Főiskolai kalandok - Aranyszív

A történet szerelemről szól, nincs cselekménye, és az sem fordulatos. Csupán egy felületes lelki eszmefuttatás a valóságról, és mint tudjuk, a valóság nem elég izgalmas.

Úgy érzem magam, akár egy vén aggastyán, aki fiatalkori hódításait készül elmesélni a helyére lépett ifjaknak. Pedig még javában taposom a fősuli márványpadlóját. Ez a történet még csak nem is rólam szól. Én túl hétköznapi, eldugott arc vagyok ahhoz, hogy érdemben szólhassak magamról, mint figyelemre méltó személyiségről, ellenben akit megismertem, ő különleges. Vagy különös. Vagy lehet, hogy csak szerintem az. Az én véleményem szerint a csaj zakkant, ezért is hívtam Zakinak. Mint lánynév hülyén hangzik, viszont mint hülye név tök jó, és a hülyeség sohasem volt akadály.

Szóval megismertem ezt a lányt, Zakit, mikor még senki nem hívta így. Éppen egy jó haverommal kavart akkoriban, majd szakítottak. Aztán olyan volt, mintha jártak volna, de valójában mégsem. A srác teljesen összetört a kapcsolatban, ám nekem arról fogalmam se volt, se nincs, és nem is lesz, hogy mi jó és rossz történt közöttük. De a nyilvánvaló tényekre alapozva nem kedveltem meg a lányt. Ahogy múlt az idő, feledésbe merültek az ilyen dolgok, a csaj pedig kavart még pár emberrel itt-ott, ahogy később kiderült. Minderre bevallom, nem figyeltem, mert nem érdekelt.

Zaki bulizós fajta. A barátaink által használt kifejezésekkel élve, \"durván keni\", minek következtében kétféle főiskolás létezik. Az egyik, aki nem oda jár, ahova én. A másik, aki már látta Zaki melleit.

Nem közlöm, hogy mikor, miért tett egyes dolgokat. Ugyanolyan zakkant ő bármikor, de rengeteg olyan dolog van vele kapcsolatban, amit csak azok érthetnek meg, akik elég közel kerülnek hozzá. Engem megbántott, és ezért beszélek róla negatívan, viszont látom az értékeit. Ha ránéz az ember, azonnal meglátja a vidámságot, az életet élvező fiatalok energetikus pörgése kisugárzik belőle, és semmit nem lehet megállapítani az ezt kísérő mosolyából. Lehet az csábító, lehet közvetlen, lehet valódi vidámság, vagy álca, de az bizonyos, hogy aki látja azt a mosolyt, úgy érzi, neki is mosolyognia kell.
Mégis én vagyok az, akinek ez már kevés, és az ő mosolya valahogy letör, ahogy én is pillanatok alatt képes vagyok letörni az ő mosolyát. Szeretem és gyűlölöm azért, amilyen.

Zakival egyik nap úgy jött ki a lépés, hogy sokszor összetalálkoztunk. Jó kedvem volt, felhőtlen napoknak néztem elébe, még estére is bulit vártam a Menzán. Neki is megvolt már a maga mosolya, melyet nem tartottam különlegesnek, de jó érzés volt tartósan rám irányítottnak érezni. A véletlenek sorozata beszélgetésekbe torkollott, felületes csipkelődésekbe, hangulat okozta bolondozásba. Sokat nevettünk. Túl sokat. Majd mentünk a magunk útján.

Arra lettem figyelmes, hogy rájöttem mi zajlik a tudatalattimban. Kerestem ugyanis a szememmel őt mindenfelé, pillanatok alatt felismertem az emberek között, és okot találtam a közelségére. Figyeltem őt, és hogy milyen reakciókat kedvel másoktól, majd reprodukáltam a saját viselkedési sémámnak megfelelően. Így önmagam is lehettem, meg neki is olyan oldalam fordíthattam, amelyről tudtam, hogy pozitív irányba mozgatja a rólam kialakuló képet. Mert valahogyan azt is éreztem, hogy rólam éppen kialakul benne egy kép.
Mikor ez tudatosult, menekülőre fogtam. Nem ismertem ugyan jól, szinte semennyire, de tudtam, hogy veszélyes, meg azt is, hogy úgysem érek fel vele, úgyhogy biztosan hamar megjárom. Aztán beugrott a bölcsesség, hogy várt pofon elöl könnyebb elhajolni, úgyhogy nem csináltam semmit. Előre vártam a pofont.

A buliban este ő is ott volt, és csak simogatást kaptam.
Te jóságos ég! Nemhogy először beszélgetünk, majd egymáshoz érünk, de még simogat is! Valahol tévedtem önmagammal kapcsolatban.
A gondolataim kavarogtak. Hogyan lett egy enyhén ellenszenves lányból a szememben egy nap alatt vonzó nő? Én még igenis vártam azt a pofont.
De ha azt vesszük, miért én, az apatikus, nem-táncolok, absztinens típusú egyszeri utcagyerek kerültem vele kapcsolatba? Nem adtam rá okot, hogy jobb embernek higgyen, mint amilyennek most is beállítom magam.
Hol az a pofon?
Vagy az őszinte realitást értékeli?
Vagy a visszafogottságot?
Kipróbál valami újat?
Hagyjuk a pofont a francba, hajnalban már csókolóztunk. Úgy volt, másnap felhívom majd.

Még nem hívtam fel, még nem is szedtem rendbe magam egy barátnőhöz, de be kellett mennem a fősulira, mert csak. Visszafelé menet beleütköztem, és ott álltam büdösen az előző napi bulitól, igénytelen bajuszkával meg kócos hajjal, de nem engedett vissza a koliba, hanem elrángatott városnézni. Év eleje volt, még nyár, izzadtunk, kimentünk a partra, sétáltunk, mintha bármi olyat láttunk volna, amit addig még nem vettünk észre.
Ezt igazán csak egymásra mondhattuk el.

Nap végére csak-csak helyrehoztam magam valamennyire és már vitt is egy másik buliba. Ilyen az, ha valakinek mozgalmas életet élő partnere van. De most a bulin már nem annyira velem foglalkozott. Vagyis egy pont után, amikor már túlpörgött, és a jókedv mindennél többet számított, én visszafogó tényezőnek éreztem magam és arrébbvonultam, hogy nyugodtan élvezze az estét. Neki azonban szüksége volt arra, hogy lásson, hogy érezze, figyelek rá és védelmezem. Ez a bizalom bennem mindent felerősített, vágyat, erőt, féltékenységet, önuralmat. Mindre szükségem volt, mert hamarosan már nézni sem bírtam, ahogy az asztal tetején félmeztelenül táncol.
Ő nem látja be, de olyankor senkit sem a tánc érdekel, vagy az ő személyisége. Az csak annyit jelent a körülötte állóknak, hogy elég \"durván keni\" ahhoz, hogy bevállaljon egy kis nudizást.

Pár óra ellentét, bocsánatkéregetés, ne haragudjak.
Nem haragudtam, de hozzá kellett szoknom. A világért sem fogtam volna vissza őt, viszont kurva nehéz volt visszafognom magamat. Ezt soha nem értette meg, mint ahogy a bennem lezajló változásokat sem, merthogy idővel nem csak nem zavart, de büszkén vállaltam, hogy az ott az én csajom! Szerinte megjátszottam.
Aznap hajnalban már kimondtuk, hogy szeretjük egymást. Kétségtelen volt, mert szerelem nélkül senkitől nem tudtam volna eltűrni ilyesmit. Igaz, azt sem gondoltam soha, hogy egyszer szerelmes leszek valakibe, akitől ilyesmit kell eltűrni.

Nehéznek tűnt megoldani a szex kérdést, mert le akartunk feküdni egymással, és semmi értelme nem lett volna váratni magunkat. Egy este hárman voltunk a háromágyas szobában, amikor olyan filmet kezdtünk nézni, amit szobatársam már látott. Kiment zuhanyozni, de Zaki szerint azért ment ki, hogy magunkra hagyjon minket. Tudtam, hogy nincs igaza, mert nem ismerte eléggé a srácot, de azt hittem, hogy azzal, ha akarom, hogy igaza legyen, akkor úgy is lesz.
Nem volt. Talán még tíz másodperc kellett volna, és mindketten elélvezünk, amikor a srác visszajött. Nekem úgy nem ment, hogy ő is bent van. Kimentünk a folyosóra.
Későre járt, műanyagszékeken ülve, végsőkig felajzva néztük, ingereltük, kívántuk a másikat, kézzel, szemmel, szájjal, amennyire csak a nyilvános hely által megengedetten lehetett. Odakint vihar kerekedett, körülölelvén a hangulatunkat, a szél kicsapta az ablakot, papírlapokat fújt az asztalon, míg mi a szenvedélyt kutattuk a másik szemében, és olyanokat mondtunk egymásnak, amiket meg is akartunk tenni. Annyira meg akartuk tenni, hogy visszamentünk. A srác lefeküdt aludni, de én tudtam, hogy nem mélyalvó. Ezt Zakinak akkor nem mondtam el. Folytattuk, ahol abbahagytuk, és pár perc után a nyakamban voltak a lábai, mikor benyitott a másik szobatárs. De ő már nem érdekelt. Meglátott minket és elment. Mi is.

Nem sokkal később másik szobába kerültem, de csak egyetlen szobatárssal, akit nem ismertem, meg különben is olyan ritkán volt ott, hogy rengeteg közös időnk maradt Zakival. Mégis majdnem mindig rajtakapott minket. Szerintem ő úgy gondolta, hogy mi mást sem csinálunk, csak dugunk. Ami azt illeti, van benne valami.

De nem teljesen. Szerettem őt és ő is engem. Nem a szex volt a lényeg, de a szex nagyon jó volt. Attól volt olyan jó, mert szeretett. Ezt onnan tudom, hogy amikor már nem szeretett, én hiába szerettem, egyikőnknek sem volt jó. Nem is szeretkeztünk akkor már. Annak nem nevezhető. Dugásnak sem. Mi a jó abban, ha azt érzed a partnered felől, hogy \"Na jó, ha nagyon akarod szétteszem neked, de ne várd, hogy élvezzem.\"?

Pedig nem volt semmi hiba. Korábban egyszer másnaposan keféltünk, és azt csak és kizárólag kefélésnek lehetett hívni. Zaki nem volt túl jól, de a kedve megvolt hozzá, ezért nekiláttunk. Nekem úgy tűnt, egyik legjobb formámat hozom, pont olyan voltam, amilyennek ő szeretett az ágyban, és azt hittem, hogy már vergődik, mert nem tud mit kezdeni magával, annyira élvezi. Ekkor közölte, hogy hánynia kell. Felkelt az ágyról, és majdhogynem pucér valójában irányba vette a WC-t. Én meg azt sem tudtam, mihez kezdjek, soha ennél rosszabbat nem tudnának nekem mondani szex közben. Jót nevettünk rajta, hiszen nem az aktussal volt a baj, hanem az előző esti alkohollal, de elfelejteni mindenképpen lehetetlen azt a hajnalt.

Ugyanazon a hajnalon fényesen világított be a Hold az ablakon, és a Zaki arcáról visszatükröződő fény tökéletesen kirajzolta az idomait. Centiméterekre voltam tőle, és csak bámultam a csillagként ragyogó szemeket, melyek engem fürkésztek és láttam benne, hogy érzi az iránta való csodálatomat. Kérdezte, hogy mit nézek rajta, és én elmeséltem neki. De nem mondtam el, hogy a szemeit hullócsillagokhoz hasonlítottam, mert azok nem a Holdról tükröződtek. Az ő szemei maguk voltak a csillagok, elhagyván az eget, az ő pillantásait hivatottak értékesebbé tenni, és ez sikerült is.

Minthogy hullócsillagokról volt szó, kívántam is. Mégpedig, hogy örökké olyan életet élhessek, mint amilyen az az este volt. Szerelmesnek láttam őt, de valójában bánatos volt, ezért a pillanat nem volt tökéletes, és a kívánságom teljesült ugyan, de el is árult engem. Mindkettőnket. Megsajnáltam minden azután eltelt pillanatot, mert mérgezettek voltak az én kívánságom által, és mert tévedtem. Nem csillag ragyogott a szemeiben, hanem saját maga, és saját esendősége.

Voltak egyszerű szeretkezések, és volt, hogy csak az időt múlattuk vele. Volt, hogy akartuk, de nem lehetett. Volt, hogy ennek ellenére is tettük a dolgunk, akinek meg nem tetszett, azzal nem foglalkoztunk. Voltak extrém helyek, nyilvános WC, lift, konyha, zuhanyzó. Szándékosan kerestük azokat a lehetséges helyeket, ahol még sosem csináltuk.

A baj ott kezdődött, mikor sehol sem. Kisebb nézeteltérésekből nagy elefántok lettek, mert egyikünk át akarta ugrani a problémákat, míg a másikunk szóvá tette azokat. Az mindegy, melyik ki volt, mert mindkettő hibás viselkedés. Ez megdöntötte az egyensúlyt, és akkor én már jobban szerettem őt, mint ő engem. Nem volt visszaút. A társalgások úgy kezdődtek, hogy \"beszélni szeretnék veled\", a bajoknak nem volt megoldása, vagy az volt a baj, hogy már nem is akartuk megoldani. Valójában én akartam, de rajta azt láttam, hogy őt már nem érdekli.

Szétmentünk. Összetörtem. Ő rögtön továbblépett. Kiderült, hogy ő még azelőtt továbblépett, hogy szétmentünk. Én megint összetörtem. Félrevonultam magányomba, de Zaki jött utánam, mert nem akart elveszíteni. Pedig eldobott. Arany szíve volt, de bár ne lett volna, mert nem volt jó csupán barátnak érezni őt.
Gyűlölt érzés.
Sosem sikerült.

Nem volt jó emlékezni semmire, mert ha arra gondolok, hogy milyen szép volt, és hogy boldog voltam, akkor csak az tud eszembe jutni, hogy mi lett belőle, és hogy elveszítettem.
Úgy éreztem, hogy valaki más biztosan kimondta neki azt, amit valójában én éreztem, és azt sem voltam képes elhinni, hogy bárki más képes lehetett őt annyira szeretni, mint én tettem. Szerintem azóta sem talált olyat és nem is fog, mert az én érzéseim is elmúltak már.
Talán ezen ment keresztül korábban a barátom is. Talán nem véletlenül éreztem, amikor az új barátjáról beszélt, hogy valahol már hallottam ezt. Talán tévedek, ha azt mondom, hogy csalárd, de már megkaptam a pofont. Elhajolnom nem sikerült, és csak jobban fájt attól, hogy azt hittem, ez nekem már nem is jár.

Zaki? Valahogyan majdnem minden cselekedetében, még ha elítélem is, meg tudom látni a jót, és ezért máig is irigykedek. Ritkán adatik meg az embernek egy igazán szenvedélyes kapcsolat, amely megragadja, felemeli, amely elhiteti, hogy az egyszerű ember többet ér mindenki másnál, mert boldog. És ha vége, az újabb kapcsolatokban hiányérzet lép fel.

Hiányzik ugyanaz a szenvedély, amelybe bepillantást nyertem, mert megszoktam, és bár a tűz belül még ég, csak szikra az övéhez képest. Habár az új kapcsolatba már én viszem a szenvedélyt, amelyért a partnerem hálás, de vajon nem fogom elhagyni, csak mert nem ér fel egy szinttel? Nem akarok olyan lenni, mint Zaki, aki vörös kolibriként érkezik, főnix módjára ég ki a maga tüzében, továbblibben mint hamuszürke galamb, és más karjaiban képes csak újra lángoló életre kelni.
De már repülök én is.