férfi ült. Tekintetét a horizontra függesztette. Amint abba az irányba pillantottak, amerre a férfi is, nem láttak mást, csak a végtelenbe vesző tengerpartot. Majd észrevettek egy apró pontot, amely közeledett feléjük, és ahogy közelebb került hozzájuk, egyre nagyobbá vált. Lassan kivehetővé váltak a körvonalai. Egy ló közeledett. Lovasának éjfekete haja lobogott a szélben. Amikor a teraszon ülő is felfedezte, hogy közeledik valaki, az addig szomorú arca egy pillanat alatt felderült, és oly boldogság sugárzott róla, mint egy kisgyermek arcáról szokott, mikor visszakapja elveszettnek hitt játékát. Lassan felkelt székéből, és lesétált a ház mellé, hogy ott várja az érkezőt. Mikor a lovas észrevette, hogy már várják, vágtába sarkallta lovát, hogy mihamarabb odaérjen. Már csak pár méterre járt a férfitól, amikor elkezdte lefékezni lovát, s mikor a férfi mellé ért, lova felágaskodott vele, és ő leugrott nyergéből, majd boldogan, nevetve a férfi karjaiba vetette magát. Kitörő örömmel ölelték át egymást, s nem győzték beszívni az orrukon a másik illatát, majd ajkaik kezdtek el játszani. Hosszan és szenvedélyesen, mintha ez lenne az utolsó esélyük arra, hogy érintsék a másikat. Nem bírtak betelni a másikkal. Onnantól kezdve egy pillanatra sem váltak meg egymástól. Örültek a másiknak, érezték egymás közelségét, és élvezték egymás testét. Boldogok voltak.

Egy szempillantással később eltűnt a tengerpart, s a ház, és ők visszatértek a valóságba. Még mindig egymás kezét fogták, s mikor a fiú a lányra nézett, az már tudta, milyen kérdés merült fel benne, és rögtön válaszolt is rá.
- Igen, azok is mi voltunk, de nem ebben az életünkben, hanem valamelyik előzőben, az egyikben a sok közül. Mások voltunk, más külsővel, de a lelkünk már akkor is összetartozott. Ez csak az egyik bizonyítéka volt annak, hogy okkal kerültél ide. Nem tudom, ez neked elég volt e, és elhiszed e, hogy összetartozunk, de javasolnám, hogy a mai nap hátralevő részét inkább pihenéssel töltsük, és örüljünk, hogy ismét egymásra találtunk.

Aznap este már nem az foglalkoztatta őket, hogy miért kerültek oda, hanem az, hogy ha már egyszer végre megtalálták egymást, akkor együtt legyenek, és újra megismerjék egymást. Egy ideig még a fotelban ülve beszélgettek, majd elhelyezkedtek a kandalló elé rakott szőnyegen. A lány a fiúhoz bújt, a fiú pedig magához szorította őt, de nem birtoklón, inkább örömtelin. Szorította, de mégis gyöngéd volt, nem okozott fájdalmat. Lassan elcsendesedtek, s márt csak a tűz pattogása hallatszott, illetve az egyenletes szuszogásuk. A fiú számára a lány minden érintése egy-egy áramütés volt. Jóleső áramütés. Majd közelebb hajolt a lány arcához, s a szemébe nézett. A lány viszonozta a pillantást. Tudták, mire gondol a másik, így egyszerre cselekedtek, s érezték, mit kell tenniük. Egy pillanatra visszagondoltak az álomban látott tengerpartra, hogy ott történik mindez. Feküdtek a víz szélén, s a dagály miatt növekvő hullámok csapdosták testüket.

Csak a telihold fénye ragyogott rájuk. A fiú könyökölt a lány mellett, s nézte a holdfényben is gyönyörű arcát. Lassan rárakta a kezét a lány hasára, aki erre megrezzent, és kinyitotta a szemét. Egymást szemébe néztek. A fiú egyik kezét még mindig a lány hasán tartotta, s a másik kezével óvatosan megsimogatta a lány arcát. Majd a lány fölé hajolt. Ajkaik érzéki játékba kezdtek. Egyszer követelőzőn, máskor óvatosan kapaszkodtak a másikba. Hol vadabbul, marcangolón, hol gyengéden, a másik sebét gyógyítva érintették egymást. Ezt a játékot folytatták még egy kicsit, majd azt befejezvén megpihentek egymás karjaiban. Lehunyták szemüket, s amikor legközelebb kinyitották, újra ott feküdtek a kandalló előtt, összebújva, s a tűz pattogását hallgatva. Innentől kezdve elkerülhetetlen volt a gondolat: SZERETIK EGYMÁS

Ha a történetem elnyeri a tetszésetek, szívesen folytatom!