A tizenharmadik ablak 4. fejezet

4. fejezet

Karba font kézzel figyeltem, ahogy elindul a kapu felé, intve a csendőrnek, aki a kertben strázsált. Valahogy a hideg futott végig a hátamon, ahogy a hátra kulcsolt kezekkel, komótosan nézelődő felügyelő távolodó alakját figyeltem. Nem mintha félnivalóm lett volna tőle. Sőt, a napok multával egyre jobban kezdtem sajnálni gyerekkori barátomat, aki ily csúfos véget ért. De gyilkosára mégsem tudtam haragos szívvel gondolni. Nem azért, mert George csalárd módon el akart árulni. Nem, ez azért kevés lett volna. Zöld szemű Démonom iránt érzett egyre erősebb vonzalmam nem engedte volna, hogy megkérdőjelezzem cselekedeteit, bármily súlyosak és kegyetlenek legyenek is azok. Féltettem kísértetemet, pedig őt igazán nem fenyegette a kötél általi halál veszélye. Mégis, ahogy egyre közelebb engedtem szívemhez, annál inkább magaménak is éreztem őt, bár még meg sem érinthettem.

Menyasszonyom eközben szerfelett aggódott értem. A Times-ban már másnap megjelent a gyilkosság híre, s ő rettegett, hogy elveszít engem. S talán attól félt leginkább, hogy jegyesét megalázva látja az akasztófán lógva, rángatózó lábakkal, elkékült arccal, kilógó nyelvvel. Jonathannal küldtem át a levelet, melyben megígértem, hogy amint a Scotland Yard engedi, meglátogatom őt. De ahogyan a főfelügyelő elhagyta a házat, már más járt az eszemben. Előkerestem a papírlapot a két címmel, és hosszasan gondolkoztam felette. Természetesen nem a doktor érdekelt, hanem az állítólagos jósnő. Verdina. Olasz csengésű név. „Verdina” – forgattam meg többször a számban a nevet. Különös hangzása van. Izgatott, ki ez a nő, és mit tudhat a szellemvilágról, amit én még nem.
Teketóriázás nélkül befogattattam a kocsimba, és útnak eredtem a megadott címre. Jonathan vadul hajtotta a lovakat, a macskaköves út majd kirázta a lelkemet, mire megérkeztünk. A kertészfiú lehajolt a bakról, és bepillantott.
- Ez lesz az, Fowler úr? - kérdezte.

Kiléptem, hogy jobban szemügyre vegyem a környéket. Lepusztult külvárosi negyedben álltam. Valaha még a city-hez tartozott, de állagának romlása miatt a középréteghez tartozó polgárok helyét gyorsan átvették a nélkülöző munkások. Nem tűnt túl bizalomgerjesztőnek az omladozó mázú falakból áradó hangulat. A szegénység, a nyomor, és a bűn szaga ütötte meg orromat. Mégis valahogy vonzott ennek a világnak a felfedezése. Kellemes izgalmat éreztem, ahogy elindultam a 35-ös ház bejárata felé. Jonathan zökkentett ki elmélkedésemből.
- Uram! Megvárjam itt, vagy jöjjek vissza később?
- Menjél csak haza Jonathan, és tedd a dolgod. Én majd fogok egy konflist.
Mielőtt a kertészfiú elviharzott volna, még megállásra intettem. Tárcámból egy bankót vettem elő, és Jonathan markába nyomtam.
- Vegyél valami szép ajándékot Rose-nak!

Jonathan fülig érő szájjal csapott a lovak közé. A kapualjban megálltam, és még egyszer végigmértem az utcát. Valamivel lentebb egy öreg, rikítóan kimázolt örömlány árulta hervatag bájait néhány lézengő matróznak, akik trágár szavakkal illették. Bizonyára valami fiatalabb nőcskére akarták költeni fizetésüket. A jelenetet a szemközti húsüzlet ajtajából két kövér hentes figyelte nagyokat hahotázva. Az ellenkező irányba fordítottam fejemet. Tekintetem megakadt egy falnak támaszkodó alakon. A férfi újságot olvasott, de úgy tűnt, nem igazán köti le a hírlap, mivel állandóan fel-felpillantott. Ruházatával sem igazán illett erre a környékre, bár nem volt túl jól öltözött sem. Lerítt róla, hogy a Scotland Yard-hoz tartozik. Észrevette, hogy nézem, és magasabbra tartotta maga elé az újságot, eltakarva arcát. Ennél feltűnőbben már nem is viselkedhetett volna. Persze sejtettem, hogy Harrington felügyelő figyeltetni fog, de azt nem hittem róla, hogy ilyen kontárra bízza a dolgot. Hacsak épp nem az volt a célja, hogy észrevegyem. Mikor a nyomozó kikukkantott a papírok mögül, ráemeltem köszönésképpen a kalapom, és gúnyosan biccentettem egyet. Ő is megemelte a kalapját, zavarában még az újság is kiesett a kezéből. Nevetve léptem be a kapun.

A jósnő lakása az alagsorban volt. Az ajtóhoz léptem, hogy bekopogjak, de mielőtt megtehettem volna, kitárult előttem.
- Isten hozott nálam! - hallottam egy kellemesen búgó női hangot belülről.
Beléptem. Rögtön megértettem George miért volt annyira oda az örömlány-jósnő szépségéért. Verdina fekete selyemköntöst viselt csak magán, mely az erőtlen gyertyafényben derékig érő, hollófekete hajával határozott kontrasztot képzett a szinte világító arcbőrrel. Csak egy-egy pillanatra tudtam ellopni tekintetem gyönyörű, fiatal arcáról, csak annyi időre, míg köntösének mély kivágásán pihentettem meg szememet.
- A nevem… - kezdtem bele, de nem engedte, hogy befejezzem a mondatot.
- Az nem lényeges. Én Verdina vagyok.

Becsukta az ajtót mögöttem. Ahogy megmozdult, a köntös kissé félrecsúszott rajta, ízelítőt adva pillantásomnak melle gömbölyű formájából, melyet már megannyi férfitársam minden ízében is megcsodálhatott. Vékony derekát ezüstlánc ölelte körül, bokája szemérmetlenül mezítelenen csábította a tekintetet. Gyönyörű volt, vonzereje mégsem érhetett fel az én szerelmemével.
Karon fogott, és szótlanul húzni kezdett maga után. Egy hűvös, ablaktalan szobába vezetett, ahol a fényt egy fekete viaszból öntött gyertya szolgáltatta. A falakon különféle ábrákkal díszített szőnyegek lógtak, a plafonról pedig olyan különleges dolgok, hogy sem céljukról, sem anyagukról nem lehetett elképzelésem. A bútorzatot csak egy kerek asztal és két szék adta. Verdina helyet foglalt velem szemben, és a másik székre mutatott. Leültem.
- Segítségre van szükséged - jelentette ki, és egy pakli kártyát helyezett az asztalra.
- Honnan tudod, hogy nem másért jöttem?
- Azt is meg fogod kapni - mondta, és érzéki mozdulattal végighúzta körmeit a mellei között.
- És ha én mégsem akarom? - kérdeztem vissza, hogy kibillentsem már-már szemtelen magabiztosságából; sikertelenül.
- Akarni fogod.

Felemelte a paklit, és hét lapot tett le maga elé, hátlappal felfelé.
- Válassz! - mutatott végig a lapokon.
Ráböktem a középsőre. Verdina felemelte, egy darabig mereven nézett maga elé, aztán letette elém a kártyát.
- Fordítsd meg!
A kártyáról egy csontváz vigyorgott rám, egyik kezében méretes kaszával, másikban levágott fejjel.
- Halál!
Verdina szinte kéjesen ejtette ki a szót. Nem mintha szükségem lett volna erre a magyarázatra; bár nem értek a tarothoz, ennyit azért én is sejtettem. A boszorkány visszatette a lapokat, és megkeverte a kártyát. Újra elém pakolta hét lapot. Gondolkodás nélkül rámutattam a középsőre. Verdina rátette a tenyerét, majd elém tolta. Ismét csak a kaszás képe jelent meg.
- Halál! - mondta, talán még nagyobb élvezettel, mint az imént.
- Nincs szükségem efféle hókusz-pókuszokra. - mondtam megelégelve a dolgot. Verdina jéghideg, kék szemei megvillantak.
- Hát jó. Ha így akarod…
Eltűntette a paklit az asztalról.

- Úgy hallottam, te jól ismered az árnyékvilág titkait. Igaz ez?
- Hiszel a szellemekben? – kérdezett vissza válasz helyett.
Kérdőn nézett rám, és én hirtelen elbizonytalanodtam, miben is hiszek valójában. Verdina elmosolyodott.
- Értem. Te is azok közül való vagy, akik nem hisznek a szellemvilágban, mégis onnét várnak választ.
Felemelkedett az asztaltól.
- Először döntsd el, hogy mit akarsz, s csak aztán fordulj hozzám! – mondta szenvtelen arccal – Most pedig távozz!
Nem mozdultam. Eszem ágában sem volt elmenni, már csak azért sem, mert attól tartottam, többet úgysem térnék ide vissza.
- Válaszokra van szükségem, de nem a szellemvilágból, hanem a szellemvilágról. Te tudnál nekem segíteni, és én nem lennék hálátlan.
Elővettem tárcámat, és egy jókora összeget helyeztem az asztalra.
- Tévedsz, ha azt hiszed, mindent megvásárolhatsz a pénzeden. – mondta Verdina, de a papírbankók mégiscsak eltűntek az asztal fiókjában. – Segítek. De csak ha először te is segítesz nekem.

A boszorkány fekete köntöse a padlóra hullott. Anyaszült meztelen állt elém, az ezüstlánc, ami elébb még ruháját fogta össze, furcsa mód most is derekán volt. Ujjaival átkulcsolta tarkómat, és fejemet gömbölyű melleire vonta. Nem tudtam ellenkezni; kebleinek puha melege, bőrének illata teljesen megőrjített. Keményen ágaskodó mellbimbói szinte könyörögtek a kényeztetésért, s én nem voltam rest, nyelvemmel finoman kezelésbe vettem hol egyiket, hol másikat. Verdina nyögdécselni kezdett, majd elszakadt tőlem, s felült az asztalra, bokáit vállamra téve húzott öléhez mind közelebb, míg arcom kéjnedvtől csillogó szemérméhez ért. Belecsókoltam az illatos résbe, mire a boszorkány felnyögött, és fejemet megragadva rápréselte számat testének legérzékenyebb pontjára. Íze más volt, mint álmomban démonomé, de őrjítően finom, s élvezettel kóstolgattam, egyre hangosabb nyögéseket kicsikarva ezzel Verdinából. Aztán mikor már nem érte be nyelvemmel, leszállt az asztalról, és türelmetlenül bontogatni kezdte nadrágomat, majd mikor ágaskodó vesszőm előkerült, ölembe fészkelte magát. Testének vad és szenvedélyes mozgásával repített bennünket szinte pillanatok alatt a kéj csúcsa felé. Majd mikor össze-összehúzódó hüvelyével az utolsó csepp magomat is kisajtolta belőlem, még mindig lihegve felkelt, és gyorsan magára öltötte köntösét.

Amikor kiléptem a bérházból, követőm már leshelyet váltott. Jó száz yarddal lejjebb húzódott meg egy kapualjban, s onnét tekintgetett kifelé, abban a hitben, hogy így észrevétlen marad előttem. Jót mulattam magamban az ügyetlen nyomozón, s gondolataimba mélyedve megindultam a belváros felé, remélve, hogy arra majd tudok konflist fogni.
Verdinánál tett látogatásom, ölelésének gyönyörét leszámítva sem maradt eredménytelen. Ahogy újra és újra végigfuttattam agyamon a történetet, melyet testi szerelmünk beteljesedése után osztott meg velem, mindinkább kezdett erősödni bennem a gondolat, hogy Verdina valóban jó kapcsolatot tart fenn azzal a világgal, melynek létezésében eddig hitem oly gyenge és kétkedő volt, annak ellenére, hogy démonomat első találkozásunk óta valóságosnak véltem.

A jósnő, miután kielégítette rajtam vágyait, egyéb különleges képességeiről is számot adott. Megdöbbentem, amikor elkezdett mesélni a Tölgyfa utcai házamról, anélkül, hogy én említést tettem volna jövetelem valódi indokáról. Megtudtam tőle, hogy a ház nem mindig a mai állapotában állt az egykoron gyönyörűen gondozott kert közepén. Amikor a régi épületről, és a benne egykoron lakókról kezdett beszélni a boszorkány, oly izgatottá váltam, hogy fölpattantam ültő helyemből, és fel-alá járkálva hallgattam az esetet:

„Jó négy emberöltővel ezelőtt, mikor megépítették a házat, egy fiatal házaspár költözött be. Őrült szerelem volt az övék; ellenkezve a család akaratával keltek egybe. Csak a fiú nagybátyján múlott, hogy nem tagadták ki őket az örökségből. De attól ő sem tudta megvédeni őket, hogy az egyik rokon által az ifjú szerelmesekre mondott átok meg ne foganjon egy lángvörös hajú kislány képében. Boldogságuk először határtalan volt az újszülött miatt. De ahogy a kislány lassan nővé cseperedett, úgy lett a ház mind komorabb és komorabb. Miriam gyermekként, és nőként is gyönyörű volt. De lelkében a legsötétebb gonoszság lakozott. Örömét leginkább abban lelte, hogy naphosszat kínozta a környezetében élő összes lényt, legyen az akár egy szerencsétlen egér, legyen akár az édesanyja. Az idő múlásával egyre inkább mesterévé vált test és lélek gyötrésének. Egyedül apjának kegyelmezett, de neki is csak azért, mert bűnös vonzalmat érzett iránta. Apja azonban végtelenül erkölcsös ember volt, aki nemcsak hogy ellenállt lánya egyre követelőzőbb csábításának, de mélységesen szégyellte is magát, hogy kígyót melengetett kebelén. Mindazonáltal szeretete egyetlen gyermeke iránt csillapíthatatlan volt. Még akkor is, amikor Miriam annak az embernek az életére tört, aki apja egyetlen támaszát jelentette; a tulajdon anyjáéra.
Az asszony túlélte a gyermek ellene irányuló merényletét, de soha többé nem akarta látni Miriamot. Az apa mindkettejük felé irányuló érzelmei pedig nem engedték neki, hogy bármelyiküket is válassza a másikkal szemben. Ezért építette meg lányának a padlás végében a titkos kamrát, ahová elbújtatta, és ahol mindennap meglátogatta.

Egyedül a cselédlány, és a két építőmester tudott a rejtett szobáról, akiket a férfi alaposan lefizetett hallgatásukért. Azonban Miriamnak ez is kevés volt. Tudta, hogy ha bármelyikük szája eljár rejtekhelyéről, az anyja azonnal intézetbe küldi, elszakítva ezzel szerelmétől. Így az éjszaka leple alatt kiszökve kegyetlenül végzett mindannyiukkal. A csendőrség tanácstalanul állt a halálesetek előtt, sohasem tudták meg, ki volt a gyilkos. Azonban a lány anyja valahogy mégis megneszelte, mi folyik a háta mögött, és óriási patáliát csapott, követelve urától, hogy távolítsa el a házból az immár egyre látványosabban nővé cseperedő Miriamot. A férfi egy hét haladékot kért. Amikor közölte a lánnyal, hogy engedve hitvese akaratának, kolostorba küldi, Miriam látszólag beletörődött a helyzetébe. Mégis a határidő lejárta előtt egy nappal az anyját holtan találták. Kötélen lógott a padlás egyik gerendájáról. A ház ura, bár tudta, ki a tettes, mégis hallgatott a padlásszoba titkáról. Aztán, amikor elült a botrány, kiengedte lányát a rejtekéből, és úgy éltek, mintha mi sem történt volna.

Azonban Miriam szerelme tulajdon apja iránt nem csillapodott, és a férfi egy alkoholtól mámoros éjszakán engedett a kísértésnek: magáévá tette a tizennyolc éves lányt. Onnantól kezdve nem volt békessége, éjszakánként rémálmok gyötörték, és már hiába utasította el Miriam közeledését, lelkiismerete nem hagyta nyugodni. Az egyre hisztériásabbá váló lányt újfent bezárta a padlásszobába. Éppen üzleti ügyben volt távol, mikor leégett az épület. Mikor hazaért már csak a ház elüszkösödött romjait találta. A járókelők összesúgtak mellette: „Igen, én láttam, ahogy segítségért kiabál a lány, onnét, a tizenharmadik ablakból”, mutattak fel a pontra, ahol egykor a titkos padlásszoba volt.
Walton erős ember volt, és újjáépítette a villát, de pontosan annyival kisebbre, amekkora Miriam szobája volt, így már csak tizenkét tetőablak került a házra. De nem sokkal a lakás elkészülte után, a padláson találták meg, golyóval a fejében, a tizenkettedik ablaknál, arccal a tűzfal felé, ahol egykoron a lánya lakott évekig.

A rokonság nem kívánta megtartani az átkozott házat, így elárverezték, a babonás népség pedig még a kapott pénztől is megszabadult. Mennyire tisztelték őket, amikor a vagyonnyi summát az árvák javára adományozták, pedig nem szívjóságból, csak félelemből tették.
Miriam azóta kísért a házban, keresve új kedvesét. És ha valaki is szerelme beteljesülésének útjába állna, kínok kínjával kell meghalnia."
Mikor Verdina kikísért az ajtóig, még megfogta kezemet, és felfelé fordítva belenézett a tenyerembe.
- És én mit tegyek, hogy megnyugodjon a démonom lelke? – kérdeztem tőle, reménykedve, hogy segítségemre lesz.
- A magadévá kell tenned. De vigyázz, ha egyszer az övé leszel, többé nem ereszt el téged.

Ez a mondat visszhangzott elmémben, ahogy a macskaköves úton lépdeltem leszegett fejjel. Amikor Verdina ezt kimondta, aggodalmat láttam hideg kék szemeiben. Biztos voltam benne, hogy tud még valamit. Valamit, amit talán az életvonalaimból olvasott ki, valamit, amit nekem is tudnom kellene. De a boszorkány csak összeszorította ajkait, és némán utamra bocsátott.
Leintettem egy váratlanul megjelenő kocsit, és bemondtam a címet a bakon ülő kocsisnak. Még be sem csuktam az ajtót, a szekér egy zökkenéssel megindult célom felé. Az ablakból még láttam, ahogy a nyomozó bamba képpel lesi, ahogy elhaladok mellette, aztán behúztam a függönyt és lehunytam a szememet.