A tizenharmadik ablak 5-6. fejezet

5. fejezet

Két hét múlva Isten színe előtt egybekeltünk Helennel. Velencébe utaztunk nászútra. Helen már a mézesheteink alatt észrevette a változást viselkedésemben, de okos asszony lévén, óvakodott szóvá tenni azt. Bár néhány hónappal azelőtt más vágyam sem volt, minthogy karomban tartsam kedvesem törékeny, karcsú testét, első együtt töltött éjszakánk, mikor érintetlenségét nekem ajándékozta, nem töltött el akkora boldogsággal, mint azt reméltem volna. Semmivel nem éreztem többet, mint mikor annakidején a szolgálólányokat tettem magamévá. Ezt Helen is megérezte, és elvakult szerelméből adódóan egyből magát kezdte hibáztatni. Tudtam, hogy úgy gondolja, nem elég jó nekem. És én balga! Én egyetlen szóval sem igyekeztem eloszlatni ezt a hiedelmét. Talán azért, mert akkor magam is így gondoltam.

Most hogy már gyötör a lelkiismeret furdalás, most már késő megmondanom neki, hogy nem ő rontotta el a dolgot. Isten, ha létezel, mondd meg nekem, miért ilyen gyenge az ember?! Nem kapok választ senkitől, hangom magányosan visszhangzik a hálószoba falairól. Isten nem állt mellém. És titkon remélem, nem is létezik, mert akkor nincs pokol sem. Ha van, akkor én biztosan oda jutok. Azt hiszem, meg is érdemelném. Már nem tart soká és kiderül.

Mikor visszatértünk Itáliából, szomorú hírrel kellett szembesülnöm. Jó szolgálóm, a derék Harold örökre elhagyott bennünket. Ő volt talán az egyetlen ember, akire tiszta szívvel rábízhattam volna életem. Harrington felügyelő ismét színre lépett. Megtudtam tőle, hogy lakájom is milyen különös körülmények között lépett át a másvilágra. Természetesen én minden gyanú fölött álltam, hiszen alibim megdönthetetlen volt. Haroldot a padláson találták meg felakasztva, mint megtudtam, arccal az egykori titkos szoba felé. Idegenkezűségre utaló nyomot nem találta, viszont búcsúlevelet sem, ami pedig ilyenkor szükséges kellék lenne az öngyilkosság megállapításához. Harrington, bár nem mondta ki, gyilkosságra gyanakodott. Előkerült ugyan egy levél, melyet Harold atyai nagybátyámnak címzett, azonban a Scotland Yard főfelügyelője úgy gondolta nem tartozik az ügyhöz, így átnyújtotta nekem:
- Fogadja még egyszer őszinte részvétemet, Mr. Fowler. Úgy tűnik, a lakája – Isten nyugosztalja – nagyon aggódott az ön lelki épségéért.
Visszavette kezemből a borítékot, és kihajtogatva tolta elém. Rövid keresgélés után rábökött egy sorra.
- Meg tudná mondani nekem, mire akart utalni Mr. Tailor ezzel a bekezdéssel?

Elkezdtem az elejéről olvasni a levelet. Tehát tudott róla. Tudott Verdinával való találkozásomról, tudott arról, hogy hiszek a démonomban. Harold sokkal okosabb volt, és sokkal jobban ismert, mint gondoltam volna. Merészsége, hogy tudtom nélkül a rokonaimat akarta bevonni ügyembe, mégis haragra gerjesztett. Félretoltam Harrington ujját, hogy tovább tudjak olvasni. „Különös, hogy Fowler úrfi látni vélte a tizenharmadik ablakot, melyről csak annak lehetett tudomása, aki ismerte e ház történelmét. S Fowler úrfi erről csak azután tudhatott, miután a kétes hírű jósnővel beszélt.” A felügyelőre pillantottam. Vajon járhatott Verdinánál? És vajon vele is olyan szívélyes volt a hollófekete hajú boszorkány, mint jómagammal? Harrington pufók, pirospozsgás arcán megülő rókaszemeiből semmit sem tudtam kiolvasni. „Talán még mindig engem gyanúsít?” – gondolkodtam, miközben nyugodt, rezzenéstelen arcvonásaiból próbáltam kifürkészni a rólam alkotott diagnózisát.

Visszatértem a levélhez. A megboldogult Harold még hosszasan ecsetelte a magatartásomon és szokásaimon általa, és a cselédek által tapasztalt nem éppen kedvező változásokat. Ahogy az írás vége felé közeledtem, a betűk mindinkább kezdtek összefolyni előttem, majd teljesen eltűntek, és cikornyás betűkkel a következőt olvastam a papíron: „Téged akarlak! Légy az enyém, William! Légy az enyém!” Leejtettem a kezemből a lapot.
Ahogy felemeltem tekintetemet a levélről, a főfelügyelő mögött megpillantottam valakit. Valakit, aki az előbb még nem állt ott. A göndör vörös haj megrezdült, a démonnő kezében egy kés villant, amivel egy pillanat alatt metszette át Harrington zsíros nyakát. A szétspriccelő vér beterítette az egész szobát, a főfelügyelő nyakához emelte vaskos kezeit, és értetlen arccal bámult rám. Máskor oly magabiztos tekintete üvegessé vált, ahogy szívének dobbanására minden egyes újabb löket vérrel távozott belőle az élet.
- Valami baj van, Mr. Fowler? Mr. Fowler? Hallo! – hallottam távolról Harrington hangját. A főfelügyelő mellettem állt, és a vállamat rázogatta.
- Jól van? – kérdezte aggódó szemekkel.
- Igen, nincsen semmi bajom, főfelügyelő úr – válaszoltam.
- Helyes. Már azt hittem, hogy maga lesz a következő, aki ilyen csúfosan távozik ebből a szép világból. – rácsapott a vállamra – No, azért csak vigyázzon magára! Még látjuk egymást.
Ezzel kifordult a szobából, magamra hagyva.
- Ebben nem kételkedem – motyogtam magam elé, miután távozott.

Harold temetése Helent is megviselte, bár őrá nem annyira lakájom – akit nem is ismerhetett – elvesztése tett ilyen rossz hatást, sokkal inkább a ceremónián történtek. Vagyis inkább a botrány, amit én műveltem.
A szertartásról én gondoskodtam, magamra vállalva minden költséget is; úgy éreztem ez a legkevesebb, amit tehetek. A plébános szép gyászmisét mondott, megható, és egyszersmind felemelő volt. Mikor a tömeg széledni kezdett, mi is elindultunk Helennel hazafelé. Akkor pillantottam meg a vörös hajkoronát, és a rikító zöld szaténruhát, ami szinte kivilágított a fekete tömegből. Megtorpantam. A nő felém fordította fejét. Miriam volt az. Rohanvást indultam felé. Mikor utolértem, megragadtam a karját, magamhoz rántottam és nem törődve a meghökkent gyászolókkal és nyomomban loholó rémült arámmal, szájon csókoltam.
- Mit képzel, maga pimasz alak! – kiabálta a nő, akit a karjaimban tartottam, majd napernyőjével ütlegelni kezdett.
- Anyám, segítsen! – sivította a démonomnak hitt nő, miközben Helen égő arccal rángatott el a feldühödött fúria elől, s hihetetlen erővel és gyorsasággal tuszkolt be a fogatunkba. Kertészem, Jonathan, látva az esetet, keresztülfurakodott a tömegen, és mielőtt a feldühödött gyászolók nekünk rontottak volna, felpattant a bakra, és vad iramra ösztökélte a két kancát.

Jó öt perce vágtázhattunk, amikor Jonathan lassabb ütemre fékezte a lovakat. Helen mindaddig rezzenéstelenül maga elé bámulva ült, de amint felengedett a veszély okozta első ijedelme, teljesen magába zuhant, és sírva fakadt. Átöleltem vállát, de ellökött magától, és még keservesen zokogni kezdett. Mire a Tölgyfa utcába értünk, könnyei elapadtak, üres tekintettel nézett ki a kocsi ablakán. Nem tudtam mit mondani neki. Még magam sem értettem egészen, miért is hoztam őt és magamat ilyen megalázó helyzetbe, hogysem neki meg tudtam volna magyarázni. Mikor kiszálltunk elkaptam a könyökét, hogy felvezessem a lépcsőn. Megpróbálta elrántani kezét, de szorításom erősebb volt, így kénytelen volt engedni. Könnyei újra csorogni kezdtek gyönyörű szemeiből. Miután Jonathan beengedett minket az ajtón, Helen felszaladt a szobájába, és magára zárta az ajtót. Hiába kopogtattam, és ígértem neki mindent, az ajtó zárva maradt.
- Szeretlek – suttogtam az ajtó süket tölgyfa deszkáinak, kedvesem szobája előtt a falnak támaszkodva.

Abban a pillanatban kezdtem megérteni, hogy mekkora hibát követtem el azzal, hogy Helent ebbe az elátkozott házba hoztam. De már nem volt visszaút; Helen a feleségem. Hátamat lecsúsztattam a falon, és leültem a földre. Nagyon messziről hallottam asszonyom elfojtott sírását. S ahogy egyre tovább hallgattam, nekem is majd megszakadt a szívem. Fejemben kezdett megfogalmazódni a megoldás: el kell költözni. Bármennyire is nehezemre esett volna elszakadnom kísértetnőmtől, tudtam, hogy az egyetlen lehetőség, hogy Helennel helyre hozzam dolgaimat, az ha elölről kezdhetünk mindent, anélkül, hogy démonom ellenállhatatlan csábítása pallosként lebegne fejünk felett.

Mikor idáig eljutottam, kezdtem kissé megnyugodni, és reményteljesebben néztem jövőnk felé, bízva abban, hogy minden rendbe fog jönni. Akkor még nem is sejtettem, hogy ezek milyen hiú ábrándok voltak csupán, s hogy saját gyengeségem fogja vesztünket okozni. A véglegesnek tűnő lépést mégsem mertem megtenni.
Feleségemmel nem beszéltünk ezek után az esetről, mintha azok meg sem történtek volna. Pedig mindkettőnk szívét marta a kétség, s talán sokkal jobb lett volna, ha elmondhatom neki, miféle démon üldözi lelkemet. Féltem, hogy elveszítem őt, de mégis minden éjszaka, miután gépiesen magamévá tettem Helent, megjelent álmomban a vörös hajú kísértet. S én sosem ellenkeztem gaz csábítása ellen. Egyre inkább azzal áltattam magam, hogy szekerünk a régi kerékvágásba került. Álmaimat démonommal, míg a valóságot Helennel töltöttem. Balga mód azt hittem, hogy a helyzet így mindenkinek megfelel majd. De elvakultságomban nem vehettem észre, hogy Helen örök vidámsága elpárologni látszott, s lassan de biztosan önmaga árnyékává kezdett válni az én egykoron tüneményes kedvesem. S épp emiatt, vak voltam arra is, hogy Miriam féltékenysége feltűnjön. Látnom kellett volna a jeleket, de csukva volt a szemem mindenre, ami kimozdíthatott volna e felszínesen kényelmes életmódból. Igen nagy árat kellett fizetnem kettős érzelmeimért.

6. fejezet

Harold halála után nem is kerestem senkit a helyére. Látogatóink egyre inkább elmaradtak, köszönhetően az én tüskés modoromnak, s titkos, de látható megszállottságomnak, így nem volt szükség új bizalmasra. Helen is mind jobban begubózott, már nem érdekelték a társadalmi események és pletykák, szeretett barátnőit is elhanyagolta. Vállalkozásomra mind kevesebb figyelmet fordítottam, így anyagi helyzetünk sem volt túl rózsás. Egyedül Miriammal való álom-szerelmem virágzott. S lassan kezdett összefolyni az álom és a valóság. Nekem már fel sem tűnt, hogy Helent egyre gyakrabban démonom nevén szólítom, s egy idő után már ő sem tette ezt szóvá, csak szomorú szemekkel nézett rám.

Feleségem egyre inkább szorgalmazta elköltözésünket, először csak finoman kérlelve engemet, végül egyezség elé állítva. Vagy Miriam, vagy ő. Józan eszem utolsó morzsájával végre igent mondtam neki. Kinéztem egy megfelelőnek tűnő lakást a belvárosban, és utolsó pennymet is elköltve, megvásároltam. A költözés előtti napon az egész cselédség lázasan készülődött. Úgy tűnt, én voltam az egyetlen, akinek nehezére esik elhagyni a Walton villát. Helenbe kezdett visszatérni régi, már-már elfelejtett énje, s meglepő energiával irányította a szolgálók munkáját. Estére minden készen is állt, hogy másnap elhagyjuk a házat. Holmiink ládákba rakva sorakoztak a könyvtárszobában, és az étkezőben. Némán vacsoráztunk. Helen szeme csillogott a boldogságtól, hogy végre itt hagyhatja e kísértet-lakta tanyát, én azonban nem tudtam osztozni örömében.

- Már alig várom a holnapot! – mondta kedves, csicsergő hangján – Olyan szép az a belvárosi lakás, s meglásd William, pár nap alatt otthonossá fogom varázsolni neked.
- Biztos vagyok benne – válaszoltam komoran.
Helen lerakta a szalvétát tányérja mellé, és ivott egy korty vörösbort.
- Menjünk lefeküdni, drágám! Holnap hosszú nap vár ránk.
- Menjél csak, kedves. Hamarosan én is követlek. Csak még olvasgatok egy kicsit a könyvtárszobában.
- Ne maradj soká! Szeretnélek magam mellett érezni, mielőtt elalszom.
Hozzám lépett, és lágy ajkait finoman arcomra nyomta, majd könnyed léptekkel távozott. Hallottam léptei kopogását a falépcsőkön, majd hitvesi szobánk ajtajának csukódását. Lenyeltem utolsó korty boromat, és elindultam én is felfelé. Az első emeleti lépcsőfordulóban hallgatóztam egy kicsit, majd mikor megbizonyosodtam róla, hogy Helen tényleg a hálószobában van, tovább eredtem, meg sem állva a padlásfeljáróig. Lenyomtam a kilincset, és belöktem az ajtót. Reméltem, hogy el tudok búcsúzni Miriam szellemétől, de lépéseim üresen és magányosan kongtak a helyiségben. Fejemet a tűzfalnak támasztottam, és halkan ismételgettem árnyszerelmem nevét.

A magammal hozott gyertya fénye pislákolni kezdett a padlón, majd egy utolsó lobbanással kialudt. Sötétség és síri csend borult a padlásra.
- William! – hallottam a halk nyögést.
- Miriam! – kiabáltam a semmibe – Itt vagyok!
- William, könyörgöm, segíts! – a kérés távolról hangzott, és én Helen hangját ismertem fel benne.
- Helen? Itt vagy?
- Segíts, kérlek! – a hang egyre elfojtottabbá vált. Majd egy velőtrázó sikítás törte meg a ház csendjét.
- Helen! – a sötétben testi épségemet kockáztatva rohantam lefelé az ósdi lépcsőkön az első emelet felé.
Aztán Jonathan után kiáltottam, de mindhiába. A ház, mintha kihalt volna, teljesen néptelen volt. Senki sem reagált a sikolyra, a segítségkérésre. Lenyomtam hálószobánk kilincsét, de az nem engedett a nyomásnak. Valaki bezárta. Üvöltöttem Helennek, de csak halk nyöszörgést hallottam odabentről. Nekifeszítettem vállamat az ajtónak, de képtelen voltam benyomni. Elhátráltam a falig, és teljes irammal neki futottam. A vastag deszkák nem engedtek. Újra és újra nekirontottam a tömör ajtónak, míg erőm el nem hagyott. Leroskadtam a küszöbre.
- Miriam! Kérlek ne tedd ezt, könyörgöm! – próbáltam démonomat jobb belátásra bírni.

A zár felől hangos kattanás hallatszott. Összegyűjtve erőmet felpattantam, és berontottam az ajtón.
Szörnyű látvány fogadott. Helen a gerendán lógott felakasztva. Karcsú nyakán a kötél sötétlila nyomokat hagyott, szemei fennakadtak, vékony ujjai a kenderfonatba kapaszkodtak görcsösen, lábai még rángatóztak az elvesztett talajt keresve. Mellette Miriam állt. Szemei bosszúéhségtől, és gyönyörtől csillogtak. Elém lépett. Helen még utolsó erejével könyörgően pillantott rám. Miriam gyöngéden átkarolta vállamat, megfordított és magához húzva szájon csókolt, miközben nagy élvezettel Helen haláltusáját figyelte.

Mikor ma reggel felébredtem, Helen még mindig a gerendán lógott. Kést kerestem elő, és felálltam egy székre, hogy levágjam. Teste élettelenül pihent meg karjaimban. Arca hamuszürke volt, ajkai elvesztették rózsaszín árnyalatukat, üveges tekintetével vádlón nézett rám. Az ágyra helyeztem, és az ajtóhoz léptem, hogy elfordítsam a kulcsot. Félrehúztam a sötétítőfüggönyt, és kinéztem az ablakon. A buja kerti növényzet élvezettel fürdött a nyár elejei ragyogó napsütésben, a cselédek pedig buzgón pakolták csomagjainkat a szekérre. Az íróasztalomhoz léptem, és rejtett fiókjából egy kicsiny üvegcsét húztam elő. Magam alá húztam a széket, Helenre pillantottam, majd papírt és írókészletet vettem elő, és körmölni kezdtem.
Már jó három óra is eltelt. Előhúztam a kis fiolát, és kinyitottam. Erős, édeskés illata van. Gondolkozás nélkül felhajtottam a tartalmát. Lassan hatni kezd. Érzem, hogy erőm elhagyja kezemet, aztán egész testemet.
Bocsáss meg, drága Helenem!

Epilógus

Harrington felügyelő leengedte kezéből a papírcsomót. Wallisra, a fiatal nyomozóra nézett.
- Nos, Wallis, mi a véleménye? – kérdezte tudálékosan.
Wallis végignézett a szobán; az ágyon fekvő asszonyon, és az asztalra boruló férfin. Fowler szája szélén alvadt vérpatak húzódott, mely sötétvörös foltként az asztalon gyűlt kicsiny tóba, ujjai görcsösen kapaszkodtak a szék karfájába.
- A nő felakasztotta magát, a férje pedig bánatában mérget nyelt. De az is lehet, hogy Fowler akasztotta fel a feleségét. Az írásból ítélve, elég egyértelműnek tűnik, hogy nem volt épelméjű. Nyilván a szerencsétlen orvossal is ő végzett. Talán már akkor le kellett volna tartóztatnunk.
- De azért a lakáj halála mégiscsak furcsa, nem gondolja, Wallis?
- Nem is tudom, főfelügyelő úr. Van ennek bármi köze az ügyhöz?
- Hát hogyne volna! - csattant fel Harrington. Hátrakulcsolt kézzel kezdett fel-alá járkálni, miközben magyarázatba fogott.
- Gondoljon csak bele, Wallis! Sem Smith, az ingatlankereskedő, sem az általa megbízott lator nem volt hajlandó elismerni a gyilkosságot, ha egyáltalán csak egy volt. És a kérdéses időpontra mindketten szilárd alibivel rendelkeznek. Az nyilvánvaló, hogy Smith keltette a kísértethistóriát, csak hogy bagóért visszavehesse a Walton villát, és ismét eladhassa olyan áron, ami pont elég alacsony ahhoz, hogy a vevő ne kérdezősködjön, de elég sok ahhoz, hogy dagassza a pénztárcáját. És erre kiválóan használták fel a titkos ajtókat, és folyosókat. De vajon Fowler tudhatott-e ezekről a járatokról? - Harrington felemelte a jegyzetlapokat - És ha tudott róluk, miért nem említette egyetlen szóval sem létezésüket az utolsó vallomásában?

A főfelügyelő kinézett az ablakon. Vagy két tucat csendőr fésülte át a kertet aprólékosan.
- Úgy gondolja, főfelügyelő úr, hogy talán van még valaki, aki a háttérből mozgatta a szálakat? Harrington Wallisra szegezte tekintetét. Az utódját látta a fiatal nyomozóban. S bár Wallisnak kiváló, éles elméje van, még elég tapasztalatlan. Tudta, hogy sok idő kell, hogy a Scotland Yard legjobb felügyelőjének, vagyis neki, Jeff Harringtonnak a nyomába érhessen.
- Jó meglátás, Wallis. De ki lehetett az? És miért tette? Túl sok a megválaszolatlan kérdés.
- Hát, ha hinnénk a kísértetekben - kezdte a nyomozó, de Harringon leintette.
- De nem hiszünk. Még igen sokat kell fejlődnie a fiúnak gondolta a főfelügyelő, miközben elindult az ajtó felé. Kiterelte maga előtt az ifjú nyomozót, és behúzta maguk után az ajtót. Wallis gyors léptekkel indult a földszint felé. Harrington megtorpant, amikor halk kattanást hallott az ajtó felöl. A kilincsre helyezte a kezét, és próbaképpen lenyomta. Zárva volt. Wallis után kiáltott, aki egyből visszarohant.
- Törjük be! - adta az utasítást a főfelügyelő.

Kettejük súlya alatt megadta magát a vaskos ajtó, és egy reccsenéssel beszakadt. A két nyomozó beesett a szobába. Wallis tágra meredt szemmel bámult az íróasztalon heverő vörös parókára.
- Ez meg mi? Ez még az előbb nem…
- Ne bámészkodjon, menjen, zárjanak le minden kijáratot! - kiáltott rá Harrington, aki éppen az ágy melletti falon lévő tükörnek álcázott rejtekajtót próbálta kinyitni. Nagy sokára megtalálta a nyitó gombot, és befurakodott a szűk átjáróba. Még éppen idejében ahhoz, hogy megpillantsa a folyosó végén a karcsú, fekete köpenyes alakot. Elindult felé, de méretes hasától alig tudott mozogni. A nő a felügyelő felé fordult, gúnyosan felnevetett, majd hosszú, hollófekete haja meglebbent, és egy pillantás alatt eltűnt a sötétben.
- Verdina, te átkozott boszorkány! Egyszer úgyis a kezeim közé kerülsz! - motyogta Harrington maga elé, és csalódottan visszapréselte magát a rejtekajtón.