Szakadás 1. rész

1.
Az újabb buckánál Mike felkapta a fejét.
Akárhányszor sikerült végre elaludnia, történt valami. Egy hirtelen fékezés, az ülés kényelmetlensége, vagy Hugi kérdezett valamit, amire nem is igazán érdekelte a válasz. Az órájára nézett, és visszaszámolta, hogy már tíz óra is eltelt az utolsó megállás óta.

Második napja tartott az utazás, és Mike segge annyira elgémberedett, hogy már nem is érezte. A hotel puha ágyának az emléke is inkább felkavaró volt, mint kellemes.
Hugi szerencsés volt, hiszen alig több, mint öt évesen alig kellett összekuporodnia, és még Mike mellett is kényelmesen elfért a tágas, családi Fordban. Papa a középső pár ülésen horkolt, annak ellenére, hogy mellette Jane továbbra is monoton pötyögte a Laptopot. Okos csaj, volt, de akkor is hülyeség volt négy új aksit venni a géphez egyetlen utazás miatt.
Mindegy, a nővére biztos tudja, mit csinál.

Apát lefoglalta a vezetés, a kihalt sivatagra emlékeztető út, ahogy az öreg batár kisbusz kapaszkodik fel a domboldalon, Anyát pedig nem is lehetett látni hátulról. Vagy ő is aludt, vagy csak a tájat bámulta. Mike nehezen képzelte el az utóbbit, lévén semmi látnivaló nem volt a környéken néhány száraz bokornál, legfeljebb a délibábokban lehetett gyönyörködni a távolban. Irigykedve nézett Hugira, és újra eszébe ötlött, mennyire hiányzik neki egy kis mozgás.
- Apa! Nem tudnánk megállni? - szólt előre rekedt hangon.
- Ó, Mikey! Felkeltél? Mindjárt megérkezünk. - felelte Apa.
- Bár tudtam volna rendesen aludni! - jegyezte meg magában. - Muszáj megmozgatnom a lábaim. Az agyam helyén érzem a faromat.
- Mert ott is van! - cukkolta öccsét Jane. - Tizenkilenc éves vagy, és a segged irányít. A helyedben erre nem lennék büszke.
- Lehet, de én huszonnégy évesen, ügyvédi diplomával a hátam mögött nem a szüleimmel élnék! - vágott vissza Mike.
- Ha-ha! - erőltette a nevetést Jane. A hasonló szurkáló megjegyzések megszokottnak számítottak közöttük, bár a legtöbbjük alaptalan volt. Mike is nagyon jól tudta, hogy Apa és Anya voltak, akik nem akarták, hogy a nővére elköltözzön, mégis pont ezért volt a megjegyzés még sértőbb.
- Hagyjátok abba! Megjöttünk. - fordult hátra Anya.

Mindketten egyszerre fordították fejüket az ablak felé, mely mögött ott terült a jövőjük.
Siralmas volt.
A kisváros rászolgált az Isten háta mögötti porfészek elnevezésre. Mintha egy századeleji westernfilmből ragadták volna ki a legelhagyatottabb helyszínt, kicsit feltuningolva egy-két kisbolttal, néhány emeletesházzal, és már csak a szélfútta szénaboglyák hiányoztak.
Újra felderengett bennük a hetekkel korábbi vita, amelynek eredménye a költözés lett. Senkinek sem volt ínyére, még úgy sem, hogy a dolog csak időleges akart lenni. Jó kis csavar volt ez a nagynénjük részéről, és Jane befolyása sem segített semmit, az örökösödési adó őket terhelte az unokatestvérük helyett.

A denveri házat hamarosan el kellett adniuk, és úgy döntöttek, Papa gyerekkori városába, Morsandbe költöznek. A dédszülők üresen maradt lakhelye mintegy menedékként szolgál majd nekik azokra az időkre, míg helyrehozzák anyagi helyzetüket. "Csak pár év!" - csengett Mike fülében Anyának a hangja, miután kimondták az utolsó szót.
- Pár év ebben a romhalmazban. - mondta ki hangosan, és már várta is a dorgálást, de az elmaradt. Nem tudhatta, de Anya is elkezdett kételkedni a döntés helyességében. Kimondani könnyebb volt korábban, mint azt látni, hogy hová köti őket a sors.
- Nincs olyan messze Southton, mint tűnik. - mondta Apa.

Hallani lehetett a hangján, hogy ő is inkább saját magát vigasztalta, szavai a gyerekei szemében már abban a pillanatban semmivé váltak, amikor kimondta őket. Southton több mint harminc mérföldre feküdt, de még az út is annyira üresnek és kihaltnak tűnt, hogy kételkedtek a rendszeres helyközi buszközlekedésben.

Ahogyan tovább haladtak Morsand felé, és bámulták a sivár környezetből alig kitűnő, alacsony házakat, csak egy kisebb fekete Torony emelkedett ki a lapos, fehér tetők közül, változatosságot viszont még az sem hozott a képbe. Mint elrettentő őrszem a várost átszelő út túlsó, nyugati végében, olyan hatást keltett, mint egy vigyázó, fekete ujj, ami a délutáni Nap irányába mutat.
Mikenak a gimnáziumi kötelező olvasmányok közül A Gyűrűk Ura Vasudvardja jutott róla eszébe.

Ráfordultak a bekötőútra, amely a kisváros határától a főtéren át egészen a baljósan emelkedő Toronyig vezetett. Egyetlen kereszteződése szintén a főtéren átvezető út volt, melyen a közlekedés csak a kiszáradt szökőkút körül, vagy annak kikerülésével volt elképzelhető.
Már ha lett volna olyan, hogy közlekedés.
Míg odaértek a kúthoz, még semmi jelét nem látták az életnek, és ez jobban zavarta őket, mint Southton távolsága. Mike félt, hogy unalomban fog meghalni, és még jobban attól, hogy ez nem hamarosan következik be, hanem jó ideig fog tőle szenvedni. Arra már gondolni sem mert, hogy egy nap megkedveli ezt a fajta életet.
- Inkább akasztom fel magam! - mondta ki véletlenül utolsó gondolatait hangosan.
- Vigyázz a szádra! - vetette oda neki Anya.

Nem a káromkodásoktól óvta őket, az valahogy kimaradt a nevelésből. Abból a nevelésből, amelyről maguk sem értették, hogyan is sikerülhetett olyan jól. A gyerekek nem drogoztak, nem dohányoztak. Jane már kezdő ügyvéd, és hamarosan valószínűleg ő menti meg a családot. Legalábbis Jane így tervezte, és hiába volt Apa és Anya ellene, egyre biztosabbak voltak benne, hogy tényleg sor kerül rá. „Egyszer még ez a lány büszkévé teszi a Bowers nevet!” - mondta mindig a rokonság.

Mike a tanulmányait már elvégezte, de sajnos az ösztöndíjat nem kapta meg. Az egyetem még hátravan, egy évet mégis kihagy, hátha addig helyrejönnek a család ügyei, és abban többet tud segíteni, ha dolgozik, mintha az egyetemre viszi a pénzt. Bár látva, hogy mi vár rá Morsandben, Mike jobban kívánta a tanulást, és a kollégiumot, mint valaha.
Hugi a fékező autó zökkenésére ébredt. Neki lesz a legnehezebb, mert nem tudták, milyen iskolára számíthatnak, és a jelenlegi kilátás nem volt túl kecsegtető.

Közvetlenül a szökőkút mellett álltak meg, és Anya, Apa, meg a két kisebb gyerek sietve kiszálltak. Víz már talán évtizedek óta hiányozhatott a kútból, de a közepén lévő szobor mégis be volt nőve futónövényekkel. Négy kisgyereket ábrázolt, ahogyan egymásba kapaszkodnak. Az egyik egy csonka tál horpadásához tartotta a kezét, mintha vizet gyűjtene bele, tehát a horpadás valószínűleg szándékos volt. A másik három a tál szélén állt, kettő karjukat összekulcsolva mutatott egymástól ellenkező irányba az utak mentén, míg az utolsó egyik kezével a kút csúcsába kapaszkodott, a másikkal a szemeit árnyékolta a napfény elől. Messze nézett, de nem igazán a távolba, hanem inkább a Torony teteje felé, így arra fordítva az emberek figyelmét.

A Torony maga is érdekes munka volt. Feltűnően feketéllett minden köve, és nem csak egyszerűen besötétedett kövek halmazaként emelkedett a tűző nap fényével küszködve. Mike volt az első, aki levette róla a tekintetét, bár vonzotta a figyelmet, az biztos. Őt viszont valami mozgás zavarta meg, de amint észrevette, hogy mi az, már egyáltalán nem érezte zavarónak.
Elmosolyodott, és a lány ringatózó, formás hátsóját figyelte, egészen amíg el nem tűnt a helyi italdiszkont ajtajában.
- Körülnézek egy kicsit! - jelentette ki, és már el is indult a bolt felé.
- Jó ötlet! - hallotta Apa hangját. - Papa úgyis alszik még a kocsiban, és úgy látom Jane is marad, úgyhogy őket itt hagyjuk. Keressünk valami életjelet. Negyed óra múlva ugyanitt.
Mike még hátrafordult meggyőződni afelől, hogy a családjából senki sem választotta ugyanazt az utat, mint ő. A többiek azonban a másik irányba indultak, így ezt elégedetten nyugtázva lépett be a boltba.

Végignézett a sorok közt, de egyetlen vevőt sem látott, még a pénztár mögötti árnyat sem a szeme sarkából. Kutakodón rohant a helyiség végébe, majd csalódottan hátrált kifelé, mikor selymes hang ragadta meg.
- Segíthetek? - kérdezte a pénztároslány.
Mike kacér mosollyal kísérve döbbent rá, hogy ugyanaz a lány, akit még odakint látott. Már biztosan megvolt tizennyolc éves, akár húsz is lehetett. Ideje volt bedobnia magát.
- Új vagyok itt. Szeretném, ha...
- Azt szeretnéd, ha megmutatnám a helyi szokásokat? - vágott közbe. Mike kizökkent a meglepődéstől, mivel pontosan ezeket a szavakat akarta mondani.
- Ami azt illeti...
- Vagy azt szeretnéd, ha igazán különleges fogadtatásban lenne részed? - azzal felemelte rövid szoknyáját, és enyhe terpeszben combja belső oldalát kezdte simogatni.

Nem volt rajta bugyi.
Mike egy pillanatra megzavarodott. Sosem találkozott még ennyire könnyűvérű nővel, aki ilyen arcátlanul szemérmetlen módon felkínálja magát, mégsem gondolkozott el azon, hogy nemet kellene mondania. A lány egyszerűen gyönyörű volt, mint egy év Playmate-je, dús keblek, karcsú derék, nőies vonalak... Nincs az az erkölcsi tartás, amiért kihagyna egy ilyen alkalmat. Mivel érezte, hogy könnyű prédára lelt, a férfiassága is rögtön beindult. Megkerülte a pultot, és amint csókolni kezdte a lányt, máris a csípőjének dörgölte az ágyékát.

Egyértelművé vált, hogy nem kellenek szép szavak, nem kell hódító próbálkozás, lesz egy gyors és vad szex, aztán kész. Könnyen lehet, hogy kifogta a "helyi kurvát", de kit érdekelt? Volt nála gumi, tehát a nemi bajoktól sem kell tartania, szóval akár neki is eshetnek.
Mikor gondolatai erre a pontra értek, a lány hátralépett, lehúzta Mike nadrágján a cipzárt, és kezébe vette a farkát, majd húzogatni kezdte rajta a bőrt, aztán el sem engedve vezette hátra, a raktár felé. Vörös, lófarokba kötött tincsei lobogtak lépteit kísérve, és ruháján látszottak feszesen domborodó mellei. Mike szeme viszont leragadt a fenekén, ahogyan már beleképzelte magát a kedvenc pozitúrájába. Csak férjen bele az időbe! Nem lenne jó, ha Anyáék keresni kezdenék és rájuk nyitnának aggodalmukban, gondolta, miközben eltűntek a hátsó ajtóban.

2.
Talán fél óra, vagy még annál is több telhetett el Mike szerint, mikor még igencsak lihegve újra megjelent a raktár bejáratában, mögötte a lánnyal. Ez a csaj, gondolta, fáradhatatlan. Nem is látszott rajta, hogy kicsit is kimerült volna, pedig rendesen kisajtolta Mikeból a maximumot.
Biztosan nem kezdő, de vajon miért adta magát olyan könnyen?
Tényleg olyan nimfomán lenne, hogy csak egy adag szex kellett neki, és azzal be is érte?
És kifejezetten szótlan is, nem úgy, mint mikor Mike belépett a diszkontba. Pedig vidámnak tűnik, mégis van benne valami abszolút érzéketlenség.

Miközben ezen gondolkodott és a lány széles mosolyát figyelte, először vette észre, hogy a szemei mintha nem is barna, hanem vöröses, talán bordó pupillával csillogtak. Különlegesnek tűnt, de semmi más furcsát nem látott benne.
- Szerintem már keresnek! - mondta a lány, és az ajtó felé biccentett.

Mike figyelme rögtön visszatért, és eszébe jutott, hogy rég elkéshetett már. Az üvegajtóhoz ment, de azon keresztül nem látott el a szökőkútig. Amikor kilépett, már a látószögébe került Apa és Anya, ahogy a kocsi felé tartanak.
De azt bentről lehetetlenség volt látni.
- Hogyan...? - kérdezte volna, ahogy visszalépett az üzletbe, de a lányt nem találta a pénztárnál. Hátra akart rohanni a raktárba, aztán mégis meggondolta magát. Biztosan találkoznak még egy ilyen kisvárosban, gondolta, és inkább visszament az utcára.
- Á, Mike! Pont időben. - mondta Apa.

Mike bólintott, majd kiült arcára a döbbenet. Az órájára nézett, és meglepetten kapott észbe, hogy még nem is telt el teljesen a negyed óra, mióta különvált a szüleitől. Az viszont egyszerűen lehetetlen, hogy fél óránál kevesebbet töltött volna a lánnyal. Nem tudott mit mondani, úgyhogy megtartotta magának a gondolatait, de még sokáig értetlenül nézett maga elé.
Egyre jobban furcsállta a kisvárost.
- Papa! Ébredjen! Megjöttünk! - hallotta Apa hangját, majd Papa szokásos, ébredés utáni köhincsélését.
- Találtatok valamit? Vagy valakit? - kérdezte végül.
- Nem, senkit. A házakba nem kopogtunk be, de minden üzlet zárva van, vagy legalábbis behajtva. Itt úgy látszik, hogy nincs szükség a zárakra. Biztosan békés hely lehet ez a Morsand. Végülis vasárnap van. Holnap biztosan megindul a nyüzsgés.

- Úgy bizony! - hörögte Papa. - Kiskoromban is unalmasak voltak ám a hétvégék a városban. Állítólag arról kapta a Morsand nevet, hogy az alapítók egy vidéki kisvárost akartak létrehozni, és alkalmas helyet kerestek, de amikor hosszú vándorútjuk során túljutottak végre azon a dombon, - arrafelé mutatott, amerről érkeztek. – meglátták az itteni pusztaságot, és annyit mondtak: Még több homok! Akkoriban még pár mérföldre innen nem voltak azok a farmok sem, ahová a keresztutak vezetnek. Mindig odajártunk lovagolni, megtanultunk lasszót vetni, kőhajító versenyeket rendeztünk, meg effélék. Nem a mai televíziós őrület, meg a kompjúteres játékok! - szegezte tekintetét a Jane ölében nyugvó Laptopra. - Tudtunk mi szórakozni is!
- Ja, aha! - hagyta rá Mike.

Valahol egyetértett nagyapjával, viszont semmi kedve sem volt végighallgatni egy prédikációt. Jane is csak egy mosollyal jutalmazta, és pötyögött tovább.
- Hja! Szóval ennyi. De a Torony biztosan benneteket is érdekel!
Erre mindenki felé fordította a fejét, még Jane is letette a Laptopot.
- Szeretnétek hallani róla, ugye? Tudtam én! De menjünk inkább, és nézzük meg!

Azzal, mint akit kilőttek, elindult a fölébük magasodó épület felé. Fiatalos volt az öreg, vigyázott a kondijára, és volt még benne elég erő ahhoz is, hogy akár nagyobb távokat is lefusson. Ez a kisebb szakasz meg sem kottyant neki. A többiek lassabban ugyan, de érdeklődéssel telve követték.

Mikor megálltak mellette, ő csak bámult felfelé a csúcsra, és némaságba burkolódzott.
A fekete épület mindössze tíz emeletes volt, de sokkal többnek tűnt, már csak azért is, mert egyetlen emelet is magasabb volt három méternél, talán öt lehetett. A negyven-ötven méteres monstrum fölébük hajolt, fenyegetően azt az érzést keltve, hogy hamarosan rájuk dől, vagy még inkább, mintha távol akarná őket tartani magától. Az út balról kerülte meg, szemben állva vele a jobb oldalán egy széles, három emeletes épülettel érintkezett, közvetlen előtte frissen nyírt fűvel borított udvar húzódott.

Karcsú Torony volt, és nem egészen szimmetrikus. Három négyzet alakú szobával rendelkezett mindegyik emelet, a negyedik négyzet pedig a tekergőző, érdekesen kialakított csigalépcsőt foglalta magába, amelyet mindössze egyetlen, bár magas korlát őrzött. A köveket benőtte a futónövény, sok-sok év alatt egészen a legfelső emeletig feltornázta magát, és az elhagyatottság érzése mellett a különlegességet is sugározta magából. Árnyéka befedte mindnyájukat, és elnyújtózott majdnem a kútig is.

Hugi Apához futott, és átkarolta, láthatóan megijesztette az épület. Papa egy pillantást vetett rájuk, aztán gyermeteg vigyor jelent meg az arcán.
- Na, ki akar felmenni a tetejére? - és már neki is vágott a lépcsőnek.
- Papa, biztos, hogy biztonságos? Nem is tudom... - kezdte Anya, de senki sem figyelt rá. Egy anya úgyis mindig túlreagálja az ilyen dolgokat.
Mike és Papa futott elöl, mögöttük Jane kényelmesen sétált a Torony felé, nem titkolt céllal, hogy azért ő is fel akar menni egy darabon. Az első emeletre érve jobban megnézte magának a város látványát, ahogyan előtte nyílegyenesen terült el dél felé a Torony árnyéka, de kicsit zavaró volt távolabbra nézni, mert balról, nyugat felől nagyon erősen sütöttek a szemeibe a Nap sugarai...
Hirtelen felfogta, hogy hatalmas logikai hiba volt az előző gondolatmenetben.

3.
Mike alig bírta tartani az iramot, Papa pedig közben még fújta is a gyermekkorát.
- Mindig azt hittük, hogy valamiféle átok kötődik ehhez az épülethez, pedig egyszerű kőhalom. Az alapítók azért telepedtek mégis ide a körülmények ellenére, mert a Torony már akkor is itt állt. A mellette lévő épület a kórház, műtővel, irodákkal, ügyelettel. Csak az alsó három emelet került használatba, amelyekhez felvonót is felszereltek, meg a fűtést is bevezették, és átalakították kórteremmé. Feküdtem is benn párszor, amilyen virgonc voltam. Pedig régebben épült, még születésem előtt, de soha nem tudtam, hogy mi a múltja. Amilyen öreg vagyok már, szívesen adnék cserébe párat a hátralévő éveimből azért, hogy megtudjam, tényleg létezett-e az átok, úgy ám. Csak anyád meg ne halljon tőlem ilyesmit, mert... - hirtelen félbehagyta, mert éles női sikoly szelte át a levegőt.

A nyolcadik emelet tájékán járhattak, és a magas korláton nagy nehezen áthajolva szörnyű félelem fogta el őket. Jane testét látták elterülve a földön, meg Anyáékat, ahogy kétségbeesve rohantak felé segíteni. Hugi felsírt, és a sírás hangjainak kíséretében Mike is rohanni kezdett lefelé a lépcsőkön. Az első emelet korlátját kiszakadva találta, így beigazolódott a sejtése arról, hogy mi is történhetett, és ahogy hosszabb időre megállt, és kinézett, neki is feltűnt ugyanaz, ami korábban a nővérének is szemet szúrt.
A Nap árnyékot tévesztett.

Kiérve az útra már láthatták, hogy Hugi hangja az, ami leginkább eltúlozza a helyzetet, bár Jane is pityergett, de különösebben nagy baj nem lehetett, mert felülve tapogatta a lábát, hogy megtalálja a baj forrását.
- Mi történt? - guggolt mellé Mike, bár a választ tudta. Valójában arra akart rákérdezni, hogy mi fáj, vagy eltört-e valamije, de hirtelen nem ugrottak be neki ezek a szavak.
- Nem estem olyan nagyot, de pont alámhajlott a bokám. Szerintem eltörött, és ínszalag is biztosan szakadt. - mondta hüppögve könnyei között.
- Bocsánat, kiáltást hallottam, segíthetek? Orvos vagyok.

Harminc év körüli férfi jelent meg a semmiből, és ápolóhoz illő mozdulatokkal a sérülthez sietett. A kórház épülete felől jött, ami a sikolyra emlékezve egyáltalán nem meglepő, inkább még késve is érkezett. Mike nem sokat értett az ápoláshoz, inkább hátrébb állt, nehogy útban legyen.
Jane könnyeivel küszködve próbálta megtartani önuralmát, de hamar elfehéredett, és nem is nagyon érzékelte a külvilág jeleit. Az utolsó, amit hallott, a férfi hangja volt.
- Megengedi,...? - majd még erezte, hogy felemelkedik a földről, és semmi több.

4.
A sötétség mindent beborított, szemhéjait összeragasztotta a rászáradt könny, de közel sem annyira, hogy ne tudta volna kinyitni. A fájdalom addig megbújt, hogy még váratlanabbul hasítson belé, Célját elérte, aminek önkéntelen nyögés lett az eredménye.
A hangokra ugyanaz a férfi lépett be, aki a Toronynál is segített, így Jane már jobban meg tudta nézni magának. Magas, olaszos beütésű, nem túlságosan, de épp eléggé izmos fiatalember volt, vagy legalábbis fiatalabbnak tűnt, ha az ember nem nézte meg elég jól. Borostája, és karakteres arca viszont elárulta, hogy több van a korában az évek mellett, és ez a fajta kisugárzás rögtön szemet is szúrt Jane-nek. Nem csak szimpatikus volt neki, de mire az ágyhoz ért, már tudta, hogy indulhat a flört, és ha rajta múlik, akkor még több is lehet annál.

A sérülése a fájdalom ellenére is pillanatokon belül másodrangúvá vált.
- Gyorsan tolult a vér a lábába, és ezért ájult el! - mosolygott rá. - Egy órája sem hoztuk be, de hamarosan már távozhat is, ha akar. Sajnos nem a saját lábán, esetleg mankóval, ugyanis szalagszakadás történt. A csontjai erősek, így más baj nincsen, de orvosi beavatkozásra hamarosan szükség lesz. Legkorábban holnap reggel tudunk műteni.
Jane szakmájából tanult módon könyvelte el az adatokat, s még a férfi gesztusaira is kellő figyelmet tudott fordítani. Az végig a szemébe nézett, a beszéde gépiesen hozzáértő volt, a legkisebb esély sem merült fel a szavak elhibázására. Jane-nek is hasonlót kell elsajátítania, ha jó ügyvéd akar lenni, és tessék! Egy ínszalagba került, hogy találkozzon valakivel, akinek ez ennyire természetes. Máris vidámabbnak érezte magát, látván, hogy minden rosszban van valami jó is.

Ekkor nézett először körül a szobában. Fel sem tűnt neki, hogy nem a kórtermekben megszokott fehér falak veszik körül, hanem egy jól kivilágított szobában fekszik, ahol sötét kövek alkotják az öt méter magas falakat.
A Toronyban volt.
- A másodikon van, ha ez érdekli. - olvasott a gondolataiban a férfi, bár ámuldozását tekintve ez nem lehetett nehéz. - Szóljak a rokonainak? Itt vannak...
- Nem szükséges! - sietett a válasszal Jane, és közben fel is ült. Talán túl hirtelen mondta ki, de akár még hamarabb is célt érhet. - De kérem, maradjon!
- Maradok. - válaszolt amaz, és tekintete lejjebb csúszott, Jane keblei felé.

Akkor vette észre magán, hogy a ruhája bizony megsínylette a zuhanást. Az ing majdnem minden gombja leszakadt, és poros, koszos volt mindenütt. Ha nem lett volna rajta melltartó, teljesen fedetlen keblekkel mártózott volna a férfi pillantásaiban.
- Ez nem túl higiénikus egy kórházi ágyban, ugye? Jobb, ha leveszem. - mondta, és kihámozta magát az ingének a maradványaiból.
- Ha szabad... - ajánlotta fel a segítségét amaz, és amikor a háta mögött segítette ki Jane karját az ing ujjaiból, egyik kezével átölelte, a másikkal a melltartó pántja felé nyúlt.
Jane szemei néhány centiméterről a férfi vörösesbordó pupilláira szegeződtek, azt üzenve, hogy ez egy kicsit mégiscsak elsietett tempó, de a férfi barátságos arcvonásai elégnek bizonyultak, hogy letörjék Jane ellenállását, és már meg is csókolta.

5.
Mike nem hitt a szemének. A kisváros, ami olyan kihalt volt, hirtelen megtelt élettel, a szökőkút elkezdte ontani magából a vizet, az emberek mindennapos tennivalóik közepette ügyet sem vetettek rá, és a szebb lányok - mivel másfajtát nem is látott - kivétel nélkül mind rákacsintottak.
Lehetetlen, hogy minden rendben legyen, őt pedig nem érdekelte tovább, hogy különleges a hely, vagy talán pont, hogy egyáltalán nem az. Ha ez ilyen formában változik, akkor ő nem akar itt maradni, akkor sem, ha egyedül kell boldogulnia, csak egy másik városban kelljen. A döntését elő is adta szüleinek, akik nem lepődtek meg rajta, de mégis ellenezték.
- Nem kellene ilyen könnyen feladni! Meg sem próbáltuk még megismerni az itteni szokásokat...
- Hidd el, én megpróbáltam! - vetette közbe cinikusan Mike, bár nem várta el, hogy Apa megértse.

- Szerencsétlenül indult a dolog, és Jane-en csattant minden, de ezt nem szabad a városnak betudnunk. - folytatta Apa. - Gondold el, hogy pár napon belül minden helyrejön. Hiszen még az új házunkat sem láttuk. Janey is meggyógyul hamar.
- Te nem néztél ki a Toronyból, így nem tűnt fel, de ha rendelleneset akarsz látni, akkor nézd meg az árnyékot, amin állunk, és nézd meg, merről süt rá a Nap! Ezt te minek tudod be, ha nem a városnak?
- Biztos valami természeti jelenség lehet...
- Menj már! Az emberek is furcsák. Személy szerint a kegyeinket keresik!
- Ezt mi alapján mondod? - lepődött meg Apa.

- Legyen elég, hogy van rá alapom. De ha jobban figyelsz, te is meglátod. - mutatott a tömegbe. - Például hogy hiányoltuk őket, és egyszerre mennyien lettek!
- Mikey, te paranoiás vagy.
- Legyen akkor úgy! Vizsgáltass ki, adj rám kényszerzubbonyt, zárass diliházba, de egy másik városban! - tört ki végül.
- Fiam, most már elég legyen! - emelte fel a hangját Apa. - Nincs könnyű választási lehetőségünk, de próbáljuk meg elfogadni azt, ami nekünk jut. Minél negatívabban állsz hozzá, annál elviselhetetlenebb lesz számodra is és számunra is az ittlét, ezért jobb, ha változtatsz a hozzáállásodon. Itt maradunk, és megpróbálunk beilleszkedni. Mi vagyunk a különlegesek, ezt könyveld el! És ez a végső szavam!

Mike elkönyvelte. De csak az utolsót, hogy ez a végső szó. Saját magáról tudta, hogy nem fog maradni, de... akit tud, azt magával viszi. Hugi vajon mit mond?
Mikor szülei már máshova figyeltek, félrehúzódott a már vidámabb hangulatú húgával. Nagyon megijedt szegény, de mikor Jane már nem volt a szeme előtt, hamar abbamaradt a pityergése.
- Hugi, mondd, szeretsz itt lenni?
- Miért?
- Csak mondd meg, hogy jól érzed-e itt magad!
- Megijedtem!
- És ha én elmennék, eljönnél velem?

- Hova mennénk?
- Mindegy, csak innen el! Velem jönnél?
- Nem tudom. Apa és Anya is jön ugye?
- Ők nem biztos, de valószínű lenne, hogy egy kicsit nélkülük lennénk. Pár nap múlva biztosan jönnének ők is. De engem az érdekel, hogy te szeretnél-e máshol lenni?
- Igen.
- Akkor is, ha ez Anyuéknak nem tetszik?
- Nem tudom. Nem fognak haragudni?
- Ha haragudni fognak, akkor csakis rám. Téged szeretnek.
- De téged is szeretnek!
- Tudom, de ők nem akarnák, hogy előre menjünk. Te szeretnél előbb elmenni?
- Igen.
- Akkor velem jössz?
- Igen.
- Ez az! Jó kislány vagy Hugi!
Felkarolta a kislányt, és karján vele elindult a Torony felé.

Folyt. köv.