Csöpp... csöpp... csöpp...

Az ablakon kövér esőcseppek folytak le, a vihar fáradhatatlanul verte az üveget.
A kislány félt a vihartól, főleg, ha egyedül volt otthon. Most ez történt, hiszen a szülei üzleti úton voltak valahol az ország távoli pontján.
Csak a kislány kiskutyája volt még otthon, amit karácsonyra kapott alig fél éve.
A falióra háromnegyed tizet mutatott, odakint már besötétedett. A kislány elfordult az ablaktól és a megvetett ágyához lépett. Kibújt a papucsából és leguggolt kutyája mellé. Az eb felemelte a fejét és gyors farkcsóválással hálálta meg a simogatást. Megnyalta a kislány kezét, majd vakkantott egyet.
- Halkabban Austin. Még felébreszted a szomszédokat. Tudod, milyen gonosz Viktor bácsi. - csitította le Laura a kutyát, majd felegyenesedett, felmászott az ágyra és bebújt a takarója alá - Jó éjt Austin.
A kislány behunyta szemeit és szüleire gondolt elalvás előtt. Szerette volna, ha itthon lennének, mert akkor kimehetne hozzájuk és bebújhatna közéjük. Ott mindig biztonságban érezte magát, s mindig nagyon jól aludt. Persze általában reggelente a saját szobájában ébredt, de ez cseppet sem zavarta, mert nem ébred fel, mikor édesapja áthozza.

Most azonban nem tud hová bújni a vihar elől, egyedül kell elaludnia, ami kicsit sem volt könnyű. Nagyon félt és minden egyes villámcsapásnál és menydörgésnél felpattantak szemhéjai és kimeredt az ablakon az esőre.
Egy idő után megfordult és megpróbált nem foglalkozni a tomboló viharral, de ekkor sem tudott elaludni.
Az óra szerint már lassan éjfél is elmúlt, de a kislány még mindig csak forgolódott az ágyban.
A nyitott ajtón át kilátott szülei hálószobájába, de most hiába ment volna ki, senkit sem talált volna.
Odakint újabb villám csapott be valahová, mikor valami furcsa zajra lett figyelmes a konyha felől. Mintha csöpögött volna valami. Csöpp… csöpp… csöpp…
Nagyon megijedt, nem tudta, mi lehet a hangok okozója. A hátára feküdt és bal kezét lelógatta Austin mellé. A kutya felemelte fejé mellső lábairól és megnyalta a kézfejét. A kislány ettől megnyugodott kissé, és ismét megpróbálkozott az alvással. Igyekezett sem a viharra, sem hangokra nem figyelni, de még így sem volt képes álomba szenderülni.

A konyhából megint hallatszottak a hangok: csöpp… csöpp… csöpp…
A kislány szíve hevesen kezdett verni, s egyszerűen nem tudta becsukni a szemeit. Félt, legszívesebben sírva fakadt volna, de ahhoz elég nagy volt már, hogy tudja, ez nem segít.
Kezét lelógatva feküdt az ágyán és hagyta, hogy Austin nyalogassa a kézfejét. Ez megnyugtatta, bár azt nem tudta megmondani, hogy miért. Talán így érezte, hogy nincs teljesen egyedül.
Újból megpróbálta lehunyni szemeit, de csak erőszakkal volt erre képes és így is minden egyes neszre felkapta a fejét. Néha lépések zaját vélte hallani, néha mintha az édesanyja húst szeletelt volna a konyhában, de vinnyogást is hallott. Ezek nagyon megijesztették, de Austin mindig meg tudta nyugtatni annyira, hogy ne kezdjen sírni.
De aludni továbbra sem bírt. A csöpögő hangok sem múltak el a konyha felől, s végül annyira megrémisztették, hogy hiába lógatta le a kezét, még Austin sem tudta megnyugtatni.
Hosszú perceken át tűnődött, vajon mit kéne tennie, míg végül úgy döntött, hogy megy és megnézi mi lehet a hangok gazdája. Még egyszer utoljára leengedte a kezét és hagyta, hogy Austin végignyalja, ebből merített bátorságot. Ezután felült és az ágy végébe kúszott. Óvatosan lemászott a földre, s halkan elindult kifelé.

Először a szülei hálóján kellett keresztül mennie, majd egy rövid előszoba következet, s abból nyílott a konyha. Nagyon félt, lábai remegtek, hogy a térdei össze-össze verődtek. Nehezen összegyűjtögetett bátorságából minden egyes lépésnél elveszített egy keveset, s mire az ajtóhoz ért, már mind elfogyott.
A csöpögő hang most már biztosan innen jött, csak az volt a kérdés, vajon mi okozhatja.
A kislány nyelt egyet, majd remegő kézzel lenyomta a kilincset. Az ajtó némán kitárult, s ő belépett a tökéletes sötétségbe.
Bal kezével felnyúlt és némi nyújtózkodás után megtalálta a villanykapcsolót. Halk kattanás hallatszott, majd vakító fény áradt szét a helyiségben.
A kislány kezeivel takarta el a szemét így óvva őket a bántóan erős világosságtól. Mikor már úgy érezte, hogy hozzászokott a fényhez, leengedte a kezeit.

A látvány, ami elé tárult, elborzasztotta és undorította is egyaránt.
A konyha amúgy hófehér falai most vértől voltak mocskosak, a linóleum padlón húscafatok hevertek szerteszét. A konyhaasztal fájába egy hatalmas kést állítottak, mellyel a kislány anyja a csontos húsokat szokta szétvágni.
Most azonban valami sokkal rettenetesebbre használták az eszközt.
Néhány centire a pengétől a kislány kutyájának, Austinnak a megcsonkított teste hevert.
A kislánnyal szemközti falra Austin vérével szöveget írtak:
\"A gyilkosok is tudnak kezet nyalni!\\