Szívből

Voltál már szerelmes? De úgy igazán? Szerettél már valakit teljes szívedből, teljes lelkedből, odaadással, lemondással, féltéssel, óvással, tiszta akarattal, éreztél már ilyet? Volt már olyan személy az életedben, akiről nem tudtál lemondani, még ha tudtad is, az élet nem neked szánta?! Akkor tudod milyen érzés, amikor az életedet adnád valaki boldogságáért. Tudod milyen, amikor bármit megtennél, bármiről lemondanál azért, hogy őt boldognak láthasd... De erre nincs esélyed, nincs alkalmad, nem teheted meg. Nem segíthetsz! Nem mondhatod el neki mennyire szereted, nem lehetsz vele, nem lehet a tied... Pedig ez a valaki boldogtalan. Igaz szeretetre vágyik. Megnyitja a szívét, de az embereknek nincs szüksége az ő szeretetére.. És neked ezt látnod kell.. És el kell fogadnod. Látod, hogy valami fáj neki, de elhallgatja, nem mer szembenézni vele. Hiszen azt hiszi, senkinek nem kell... De te tudod magadról, hogy szereted őt. Csakhogy nem tudhatja meg. Nem mered elmondani neki. Mitől félsz? Attól, hogy nem tudod boldoggá tenni...

Mert ha tudnád, hogy veled boldog lehetne, az lenne az első, hogy közölnéd vele hogy neked szükséged van rá, hogy üres vagy nélküle, hogy csak vele lehetnél boldog... De lehet, hogy ő nem érzi ugyanezt irántad. Lehet, hogy nem lenne boldog veled. És ettől tartasz. Nem mered bevallani magadnak, hogy félsz megsebezni a szívedet. De hát ez érthető. Hiszen már attól is könny születik a szemedben, ha meglátod őt. Hogy a nap minden pillanatában olyan érzelmekkel kell harcolnod, amik szívedet gyilkolják. Nagyon érzékeny vagy, könnyen sebezhető. Gyenge a szíved, gyenge a lelked... Alig tudsz a fájdalom ellen küzdeni. De tudod, ha feladod-megöl a bánat. Állandó harcban állsz a szíveddel, erősebb nálad, de tűrnöd kell.

Fáj, hisz az érzés mar, szorít. Neked mégis küzdened kell, mégha sírva is alszol el minden éjjel. Aztán felkelsz, és iskolában találkozol vele.. Ismét látod, hogy egyedül van. Próbálsz közeledni, törődni vele, éreztetni, hogy mennyire jó, hogy megszületett... De vigyáznod kell! Nem árulhatod el, amit érzel... Nem tudhatja.. Pedig kiáltanál. Az érzés már a torkodat szorítja, csillogó szemeidben már-már könny születik, egy hang sem jön ki a torkodon. megölelnéd, de remegő kezeidet meg kell feszítened. Büszkén kell tűrnöd. Látnod kell minden szünetben.

Tudod, magadnak okozol fájdalmat, de nem parancsolhatsz a szívednek. Nézed.... nézed, s talán ő nem lát téged. Ez megnyugtat. Kizárod az egész világot. Csak ketten vagytok, csönd van, nem gondolkodsz. Semmit nem teszel, csak engeded szemeidnek, hogy csodálják. És sokat jelent neked ez a néhány perc, ami talán óráknak tűnik... S ennyivel meg kell elégedned. Aztán mész haza, a buszon zenét hallgatsz. Szeretsz zenét hallgatni, mert ilyenkor könnyebben tudsz emlékezni. Felidézed a magad mögött hagyott napot. És ismét úgy térsz haza, hogy ő egyedül van. Gondolataidat messzire ereszted. Látod magad előtt az ő mosolygós arcát. Látod hogy boldog, és ez téged is felemelő érzéssel tölt el. Mert akkor nyugodnál meg, ha boldog lehetne. Otthon ülsz a lecke felett.. Csakhogy nem tudsz odafigyelni,

Minden erődet összeszeded, próbálsz koncentrálni, de valami visszahúz. Nem enged szabadulni. Kényszerít, hogy szenvedj. Lelkileg már tönkretett. Minden erődet felhasználja ellened. Este pedig, amikor minden csöndes, egyedül vagy a szobádban, újra eljön, hogy gyötörhessen. Erősen szorítod a párnádat, valami éget, fáj, szorít… zokogni kezdesz.

Előveszed a telefonodat, s gyenge kezeiddel üzenetet írsz neki.. Bíztatod magadat, hogy sikerülni fog, leírod neki mit érzel, s akkor a fájdalom nem öldököl többé. Pedig be kell látnod, nem fogod elküldeni! Az érzés erősebb nálad! Te csak második lehetsz... Könnyeid záporának közepette elmondasz egy imát. Isten segítségét kéred, s akkor sem a magad megnyugvásáért, hanem e fiú boldogságáért könyörögsz....

2004.IX.26