Remény

- Mi a baj? - kérdezte Balázs. Akkor még nem tudtam értékelni, amikor mellettem volt és volt rá lehetőség, hogy megöleljem, de nem tettem. Talán az ember csak akkor érzi meg valaminek az értékét, ha már elveszítette.
- Nincs semmi bajom.
- Elmenjek?
- Ne.
- Teher vagyok számodra?
- Nem.
- Akkor miért teszed ezt velem?
- Mit?
- Hogy nem szólsz hozzám normálisan.
- Mert lelkiismeret-furdalást érzek!
- De én már megbocsátottam.
- De én magamnak még nem!

- És akkor miért teszed ezt velem? Ha nem csalnál meg állandóan, nem éreznél mindig lelkiismeret-furdalást! Ez olyan megalázó, szinte könyörögnöm kell, hogy hozzám szólj normálisan!
- Hát miért nem szakítasz?
- Te is tudod.
- Nem, nem tudom. - néztem rá bután, tudtam, hogy miért nem szakít.
- Miért gyötörsz már?
- Ha nem tudsz szakítani, ez így fog folytatódni, értsd meg! Én nem fogok szakítani!
- Jó, nem is kell, majd ha eljön az ideje, majd én szakítok.
- Azt már lekésted.
- Miért vagy velem ilyen rideg? Miért kínzol? Miért nem lehetünk normális pár?
- Én még fiatal vagyok a ... - de a szavamba vágott.

- Az nem mentség! Attól még nem kell minden héten 3 különböző pasival megcsalnod!
- Én nem illek hozzád, de szeretlek, és nem érdekel más véleménye! Azért nem szakítok és hagyom, hogy gyötrődj, mert önzően szeretlek! – kiabáltam vele az utca közepén.
- De ha én tudlak úgy szeretni, hogy közben a javadat akarom, te miért nem próbálsz csak normálisan szeretni? Nem kell, hogy egy jobb embert hozzál ki belőlem! Csak próbálj normálisan szeretni! - most már ő is ordibált. A város közepén álltunk egy kút mellett és mindenki minket bámult.
- Jól van. - suttogtam és elszégyelltem magam. Most ő fog megszégyeníteni engem. Éreztem. Meg akartam ölelni, de ellökött magától.
- Nem hallottam egészen tisztán!
- Ne haragudj rám, kérlek, többet nem fogok neked ártani.

- Tessék?
- Ne haragudj, többet nem foglak megbántani lelkileg!

Már ordibáltam vele és ekkor megölelt, éreztem, hogy milyen jó újra az erős karjai között és ezt senki más pasi nem tudta kárpótolni. Hatásszünet. Jó volt a karjaiban. Jobb, mint máskor. Talán újra fellángol bennem az a szenvedélyes szerelem? Persze, szerettem akkor is, szerelmes voltam belé, de nem szenvedélyesen. Miközben ezeken gondolkoztam, Balázs hirtelen felkapott és belerakott a kútba. Nem estem, két lábon álltam, de vizes lettem, mert a kútból víz sugárzott. Balázs is olyan lett, mert amikor ő bent akart hagyni a kútban egyedül, nem engedtem el, mégjobban szorítottam a nyakát. Magamban azon filóztam, hogy megcsókoljam-e.
Féltem, hogyha megcsókolnám, nem folytatná, és az lenne a megaláztatások netovábbja.

Aztán, mintha nem is én lettem volna, ajkaim a szájára tapadtak. Onnan nem volt visszaút. Csókolt. De nem úgy, ahogy máskor. Jó volt. Máskor is jó volt, de ez más. Kiemelt a kútból és elsétáltunk a szállodába. Az emberek mind megnéztek minket, hogy miért vagyunk csuromvizesek. Mi mosolyogtunk rajtuk. Néha az utcán megálltunk, belenéztünk egymás szemébe és megölelt, vagy megcsókolt. Szép, barna szeme volt. Tüzelt a szeme. Jó volt belenézni. És olyan máshogy csókolt. És az ölelése, mintha melegebb lett volna. Mintha magába fogadott volna, lelkiekben.

Átmentünk a főutcán, néztem a pálmafák gyönyörű leveleit. Néztem, hogy milyen sok szép dolog van a világon, amit az emberek nem becsülnek. Aznap valami megváltozott bennem, amikor mentünk át a zebrán. Az a nap tényleg más volt, mint a többi. Akkor valami megváltozott. Talán felnőttem. Amikor átmentünk a zebrán, engem majdnem elütött egy autó. El is ütött volna, ha nem ugrik elém Balázs, akkor az autó elüt. Tudtam, hogy nem pánikolhatok, ott volt a közelben egy telefonfülke, én rohantam és hívtam a mentőket. Szerencsére az angol nyelvet a világ minden részében megértik. Vagyis legnagyobb részén. Kijöttek a mentők, bevittek minket a kórházba. Ott teljes ellátást kapott, vigyáztak rá.

Kómában volt. Csak a remény maradt. Nem tudták az orvosok, hogy meddig lesz ebben az állapotban, akármelyik percben felébredhetett volna, de lehet, hogy csak évek múltán. A heteken keresztül tartó várakozás lelkileg teljesen összetört. Mindennap úgy mentem be a kórházba, hogy megvan rá az esély, hogy felébredjen. Reménykedtem. Az első 4 napon egész végig bent voltam vele, csak zuhanyozni mentem a szállodába, nem aludtam és nem ettem semmit. A kilencedik nap is reménykedve mentem be hozzá, ültem mellette. Már délután kettő volt, 30 fokban. Reggel nyolckor már bent voltam nála. Ültem a székben mellette és fogtam a kezét. Simogattam arcát, beszéltem hozzá.

A következő pillanat amire emlékszem, az egy ágyban voltam. Bejött hozzám egy nővér és megkérdeztem, hogy mi történt. Azt mondta, hogy elájultam három órával azelőtt. Felkeltem az ágyból, megköszöntem az ápolást, benéztem Balázshoz, megpusziltam az arcát, és hazamentem aludni. Másnap reggel, mikor bementem nem volt a helyén Balázs. Az orvos megkeresett és közölte velem, hogy már halott.

Sírtam. Rettenetesen. Óriási fájdalmat éreztem. Kettéhasadt a szívem. Eszembe jutott, amikor ordibáltunk egymással, a csók, a kút és a többi szép emlék, a veszekedések és minden. Bűnösnek éreztem magam. Akkor jöttem rá, hogy kit is veszítettem el. És én megcsaltam és ő tudta. Fájdalmat okoztam neki és most sírok miatta. Amikor megcsaltam nem is figyeltem rá. De most már más. Az emlék még mindig él szívemben ls nem is fogom elfelejteni. Szerelmes voltam belé és csak akkor jöttem rá, amikor elveszítettem.