Búcsú

Van, hogy az élet –nevezhetjük sorsnak is- olyan körülményeket alkot, feladatok, kihívások elé állít minket, amikről tudja, hogy nem leszünk képesek megoldani. Nemrég még a sebeimet nyalogatva hánykolódtam, és azt hittem az életem végképp kisiklott. Aztán megismertem őt. A legreménytelenebb pillanatban lépett be az életembe, és tett csodát. Mosolyt csalt az arcomra, boldoggá tett, és ismét úgy éreztem, élek. A legjobb barátokká váltunk, és szinte minden szabad időnket együtt töltöttük. Sok őrültségre rávett, és egyszer csak bele szerettem. Nem tudom mikor történt, de megtörtént. Ismét szerelmes lettem, ám ez a szerelem teljesen más volt, mint a többi. Eddig mindig küzdhettem azért, ki iránt így éreztem. Érte viszont nem küzdhettem. Nem tehettem meg vele. Boldog párkapcsolatban élt, és a legjobb barátom volt. Tudtam, ha ennél többet akarok, akkor elveszítem, ezért titokban tartottam, és magamban őrlődtem. Az elején úgy tűnt, hogy minden rendben, és bírni fogom, de az idő teltével egyre nehezebb lett. A napok, az esték, éjszakák, reggelek üressé váltak. Minden pillanatban hiányzott, és semmihez sem volt kedvem. Annyira fájt a hiánya, hogy majd bele pusztultam. Igyekeztem tartalmassá tenni a napokat. Barátokkal, családdal, munkával kitölteni minden másodpercet, hogy ne hiányozzon annyira, de nem sokat segített. Nem tudtam semmire sem koncentrálni, és teljesen mindegy volt, hogy mit csináltam, mert minden pillanatban utána vágytam. Azt akartam, hogy ott legyen. Ölelhessem, csókolhassam, szerethessem… és, hogy ő is szeressen, de tudtam, hogy ezt nem lehet. A sors ismét megmutatta kegyetlen oldalát, elhúzta előttem a mézes madzagot, csak, hogy kiélhesse beteges vágyát, és szívathasson.
Az egész nyarat úgy töltöttem, hogy utána vágyakoztam. Vártam minden találkozót, hogy vele lehessek. Megértett, és őszinte lehettem vele. Tudta minden titkom, egyet kivéve, azt, hogy mit érzek. Sokat köszönhetek neki. Megmutatta, hogy mindig van remény. Amikor annyira szeretsz valakit, hogy majd bele pusztulsz, akkor is jöhet valaki, aki annyira lenyűgöz, hogy bele szeretsz, és hálás leszel neki, azért, hogy ezt tette veled, még akkor is, ha ő lesz életed legújabb reménytelen szerelme…

Már négy óra is elmúlt. Késett. Az órámra pillantottam, lábammal türelmetlenül toporzékoltam. Ideges, és feszült voltam. Rajtam kívül, csak egy fiatal pár sétálgatott, kéz a kézben a parton. Nézték a Balaton lágyan fodrozódó vízét, a rajta látszólagosan hánykolódó vadkacsákat, akik már felkészültek téli útjukra Afrikába, hogy ott vészeljék át az itteni zord hideget. A távolban egy sétahajó pöfékelt, hallható volt a rajta utazók lármája. Nem lehetett kivenni, hogy mit beszélnek, min vígadnak, de nem is érdekelt. Tekintetemmel tovább pásztáztam a vidéket. A fákat szelíden cirógató szellő a földre kényszerítette az elgyengült, sárga, vörös, barna színben tündöklő leveleket, amik lassan teljesen betakarták a nemrég még zöldellő füvet. Milyen szép is volt a nyár –sóhajtottam fel- milyen jó is volt vele. Sorra támadtak meg az emlékképek, az együtt töltött napok boldog pillanatai, melyeket, míg élek, nem fogok feledni. ..
-     Szia –ismerős hang repített vissza a valóságba, megfordultam, és ott állt ő. Fülig érő mosollyal nézett rám, kék szemei csillogtak, meseszép volt.
-    Szia –bámultam rá kisfiús tekintettel, majd közelebb léptem, és puszit nyomtam az arcára.
-    Bocsi, hogy késtem, de a barátnőm levakarhatatlan volt. Kitalálta, hogy suli után menjünk el vásárolni, mert neki új cipő kell, és végig járatta velem az összes boltot.
-    Semmi gond- mosolyogtam. –Séta a parton?
-    Benne vagyok –mosolygott ő is.
-    Milyen volt a napod?
-    Idegesítő, és fárasztó. A tanárok ma toppon voltak. Rendesen szívattak minket, úgy bántak velünk, mintha még mindig kisgyerekek lennénk, pedig már tizenkilenc is elmúltam. Néha nem értem őket.
-    De jó lenne, ha ismét tanulhatnék, iskolába járhatnék. Azt hittem minden sokkal könnyebb lesz, ha végzek, de tévedtem. Addig jó, míg tanulhatsz, mert utána a dolgozó tömegbe olvadsz, és küzdhetsz mindenért.
-    Én már szívesen küzdenék. Jó, hogy ez az utolsó évem. Még egyet nem bírnák ki.
-    Erre majd térjünk vissza pár év múlva.
-    Mégis hogyan? –megállt, és a távolba tekintett- két nap múlva elmész, és többet nem foglak látni. Utállak ezért. Magamra hagysz.
-    Telefonon, neten keresztül tartjuk majd a kapcsolatot –igyekeztem érvelni, és megnyugtatni, nem csak őt, hanem magamat is, de még én sem hittem. A szívem majd meg szakadt. Tudtam, hogy az, az utolsó alkalom, hogy láthattam. Sírás kerülgetett, minden erőmre szükségem volt, hogy erős maradhassak, vagy inkább, hogy annak látszódjam.
-    Az nem ugyanaz –tekintetünk találkozott- szükségem van rád. Arra, hogy itt légy mellettem.
-    Neked ott a barátod, rá mindig számíthatsz.
-    De nem úgy, mint rád. Nem akarom, hogy elmenj. –szemei csillogtak, és előtörtek a könnyei.
-    Ne sírj –magamhoz húztam, és megöleltem. Szorosan belém kapaszkodott, zokogott. Már én sem bírtam tovább. Könnyeim végig folytak az arcomon, és az egész testem sajgott. Nem akartam elengedni. Örökké akartam ölelni.
-    Kérlek, ne menj el –hüppögött- ne hagyj itt.
-    Nem maradhatok.
-    Mégis miért nem? –kiengedett a karjai szorításából, és mélyen a szemembe nézett.
-    Mert szeretlek – ahogy abban a pillanatban rám nézett, nem tudtam hazudni. Elvesztettem minden erőmet, elgyengültem, és bevallottam, hogy mit érzek-, szerelmes vagyok beléd. –ahogy kimondtam megkönnyebbültem. Az idő megállt körülöttünk, minden másodperc örökké tartott. Tekintetünk egybefonódott, láttam szemében a kétségbeesést, és fájdalmat. Ám ezek nem csak az ő érzései voltak, hanem az enyémek is… Izgatottan vártam, hogy mit reagál. Tudtam, hogy már nincs vesztenivalóm. Pár nap és elmegyek. Bármit is mond, vagy tesz, az már ezen nem fog változtatni. Ugyanakkor féltem is. Rettentően féltem attól, hogy nem fog megérteni. Megharagszik, ellök, elszalad, és többé szóba sem áll velem, mert megígértette, hogy nem fogok belé szeretni, mert tudta, hogy akkor el fog veszíteni. Én azonban bele szerettem. Nem tudtam ellen állni, szépsége, személyisége magával ragadott, és olyannyira szerettem, mint még előtte senkit, és ahogy soha senkit sem fogok. Ő pont olyan nő volt, akire mindig is vágytam, akiről mindig is álmodtam. Fiatal volt ugyan, de minden megvolt benne. Tökéletes volt, és akárkit is választ társául, ő lesz a legszerencsésebb ember a világon, mert olyan nőt kapott, akihez nincs fogható, aki páratlan ezen a világon, és akiről minden férfi álmodik… Ahogy néztük egymást, úgy éreztem majd megpusztulok. Az iránta táplált érzéseim teljesen kicsináltak, ám a pillanat meseszép volt. Karjaimban tarthattam, ölelhettem életem szerelmét, aki tekintete elveszett az enyémben miután bevallottam mit is érzek valójában, aztán megnyalta a szája szélét, remegve magához húzott és megcsókolt. A meglepettségtől a lélegzetem is elállt. Ajkaink remegtek, miközben nyelveink táncot jártak, kezeink a másik testét tépték, és levegő után kapkodtunk. Csókja finom, és lágy volt. Az, pedig amit éreztem, leírhatatlan. Nem akartam abba hagyni. Csókolni akartam, amíg bírom szusszal, amíg bele nem halok, de végül elengedett. Szemeivel engem bámult, próbált olvasni gondolataimban… amik abban a pillanatban megszűntek létezni, mert annyira magával ragadott a csókja, hogy leállt az agyam.
-    Én is szeretlek kicsim –ismét könnyezni kezdett. Hosszú, barna haját lágy szellő cirógatta. Kitűrtem egy tincset az arcából, és visszacsókoltam. Hosszú perceken át csatáztak nyelveink, míg végül teljesen kimerültünk, és egymást bámulva pihegtünk-, ha tudnád, hogy milyen régóta szeretlek.
-    Miért nem szóltál? –tettem fel értelmetlen kérdésem.
-    Mert nem tudtam, hogy te miként érzel. Nem akartam elrontani azt, ami kialakult köztünk.
-    Én sem –mosolyogtam. Abban a pillanatban én lettem a Föld, sőt a világ legboldogabb embere. Életem szerelme viszont szeretett, megajándékozva azzal, amiről mindig is álmodtam.
-    És most mi lesz? –elhallgatott. Csak bámult maga elé, aztán ismét rám nézett- Kérlek, ne menj el, ne hagyj itt engem. Szeretlek, úgy, ahogy még eddig senkit.
-    Olyan gyönyörű vagy. Olyan nagyon szeretlek. –hirtelen elbizonytalanodtam. Megtörtént az, mire mindig is vágytam, és amitől féltem. Ettől pedig még nehezebb lett-, de mennem kell. Nem maradhatok.
-    Nem –hangja elcsuklott, rám nézett, és ismét zokogott- nem mehetsz el.
-    Te nálam sokkal jobbat érdemelsz –magamhoz húztam, megöleltem. A teste remegett, könnyei kék pólómat áztatták. Magamba szívtam haja friss, lágy illatát, miközben igyekeztem összeszedni minden erőmet- olyat érdemelsz, aki mellett boldog lehetsz.
-    De én melletted lehetek csak boldog –hüppögte- nekem te kellesz.
-    Hoztam neked valamit –letöröltem a könnyeit, megfogtam a kezét, és egy közeli padhoz vezettem. Leültünk egymás mellé, még mindig fogta a kezem, úgy szorította, hogy majdnem összeroppantotta.
-    Ez a tiéd –oda nyújtottam neki a kis lila ajándék táskát.
-    Mi van benne?
-    Nyisd ki. –kibontotta, majd elővette belőle a kis plüss figurát.
-    Ez? –elmosolyodott- Ez olyan aranyos.
-    Egy pici csubakka, az első találkozásunk emlékére, hogy sose felejts el.
-    Szeretlek –ismét megcsókolt. Tudtam, hogy ez az utolsó csókunk. Kiélveztem minden pillanatát, és igyekeztem elmenteni, hogy mindig emlékezni tudjak rá.
-    Hunyd be a szemed.
-    Miért?
-    Csak hunyd be –mosolyt erőltettem, ő pedig megtette. Behunyt szemmel várta legújabb meglepetésem. Néztem pár másodpercig, aztán óvatosan hátrálni kezdtem, majd szaladtam. Nem néztem vissza, nem tudtam meddig várt, mikor vette észre, hogy már nem vagyok ott… csak azt tudtam, hogy úgy fog rám emlékezni, amilyennek akkor, ott utoljára látott.

Két hónap telt el azóta. Nem múlt el pillanat úgy, hogy nem gondoltam volna rá. Tudtam, hogy szenved… talán már utál is, de ezt kellett tennem. Itt Melbourne-ben kellett új életet kezdenem, leélnem életem hátra levő részét. Az emléke még mindig élesen él bennem. Számban még érzem csókja ízét, orrommal pedig hajának friss, lágy illatát. Hiányzik nagyon, én mégis mosolygok, és boldog vagyok, mert megismerhettem, szerethettem, és egy röpke pillanatra az élete részese lehettem. Csak remélni tudom, hogy rátalál arra, akinek sikerül engem feledtetnie, és aki mellett olyan boldog lehet, amilyen még mellettem sem lehetett volna.
-     Már nem reagál semmire –egy fehér köpenyes nő állt meg az ágyam szélénél, valami fényessel a szemembe világított, majd hátrébb lépett.
-    Ideje elengednünk –egy mély férfihang hallatszott a háttérből.
-    Igen – a nő bólintott, majd az ágyam szélénél lévő műszerhez lépett, és hirtelen megszűnt a csipogás.
-    A rák végül vele is végzett –hallottam ismét a férfi hangját, aztán hirtelen erőtlenné váltam, nem bírtam tovább nyitva tartani a szemem, és minden elsötétült.