A Hét Tó Völgye

Mind a négyen várakozástól telítve és izgatottan szaporázták lépteiket a szűk kanyonban. Az elvadult növényzet csak alig tudta feltartani őket, olyan elszántság lobogott bennük. Szinte tudták, hogy az utolsó kanyar áll már csak köztük és a céljuk között. Szintbe futva tették meg az utolsó métereket. És, midőn végre kiértek a kanyonból, ott állt előttük az egész nyitott térség: a Hét Tó Völgye a maga teljes pompájában és elámító misztikus kisugárzásával. Legbelül érezték, ilyen tökéletes csodát a természet csak egyszer alkothat az egész világmindenségben - s most itt látják maguk előtt! A hat külső tó kecses táncosokként szinte tökéletes körben ölelte a szikrázó vizű központi nagytavat. A nap is vakító villanásokkal járta lenyűgöző táncát a vizeken, mintha hívogató sellők tánckara lenne. Apró tajtékfoszlányok buktak alá a hullámok büszke tarajáról, csak hogy a következő újból a magasba emelhesse őket.

Olyan lenyűgöző csodáját alkották a világnak, amely bizton megérinti minden halandó lelkét: kiét így, kiét úgy. Majd - jó idő múltán - mintha egy lényként léteznének, egyszerre tették meg az első lépést és indultak el a tavak között futó keskeny földsávok legközelebbike felé. Kimondatlan céljuk is egy volt: a középső tó közepén álló, s a vízen szinte ringatózónak tűnő vakítóan fehér kastély, mely úgy vonzotta őket, mint a szirének éneke a megtévedt tengerészt...

Most, hogy már nem tartotta mozdulatlan áhítatban őket a látvány varázsa, észrevehették, hogy a külső tavak mindegyikén áll egy-egy épület. Egyiken vár, a másikon kisebb kastély, a távolabbakon alig kivehető romok. Jobban megfigyelve a közelebbieket rajtuk is jócskán meglátszott az idő mindent elemésztő vasfoga, vagy valamilyen más, nemkevésbé kíméletlen pusztító erő. Csak a Fehér Kastély állt teljes pompájában érintetlenül és szépségére büszkén, mintha most készítette volna valami isteni hatalom. Itt-ott megcsillant rajta a napsugár, hótiszta falain szivárványként tükröződött néhol a vízről visszaverődő fény. Tökéletes, karcsú szépség, olyan, melyet halandó elme meg nem álmodhatna soha...

A gazban néhol csontfehér kőkockák sejlettek elő - talán egy régi út megmaradt darabkai. A Kastélyt körülölelő tóhoz közeledve mind jobban szaporodtak a régi útkövek, s a parthoz néhány lépésnyi távolságban már csontszín sárkánypikkelyek gyanánt alkottak szekérnyi széles utat. Az út a nagy tó partjára érve hasonló fehér, ívelt oszlopokon álló kőhídba torkollott, mely nyílegyenesen vágott át a tavon. A híd minden köve érintetlen és tiszta volt, s immár érezték is a vibráló mágiát, mely megőrizte csodálatos épségét. Lassan kopogó léptekkel értek a hídra, s indultak el kissé habozva rajta. Ív ívet követve maradt el alattuk, már nem is számolták mennyi, mire a Kastély kvarckristályból faragott kapuja elé értek. Ilyen közelről szinte már letaglózó volt az a szépség, amely minden ívéből és szögletéből áradt.

Lelkük belesajdult a tökéletesség és a szépség ilyen harmonikusan erős együttesébe - elméjüket eltompította kissé a mana töményen áramló lüktetése. Valahogy tudták, hogy csak érinteniük kell a kaput, s az menten kitárul majd, de még nem tudták rászánni magukat. A csodálat feledtette egy kis időre velük a létezést és minden gondjukat, céljaikat, felelősségüket. Ám, mivel - mint mondják, - semmi sem örök, percek múltán csökkent az áhítat bénító ereje, s felsejlett bennük jövetelük oka és céljaik sürgető volta. A tünde, ki mögött ott állt népe hatalma, bizalma és a felelősség, mely idáig hajtotta, lassan felemelte karcsú, formás kezét, majd könnyedén megérintette a kapuszárnyat. Az - mintha csak erre várt volna, amióta létezik - rezdült egyet, majd hangtalanul szélesre tárult, hogy megmutassa, amit eddig nem láthattak: a kastélyudvart. Kristályból, kvarcból és még számtalan, csillogóan fehér kőfajtából állt ott minden: az udvar kövezete, a korlátok, az erkélyek, a lépcsők és maguk az ajtók is, miként a mesék csodálatos kristálypalotái.

Már lerázták magukról az áhítat bilincsét, s tudták jól: dolguk sürgető. Indultak hát, lépteik irányát a legnagyobb lépcsősor végén álló kétszárnyú ajtó felé véve. S miként a kapu, akként ez is az első könnyed érintésre, hangtalan sóhajjal tárta fel a mögötte levő újabb csodákat. Csillogó termek sora, márványfehér folyosók, hókristályból faragott, ámde üres alkóvok követték egymást, mintha sosem akarna végük szakadni. Széles lépcsősorok vezettek felfelé, de azt eldönteni innen lentről, hogy melyik hova vezet, fölösleges lett volna: ígyhát találomra indultak el az egyiken. Tökéletes ívben kanyarodva, kecses korláttal övezve vezetett az emeletre a tükörsimára csiszolt lépcsőfokok hosszú sora. Aztán újból terem termet követett, s ahogy lassan kiismerték végre magukat egyre céltudatosabban haladhattak a kihalt, lépteiket kongóan visszhangzó kövezeten. A mana ereje mit sem csökkentett elméjük szorításán, jelezve, hogy a hatalom nem mindennapi forrása e hely. Már elvesztették időérzéküket rég, így azt sem tudták, mióta jönnek: egy órája vagy egy napja - mit sem számított immár.

A Völgyet védő seregek biztosan kitartanak, a Holtak Seregei nem jutnak át a védelmen. Félig elérték hát jövetelük célját. Most már csak el kell jutniuk a Nagyterembe. S hogy ott mi vár rájuk, még csak nem is sejthették, ám azt tudták: ott dől majd el minden, menniük kell hát.
Ám lendületük egyként tört meg, mikor a soron következő terembe lépve döbbenten vették észre, hogy annak másik kijáratában áll valaki. Fekete köpenyben, fején fekete csuklyával az idegen szinte tökéletes ellentétét alkotta a környezetnek. Ő volt az, kinek serege ellen a völgybejáratnál csatáznak. Őt kellet volna távol tartaniuk a Völgytől és megóvni tőle a Kastélyt. Ám most mégis itt áll előttük, s hatalma sötét felhőként hömpölyög körötte. Maga az Élőholt Félisten, akit néven nem neveznek, a pusztulás és a tagadás ura, az élőholtak parancsolója, a Régvoltak végzete.

Itt állt előttük, hatalma teljes birtokában és tudatában. Lehajtott fejét lassan felemelte, s sárga lidércfénytől lángoló csontüregű szemgödreit rájuk vetve megszólalt:
- Hiába is hittétek azt, hogy feltartóztathattok! Gyenge, meggondolatlan halandók vagytok csupán, tényleg azt hiszitek, felérhettek Velem? Elzártátok időlegesen a Völgyet a szolgáim előtt, de nekem nem szabhattok határt. EZ ITT AZ ÉN BIRODALMAM! És ti pusztulni fogtok, miként az előttetek itt élők is mind! - S válaszra nem is várva pusztító erejű hatalomszót köpött feléjük. Csupasz csontkoponyájában reccsenve csattantak össze halott fogai, miként a végítélet halk, ám vészjósló harangjai. Fortyogó, fekete felhő robbant elő köpenye alól és üvöltő fergetegként száguldott a terem másik felében állók felé.

A papnő, ki karcsú volt és törékeny, hite és természete szerint is szerény, most aprót lépve előre kitárta karjait, s istennőjéhez fohászkodva megidézte minden erejét. Fény lobbant vakítóan, mintha a Napot magát lopta volna a terembe és szembeszegült a halált hozó felhővel. Mágia kelt birokra mágiával, hit a hatalommal, fény a sötétséggel, szeretet a gyűlölettel, élet a pusztulással. S bármily tiszta is volt szíve, lelke, erejét hiába nyerte a mennyekben lakozó isteni lénytől, nem kellhetett birokra sikerrel ilyetén erejű gonosz hatalommal. Az immár nem csak üvöltő, hanem észveszejtően tomboló felhő tépte, szaggatta a Fényt, majd apránként elnyelve egyre haladt feltartóztathatalanul előre. S mikor a papnőhöz ért, kiadta minden dühét: elnyelte a lányt, mint virágszirmot a tomboló ár. Együtt szűntek meg létezni, kioltva egymást, mint ha sosem léteztek volna - csak egy utolsó, tiszta sikoly visszhangja maradt utánuk.

Az azt követő pillanatnyi, halálos csend, mely megülte a termet, vékony kristálykent pattant szét, mikor - mint vad vihar tombolása - a tünde rárontott a Holtak Urára - futtában ő is hatalomszót kiáltva. Körötte burokba keményedett mágia, markában ősi penge, szemében az elmúlás ígérete: maga lett a halál futára. A tolvajlány kicsit késve ugyan, de mozdult máris, s ennek nyomán tőrök rebbentek ellenfele felé, mint holmi dühös, ezüst madárraj. Ártani nem árthatott vele, tudta jól, de talán annyira elég lehet, hogy pillanatnyi zavart, s ezáltal némi előnyt teremtsen. Nem várta be a hatást: minden gyorsaságát és ügyességét bevetve rohant tovább. Ki kellett jutnia innen, hogy a toronyba felérjen, mielőtt túl késő lesz és akár mindennek vége lehet. A tőrök mágikus erejének volta és a tünde rohama elégnek bizonyult arra, hogy célját elérje: akadálytalanul elhagyhatta a termet. A tünde elszántan rontott ellenfelére, ám az egyetlen, rövid szót mormolva csapást mért rá sötét varázserejével. Mint a pihét, úgy vágta földhöz a hatalmas erő. A védelmező mágia megóvta ugyan, de utána rögvest fonnyadt levélként mállott szét.

Az isteni hatalommal szemben immár nem versenyezhetett evilági mágiájával, hát bízva kardjának ősi erejében felpattant a földről, s egyetlen ugrással megtéve a köztük lévő pár lépésnyi távolságot ellenfelére rontott. A Sötét Úr csak pördűlt egyet, s kezében mattfeketén világító penge termett, azzal védte ki az első csapást. Sikoltva csapott össze a két penge, majd dühödt fúriaként táncolták a villogó halált. Szinte egybeolvadó csíkokat húztak a pengék, ahogy keresték ellenfelük testét. Kripták leheletét idéző kacaj az egyik oldalon, néma, elszánt csend a másikon.

A bárd, ki eddig a háttérben csendben, döbbent bénultságban állt, most lantját kezébe fogva lágy dallamba kezdett. Mágiát szőtt a zenébe, s ahogy csillagfény költözött a szemébe, úgy dalolt egyre biztosabb, erőteljesebb hangon. Dala elhozta a holdfényt és a tavasz tiszta illatát. Erőt öntött abba, ki barát, s meglassította azt, kinek szíve helyén csak gyűlölet és sötétség honolt. A tünde ettől új erőre kapott, léptei biztosabbak, pengéje gyorsabb lett. A Dal megérintette a Sötétség Urát is, ám az egyetlen morranással lerázta magáról annak hatását. Majd újabb hatalomszót kiáltott, ami kioltotta a Dalt, s a holdfényt, majd minden szívbe rettegést és jeges hideget csempészett. A bárd félelemsikolya messze hangzón szállt fel ajkairól, ahogy lantját elejtve sarkon fordult, s mint az eszement rohant a belekbe markoló pániktól üldözötten. Elméje eldobta tudata szikráját: nem létezett immár számára semmi, csak az őt üldöző félelmetes HALÁL...

A tünde is megbotlott és elvétette a következő csapást. Ellenfele rögtön mozdult, a sötét penge lesújtott és a markolat fölött érve a tünde pengéjét rettenetes erővel kiverte azt a kezéből. A kard csengve-bongva csúszkált át a termen, majd nekicsattan a távolabbi falnak és megállt. A tünde gurulva vetette hátra magát - épp csak elkerülve a nyakának szánt újabb csapást. Néhány pillanatig még ment ez a macska-egér játék, ám egy idő után a Holtak Ura megunta és nem kergette tovább. Inkább hátralépett és újabb mágiát szőtt. A tünde tudta, hogy elérkezett a vég, ezért hát nem lévén más választása megidézte Királyi Gyűrűje hatalmát. A gyűrű, mely királyi voltának jelképe, ősei egyetlen és utolsó nagyhatalmú öröksége volt, minden Királynak, akit szolgált, egyetlenegyszer a segítségére tett. A gonosz mágia születésének vége előtti pillanatban meghasadt a tér és a kitaszított istenre lecsapott a gyűrű hatalma, s magával rántotta őt. Az ellenállhatatlan, istenektől eredő hatalom átrántotta a téren és birodalma szívében, a Lebegő Sziklán álló várának nagytermébe vitte. A Sötét Úr haragja dühöngő orkánként tört elő: a teremben menten porra omlott minden élőholt szolgája, falak repedtek meg, s dőltek össze, ahogy dúlt bikaként száguldott a pusztulás.

A tünde csak állt egy pillanatig és meredten bámulta a helyet, hol egy pillanattal előtte még ellenfele állt. Aztán a születő mágia befejezetlenül robbant bele a Kastélyterembe, mint valami szupernóva. Letarolta a falakat, megrepesztette a mennyezetet és a padlót. A tündét pörölyként csapta mellbe a mágikus robbanás és a kristályüveget átszakítva hosszú ívű zuhanás után a jeges tóba vágta. Fejében az eszmélet szikrája mar az első pillanatban a homályba hullt, így nem érezte a becsapódás fájdalmát, majdan a metszően hideg víz jégtőr-szurkálását sem. Csak némán, mozdulatlanul merült az egyre sötétülő, homályos mélység felé...

A tolvajlány már az utolsó lépcsőfokokat tapodta, amikor megrezdül minden. Aztán elérte a robbanás hangja is. Szomorú sóhajjal egy könnycsepp indult el a szeme sarkából, végig az orcáján, hogy aztán a hideg kőre hulljon. Ő sosem volt bizakodó alkat. Úgy sejtette, barátainak immár biztosan vége. Megrázta hát magát és összeszedve utolsó elszántságát és erejét felrohant az előtte álló lépcsősor utolsó, kanyargó szakaszán. A lépcső végét újabb jégkristályból faragott ajtószárnyak zárták le. Nem csökkentve lendületén nekirontott az ajtónak, egyszerre lökve be mindkét szárnyát. Azok csendes némasággal tárultak sarkig, feltárva a mögöttük rejtőző termet. Első ránézésre is látszott: ez egy trónterem. Hegyikristály oszlopok sora futott kétoldalt a falak mellett, egyenlő távolságokban vésetek borították a padlót és a falakat. A padló számtalan, színes márványlappal volt borítva és természetesen itt is tükörsimára csiszolták. Mindenféle növények, állatok, színek és formák kavalkádja művészi elrendezésben. A hosszúkás terem végében kristályból faragott hatalmas trón állt, előtte sötét, szögletes halmok sora.

Lassan, bizalmatlan óvatossággal lopakodott előre, egyre csak az oszlopok mögé tekintgetve. Ám ott az árnyékokon kívül nem volt semmi. Ahogy közel ért a Trónhoz, észrevette, hogy egy halott, pontosabban egy csontváz ül benne. Riadtan kapott megmaradt tőreihez, ám nemsokra rá megnyugodott. Ez a csontváz nem volt élőhalott, csupán egy régvolt király megkövesedett maradványa. A megsárgult, kortól repedezett koponyán csillogó korona pihent, karjait a Trón karfáin nyugtatta, ám mellkasából hihetetlenül gyönyörű tőr meredt elő. A bordák a Trón háttámlájába fúródott pengére támaszkodtak, így maradhatott ülve a csontváz. Lassan körbenézve a sötét halmokra tekintett, amikről immár látszott, hogy valaha erős ládák lehettek: mostanra azonban már csak rozsdás kupacok. Odalépett az egyikhez és megpiszkálta a csizmája orrával, mire a rozsda és a korhadt fa már nem tartotta tovább össze, hát csillogó érmék és szikrázó drágakövek zuhataga terült szét a padlón. Először riadtan ugrott hátrébb, majd felcsillanó tekintettel járta végig a halmokat és terítette a padlóra egy-egy kisebb rúgással azok tartalmát. Végre igazán meggazdagodott! Ám azt még mindig nem értette, hogy mi lehet olyan fontos ebben a teremben, amit meg kellett védeni a Holt Úrtól és szolgáitól. Végigjárta a termet, lépésről lépésre végigkopogtatta a padlót és a falakat, de minden tudását latba vetve sem lelt egyetlen titkos ajtóra, vagy valami egyéb rejtekre.

Ahogy ténfergett és törte a fejét, egyre ellenállhatatlanabbul vonzotta őt a Trón. Pontosabban a csontváz mellkasából kiálló csodálatos tőr. Arany és holdezüst markolatában szikrázó, különleges formára csiszolt drágakövek csillogtak, fényes, meghatározhatatlan fémből készült pengéjét pedig egyetlen rozsdafolt sem csúfítottal el. A tőr szinte szólongatta, egyre ellenállhatatlanabb erővel rágta magát a gondolataiba, a vágyaiba. Lassan mar a több ládányi kincs sem érdekelte, csak a tőrt látta maga előtt. Egyszercsak azon vette észre magát, hogy a Trón előtt áll és meredten bámulja a tőrt. Egyre kevésbé érdekelte, hogy egy Régvolt megkövült csontvázának mellkasából mered elő. Lassan kinyújtotta a kezét és mutató ujja hegyével megérintette a markolatot - de nem történt semmi. Ettől felbátorodva ráfonva ujjait a markolatra elkezdte húzni, de az meg sem rezdült. Húzkodta egy darabig, majd leküzdve maradék ellenérzéseit is nekitámasztotta a lábát a Trón támlájának és egy hatalmas rántással kitépte a kőből a pengét. A hírtelen keletkezett lendülettől métereket repült hátra, majd egy hangos puffanás után pörögve csúszkált még jódarabon. Eközben eszelősen szorongatta a tőrmarkolatot és próbálta elkerülni, hogy magába döfje a pengéjét. Mikor végre megállt a Trónnak háttal, feltérdelt és szeretettel végigsimította új szerzeményét. Tényleg csodálatos darab volt, első látásra olyan értékes lehetett, mint a padlón heverő kincshalmok jó része együttesen. Így, hogy a kezei között tarthatta, már érezte benne az életként lüktető mágiát is.

Egy pillanatig - vagy egy örökkévalóságig - gyönyörködött a tőrben, aztán zajt hallott a háta mögül, a Trón felől. Olyan hírtelen pördült meg, hogy majdnem továbbfordult a csúszós padlón. Félig guggolva, könnyed, késelő stílusú testtartásban, jobbjában az új fegyverével fordult harcra készen a Trón felé. Aztán mozdulatlanná dermedt a döbbenettől, majd az azt követő páni félelemtől - s egyúttal rádöbbent, mi volt olyan fontos ebben a Kastélyban és főként e teremben...

A Trónon ülő csontváz enyhén remegett, a csontokra kövesedett maradványok halk sercegéssel pattogtak le. A szegycsontra bukott koponya lassan felemelkedett és a szemgödrök vakon a lányra tekintettek. Egyre jobban rázkódott, majd erősödő sercegéssel az egykor volt hús elkezdett visszanőni a csontokra. Egymás után tűntek elő a semmiből a rostok, az izmok, az inak. Recsegve-ropogva váltak egyé az izmok, majd a bőr. Körmök nőttek az ujjak végén, haj sarjadt az immár bőrrel borított koponya tetején. Aztán szürke, bugyborékoló gomolygással a szemek is kialakultak, s a fekete szemgolyó közepén lángvörös íriszek nyíltak. Az immár teljesen épp test felemelkedet. A korona a padlóra esett és hangos csörömpöléssel egy távoli sarokba gurult.

A lény lassan a bénultan álló lányhoz lépdelt, aki meredten és hitetlenkedve bámult vissza rá. Az elméjén kívül minden porcikáját ellenállhatatlan bűvölet tartotta mozdíthatatlan szorításban. Gondolatait a kudarc érzése és a sokkoló halálfélelem pánikja járta át. Társai odalenn buktak el, ő pedig idefenn. Mostmár tudta, mit kellett volna tenniük, miért kellett idejönniük: nem szabadott volna hagyniuk, hogy ez a lény újjászülessen! Mert aki most felé lépdel, sóhajtva a nyaka föle hajol, s kivillantva hosszú, hegyes szemfogait éhesen megnyalja az ajkat - majd megharapja, nem mást, mint minden elő ellensége, a Sötétség hatalmas erejű gyermeke: egy Vámpírlord...!
Vérének gyengülő lüktetése lassan vörös ködbe burkolja elméjét, teste egyre könnyebbé és hidegebbé válik, majd tőre halk lélekharang-csendüléssel a padlóra hull. Tudata szikrája utolsót villan egy verstöredéket idézve elméjébe:

"...
S a jeges fájdalommal születő Hold,
Küldi feléd az utolsó Vérmosolyt..."