Történetek

- Új vagyok itt. Szeretném, ha...
- Azt szeretnéd, ha megmutatnám a helyi szokásokat? - vágott közbe. Mike kizökkent a meglepődéstől, mivel pontosan ezeket a szavakat akarta mondani.
- Ami azt illeti...
- Vagy azt szeretnéd, ha igazán különleges fogadtatásban lenne részed? - azzal felemelte rövid szoknyáját, és enyhe terpeszben combja belső oldalát kezdte simogatni...

De mért is élünk?
A sok szépségért, ami egész földi életünkben körülvesz minket, és egy pillanatért.
Az utolsóért.
Abban a pillanatban kapsz egy kortyot a mindentudás kelyhéből.
Mindent tudsz, mindenre emlékezel, jóra, rosszra egyaránt...

Mágusunk, mikor tanulmányait befejezte hazautazott és várta a megfelelő pillanatot, hogy az elméletet a gyakorlatba átültesse. Várt, mert félt. Igaz, csak ostoba szóbeszéd volt, ami miatt nem merte még a varázslatot kipróbálni. Azt mesélték, hogy aki a halottak testét a mágia hatalmával újra életre akarja sarkallni, az szörnyű műve láttán azonnal megőrül. Most azonban a varázsló hátat fordított az ablaknak, úgy döntött eljött a megfelelő pillanat...

Későre járt, műanyagszékeken ülve, végsőkig felajzva néztük, ingereltük, kívántuk a másikat, kézzel, szemmel, szájjal, amennyire csak a nyilvános hely által megengedetten lehetett. Odakint vihar kerekedett, körülölelvén a hangulatunkat, a szél kicsapta az ablakot, papírlapokat fújt az asztalon, míg mi a szenvedélyt kutattuk a másik szemében, és olyanokat mondtunk egymásnak, amiket meg is akartunk tenni...

Hol volt, hol nem volt - mint ahogy a mese törvényei megkövetelik - , élt valahol, valamikor az idők kezdete előtt Földapó és Vízanyó. Apó vigyázta a hegyeket, az erdőket, a tarka réteket, Anyó pedig gondoskodott számukra az életet adó vízről, amelyet a vígan futkározó patakoktól és az ezüstösen csillogó tavacskáktól kért. Nagy szeretetben nevelték fel gyermekeiket, a három lányt...

De jóslatunk nem vált be. Mielőtt tüzet raktunk, a bikák berontottak a barlangba. Mindenki feljutott, Danit kivéve, Feri fel akarta húzni, de ő is lebukfencezett a mélybe. A bikák szerencsére nem tapostak rájuk, de egy hegyes szikla beleállt a lábába Ferinek. Daninak szinte minden része sebesült volt, de feltápászkodott. Feri fél testével átfordult Dani felé, s nézte, mit csinál. Dani megfogta az íjat, és egy nyilat az izzó parázsba tuszkolta a kőhegyet...

Nekem igazi kastélyom van, magas toronnyal, várfallal körülvéve és vannak sárkányaim is. Meg vannak olyan sárkányok, akiknek papírfal az én védelmem, szabadon garázdálkodhatnak, míg én sajátjaimmal egy barlangba menekülve várom, hogy elmenjenek. Pedig gyönyörű szép szárnyas jószágok ezek és mind nőstény, nekem meg csak ilyen ocsmány, gyenge dögeim vannak, még szárnyuk sincs. Minek is nekik?...

Barátaim, vallomással tartozom: egy reggelen meggondolatlan dolgot cselekedtem. Közelről vizsgáltam egy fűszálat; végigtapogattam húsát, megismertem színét, erezetét. Emlékszem, jó dolognak találtam mindezt. Úgy éreztem, fölötte állok mindenkinek, aki soha nem tett hasonlót. De nem gyengeségem volt-e az, ami arra indított, hogy széjjelszaggassam a gyökereit, kitépjem a földből, akárha gyermeket az anyjából, s gyermeteg örömöm így leljem meg? Dehogynem...

A Völgyet védő seregek biztosan kitartanak, a Holtak Seregei nem jutnak át a védelmen. Félig elérték hát jövetelük célját. Most már csak el kell jutniuk a Nagyterembe. S hogy ott mi vár rájuk, még csak nem is sejthették, ám azt tudták: ott dől majd el minden, menniük kell hát.
Ám lendületük egyként tört meg, mikor a soron következő terembe lépve döbbenten vették észre, hogy annak másik kijáratában áll valaki...

Voltál már szerelmes? De úgy igazán? Szerettél már valakit teljes szívedből, teljes lelkedből, odaadással, lemondással, féltéssel, óvással, tiszta akarattal, éreztél már ilyet? Volt már olyan személy az életedben, akiről nem tudtál lemondani, még ha tudtad is, az élet nem neked szánta?! Akkor tudod milyen érzés, amikor az életedet adnád valaki boldogságáért...