Az ősidő lovagjai 1. rész

Az 5.b osztálynak Liebhardt 1992 nyarán egy hordautánzó tábort szervezett. 10 főből állt, 7 fiú és 3 lány. Június 11-én már készen voltak. A főnök Liebhardt lett.
- Készen álltok? A szereposztás: Feri szerszámos, Valentin szerszámkészítő és vadász, Gál fővadász, Varga vadász, Hornyák és Dani vadász, a lányok gyűjtök és ruhakészítők. A ruhán kívül semmit se vigyetek, azt is csak ami rajtatok van. Nehéz hónapok lesznek – mondta.
Még egy negyedórát készülődtünk, majd Liebhardt felkiáltott:
- Indulás!

Délután már a Kühlenbergnél jártunk.
- Itt jó lesz! Itt a Kühlenberg, egy patak és egy barlang, és ez az erdős fennsík jó tanyahely – mondta Liebhardt; Feri kőbaltát készít, én lándzsát, Valentin vékony, csonthegyű hajítódárdákat, és miután mindegyikből megvan 10. Mindannyian nyilat és íjat készítünk.
- Egyetlen luxust engedtünk meg magunknak. Hoztunk egy csomó kukoricát, és abból az egyik lány lepényt fog sütni nekünk mindennap. Most Hornyák, Lakatos, Gál és Varga elmennek vadászni. Ha bikára vadászunk, minden fiú megy. Ha muflonra vagy őzre, akkor csak ők.

Miután elmentek, végeztük a dolgunkat rendjén. Minden rendben volt, de egyszer furcsa trappolást hallottunk a forrás felől. Lenéztünk a fennsíkról, és egy bölénycsordát vettünk észre, közöttük is egy 2 méter magas, 3 és fél méter hosszú bölényt.
- Megkíméljük az életét? – kérdezte Liebhardt.
- Nem! Én se szívesen, de ez egész Bogdányt kiirthatja. Azonkívül sok állatot is megölne – mondtam.
- Igazad van. Hozd a nyilat és az íjat – mondta Liebhardt, és Feri már ott is termett a gyerek nagyságú íjjal és nyilakkal, és megkérdezte: - Mi hárman…
- Igen! – válaszoltam. Ez volt az első életveszélyes cselekedetünk.

A hegy másik oldalán ereszkedtünk le, de a kövek megcsúsztak a talpunk alatt, és lebukfenceztünk, és mire leértünk, már roncs lett belőlünk, de bántuk is mi. Egyszer csak megpillantottuk a vezérbölényt. Óvatosan becéloztuk, és egyszerre a szívébe és a nyakába lőttük a nyilakat, hajigáltuk a dárdákat és dobáltuk a szakócákat. A megsebzett bölény legázolta a bokrokat, és elnyargalt. A vérnyomokat követtük, de a bölény nem jutott messzire. Véresen feküdt a földön. Keresztet vetettünk rá, és a tanyára hurcoltuk. A vadászok akkor már ott voltak.
- Nem sikerült. Ma gyümölcsöt eszünk – mondták szomorúan, de ahogy meglátták a bikát, majdnem hanyatt vetődtek.
- Ez meg mi az istennyila? – kérdezték kétségbeesetten.
- Bölény.
- Valódi? – kérdezték.
- Nem, mű – feleltük tréfásan.
- Ez jól jött.
- Miért? – kérdeztük.

Találkoztunk egy emberrel, aki azt mondta, hogy most napokig esni fog az eső, ezért be kell vonulnunk a barlangba. Ez a bölény legalább egy hétre elegendő, így marad időnk ruhákat, fegyvereket készíteni, és lepényt sütni.
Kezd szemeregni az eső. Jó ég! Most látom csak. Ti úgy néztek ki, mintha áthajtott volna rajtatok egy kamion! – kiáltott Gál.
- Légy szíves, ne ezt vedd példának! A köves domboldalon lezuhantunk.
- Menjetek a barlangba! Mi hozzuk a cuccot és a bikát!

Egy órával később már berendezkedtünk, és az eső szakadt. Ekkor Rudi is beállított.
- Rudi! Te…
De Rudi félbeszakította:
- A bikacsorda a barlang felé tart!
- Hozzál tüzet! – ordítottam Vargának; - És a barlang bejáratához hozzátok a fát! Tüzet rakunk. A vadászok a lőréseknél figyeljék nyíllal az állatokat. A többiek a hátsó kijáraton velem jönnek a dárdákkal a barlangtetőre fáklyával! A csordát szakadékba hajtjuk!

De jóslatunk nem vált be. Mielőtt tüzet raktunk, a bikák berontottak a barlangba. Mindenki feljutott, Danit kivéve, Feri fel akarta húzni, de ő is lebukfencezett a mélybe. A bikák szerencsére nem tapostak rájuk, de egy hegyes szikla beleállt a lábába Ferinek. Daninak szinte minden része sebesült volt, de feltápászkodott. Feri fél testével átfordult Dani felé, s nézte, mit csinál. Dani megfogta az íjat, és egy nyilat az izzó parázsba tuszkolta a kőhegyet. Az izzó nyilat egy bika után lőtte. A bika nyakába állt bele, aki egyből ledőlt a lábáról, de példáját Dani is követte, és Ferivel együtt elájult. Csak akkor ébredtek föl, amikor ráztuk őket. Dani felült.
- Mi van? – kérdezte.
- Gyere! – kiáltottuk, és elvonszoltuk egy méter hosszú, 25 cm vastagságú koponyához.
- Ójaj – mondta Dani; ilyen állat nem létezik, és nem is létezett. Legalábbis mi nem tudunk róla.
- Odanézz! – mutatott Liebhardt a hegyoldalra.

Egy csupa izom, két méter magas, hatalmas gyerek állt ott. Odamentünk hozzá, és reszketve megkérdeztük:
- Te ki vagy?
- Kinizsi Pál.
- Elmosolyodtunk, de ahogy egy kicsit összehúzta a szemöldökét, egyből komolyak lettünk.
- Otthon az erdő urának neveztek. Mindig az erdőben táboroztam. 10-en voltunk, abból csak én maradtam.
- Miért? – kérdeztük, de sejtettük a választ.
- Egy ismeretlen, 3 méter magas, 5 méter hosszú fenevad pusztította őket. 1 méteres lábai fél méter átmérőjűek voltak, és a Stegosaurushoz hasonlított, a farkán tüskék voltak.
- Gyere! – kiáltottuk.

Kinizsi eszméletlen gyorsasággal megelőzött bennünket, és átugrott egy másfél méter magas sziklát.
- Ő az – mondta.
- Ott a Sobi! Végünk! Egy egész hadsereg!
- Ellenség? – kérdezte Kinizsi.
- Az.
Kinizsi odament, és megkérdezte:
- Kit keresel, hólyag?
- Kapjátok el!
Balázs megrohamozta Kinizsit, de az felkapta, és elhajította, mint egy követ.
- Szóval hólyag, szívódj fel.
- Semmi közöd hozzá!
- De van! – mondta Kinizsi, és akkorát rúgott Sobi térdébe, hogy összeesett.
- Most tünés! – mondta, mire mindenki elfutott.

Kinizsi gépiesen megfordult.
- Gyere! Beszélgessünk!
Este a tábortűznél:
- Hogy kerültél ide? – kérdeztük.
- Egész nyáron táboroztunk, amit mondtam. Ez a fenevad mindenkit széttépett. 4 lány volt és 6 fiú.
- Van testvéred?
Őt is megette. Egy lány volt.
- Tudják már hogy ez az állat…
- Nem, mert ha megmondanám… ezért szöktem el.
- Nézd!

Egy megtépázott lány jött le a dombról.
- Ági! Mi van? – rohant oda Kinizsi.
- Meneküljetek! A szörny… ott!
Egyszer csak megjelent a dombon egy lónál 5-ször nagyobb tüskés farkú és hátú szörnyeteg. 20 cm-es fogai ránk vicsorogtak.
- Gál, Karcsi, Varga, Dani! Álljatok készenlétbe a nyilakkal. Lányok! Hozzátok a lándzsákat! Feri! Te a hajítókövekkel dolgozol, Valentin és én a dárdákat hajigáljuk.

Ekkor elindult a vadállat. Kinizsinek egy kötélre egy hegyes végű, félmázsás kő volt kötözve, az volt a parittyája. Meglóbálta, és a kő beleállt az ismeretlen állat nyakába, aki egyből ledőlt a lábáról, de még küszködött. Mi is átszúrtuk a fejét a lándzsákkal, s végleg kimúlt.
Ági csodálkozva nézte, és megkérdezte:
- Kik ezek a giliszták?
Gál ekkor odament a lányhoz.
- Mit? Egy lány beszél?
- Te mondtad – mondta Ági, és egyetlen lendítéssel földhöz vágta.
- Hát ő… szóval… - motyogtam; - Nálatok mindenki ilyen élénk?
- Hogy hívnak? – kérdezte.
- Valentin Péter – feleltem.

Miután mindent megtudott, odament a tetemhez, és letépte az egyik lábáról a bőrt.
- Ez nem csont. Ez inkább… olyan… szilárd gumi. Nem… ez olyan… - dadogott Ági.
- Nem tudjuk eldönteni, de valaminek lennie kell.
- Talán egy másik korban vagyunk? – kérdezte Kinizsi.
- Hány óra? – kérdeztem.
- Nem működik az órám – mondta Dani.
- Enyém se!
- Enyém se!
- Gyanús. Csak az őskorban lehetünk. 12-en vagyunk, és a fegyvereink a korhoz igazodnak.
- Van egy ötletem! – mondta Dani; tetessük magunkat ősembernek.
- Hogyan?
- Hát levesszük a ruháinkat és állatbőrt húzunk magunkra.
- Semmi értelme.
- Igaz.

- Várjatok. A falu is velünk jött?
- Kizárt dolog. De mért kerültünk ide?
- Ezt senki nem tudja. Remélem, nem találkozunk ősemberrel. A barlang itt van. Menjünk be és dumáljuk meg ezt a dolgot.
Bevonultunk és tüzet raktunk.
- Az az állat… ez nem kerek. Hogy függ össze? Hogy kerültünk ide?
- Ne törd a fejed. Inkább építsünk sátrat. Itt van 5 állatbőr, ezeket felhúzzuk a vázra – mondtam, és továbbfolytattam: - A fennmaradásunk főleg attól függ, hogy milyen kitartóak és leleményesek vagyunk. Ráadásul pont ősz van, és nemsokára tél lesz. Jó fegyverek kellenek, sok állatbőr, és legfőképpen az a fontos, hogy barlangot találjunk. Télre tartalékot kell gyűjtenünk. A modern gondolkodásnak itt nem sok hasznát vesszük, de valamicskét igen. Most Liebhardt és Gál keressenek barlangot! Karcsi, Dani, Varga menjenek vadászni! Feri, élesítsd ki a fegyvereket! A lányok gyűjtsenek bogyókat. Én pedig megépítem a sátrakat, mert éjjelre esőt jósolok!

Belemélyedtünk a munkába, de annyira, hogy nem vettük észre a viharfelhőket.
- Lányok! Valentin! Feri! Menjetek be a sátorba! Vihar lesz! – kiáltották a vadászok egy őzzel a hátukon.
Miután berohantunk, már szakadni kezdett és vilámlott.
- Gál és Liebhardt még nem jöttek. Talán… - kezdte, de ekkor Gál beesett a sátorajtón.
- Liebhardt meghalt! Mikor futottunk, Liebhardt egy szakadékba zuhant. Csak öt méter mélyre jutott, mert egy bokor megfogta. De a bokron 1 dm-es tüskék voltak. Itt van! – mondta, és előhúzta. Bundi hátában 8 cm mélyre be volt fúródva legalább 35 tüske.
- Meghalt – rebegte Feri.
- Eltemetjük – mondtam szomorúan.

Fél órával később már kiástuk a sírt, és Feri elkezdte beszédét:
- Most eltávozott tőlünk valaki, aki sokat jelentett nekünk. Nélküle lehet, hogy mi sem maradunk életben. A jelenben is és a jövőben is szükségünk van rá. A mi időnkben nem tudhatjuk, hogy él e. De itt már nem. Ezért most átadjuk testét a földnek, de a lélek itt marad – mondta, és néhány percnyi csönd lett.
Kínos percek voltak. Feri arcán lepergett néhány könnycsepp. Én keményen álltam, de szorultságomban én is könnyeztem. Gál is lehajtotta a fejét. Dani és Karesz is szomorúan álltak. Még a lányok is feszültek voltak. Ezután némán bementünk a sátrunkba, és megpróbáltunk dolgozni. Feri pár csiszolás után elaludt. Betakartuk, de mi is a példáját követtük.

Másnap reggel én keltem fel legelőbb. Lementem a patakhoz megmosdani. Mikor visszaértem, még mindig aludtak. Benéztem az étellerakóhelyre, üres volt. Felkeltettem Danit, és mondtam:
- Figyelj! El kéne menni vadászni, hogy mire a többiek felébrednek, legyen étel!
Ekkor Kinizsi tűnt fel a távolban, 5 óriási nyulat cipelt.
- Itt a reggeli – dobta le a nyulakat.
- Most akartunk vadászni menni. Te mikor ébredtél?
- Reggel 5-kor. A többieket megviselte Liebhardt halála. Igaz, engem is.
- Rendben. Dani, alszol még? – kérdeztem.
- Nem. Megreggelizem és fürdök. Hagyjuk őket aludni.

Nemsokára már mindenki talpon volt, csak Feri feküdt ájultan.
- Szegény. Elmegyek sétálni – mondtam.
- Várj! Jövök! – mondta Gál.
Ahogy mentünk, véletlenül letéptem egy fa levelét, és megnyomtam, és rossz ízű lé csorgott ki belőle a számba.
- Fújj! – mondtam; - Ez borzasztó!

Mikor visszaértünk, egyszerre jobban éreztem magam. Ezentúl direkt ittam, és a többieket is buzdítottam, de ők az íze miatt ellenezték. Egyedül Dani kóstolta meg, és ő is itta.
Egyszer a táborban egy borzasztó betegség tört ki. A jelei fáradtság, álmosság, étvágytalanság, és a legrosszabb esetben ájulás és hányás. A tünetek először a lányokon, majd Ferin, Karcsin, Gálon és Vargán jelentkeztek. Egyedül Kinizsi, Dani és én maradtunk egészségesek. Miért? Ezen gondolkoztunk.
- Kinizsi azért, mert rettentően szívós. Mi pedig azért… mert ittunk abból a kivonatból! – mondta Dani.
- Tényleg! Gyorsan! Hozzunk leveleket!

Megitattunk vele mindenkit, de nem használt. Mi mindig ittuk, nálunk használt. Rájöttünk, ha valaki már elkapta ezt a kórt, arra már nem segít. Nehéz dolgunk volt. Hármunknak kellett ellátni 9 gyereket. Egyre súlyosabb lett a helyzet. Feri állandóan hányt, és nem tudott enni, a végét járta, Egyedül Gál volt az, akinek a bágyadtságon kívül semmi baja nem volt.
- Gyorsan rá kell jönnünk a rejtélyre, mert mindannyian meghalnak! - mondtam.
- Segítsetek – hörögte Feri, aki már félholt volt. – Úgy érzem, van még pár napom. De végezzetek elem, mert nem akarok tovább szenvedni.

Nem tudtam, mit tegyek. Ha megölöm, mindig okolni fogom magam. Ha nem, akkor pedig azért, mert szenvedni hagytam. De ekkor Kinizsi repült hozzám.
- Itt van egy másik lé. Ez az utolsó reményünk. Kipróbáltuk, és használt.
- Ha Kinizsi nem fedezi fel, már nem élnénk – mondta Feri. – de azért ki kell hevernem. Sokat kell majd ennünk.
- Igen, ezért sok húsra lesz szükségünk.
- Rendben. Holnap hozunk eleget. Menjünk aludni. Holnap jó nap lesz.
Másnap reggel Dani és Kinizsi ébresztett.
- Menjünk vadászni. Hoztuk a fekete halált!

A fekete halál egy 1,5 méter magas nyíl, 6 cm átmérőjű szívós fűzfaágból készült. A két nyíl 85 cm hosszú, tűhegyes.
- Rendben. Én hozom a dárdákat és a köveket. Menjünk, hogy mire felébrednek legyen étel!

Furcsa erdő volt. Óriási fákkal, teli állatokkal. Volt ott egy tó is. Egyszer egy üvöltést hallottunk és beugrottunk a bokorba.
- Ó! Egy barlangi medve. Add ide a fekete halált! – mondta Kinizsi.
Kinizsi a nyilat az íjhoz helyezte és felállt. Úgy meghúzta, hogy majdnem eltört. A medve nyakára célozta a nyilat, és elengedte. Egy másodperc alatt már a medve nyakát átszúrva láttuk viszont. A medve bömbölt egyet. Kinizsi a második nyilat a medve szívébe lőtte. Vége volt.
- A többiek örülni fognak. Hívjuk őket!

Egy fél óra múlva már mindenki falta a medvét. Feri a gyomrát simogatta, és hordóként feküdt a földön. Varga valósággal a gyomrába varázsolta az ételt magának. Kinizsi is pótolta elveszett erejét, én is szépen falatoztam.
A lakoma végén visszatértünk a táborba.
- Most menjünk a sátrainkba, mert esik az eső, és próbáljunk tervezgetni.
- Sajnos – kezdtem beszédemet; - Nagyon szűkösen vagyunk. Várost kell építenünk sátrakból. Szükségünk van raktárra, ahol az élelmet és a tüzelőt tartjuk, fegyvereket is. Agyagkancsók, amikbe a vizet és más ételeket és italokat rakunk. Sok bőrre, sátrakhoz. Jó fegyverekre, ízletes ételekre. Finom a friss őzhús, antilop, és a bölény. Természetesen nem viszik túlzásba. Holnap a lányok átmennek a szomszédos búzásba, és learatják, majd lepényt készítünk belőle. Ezenkívül itt van egy sóhegy. Most készíthetünk: húst kenyérrel, sózva, kukoricalisztből és tojásból tésztát. Itt vannak őstehenek, elfogunk egyet, lesz tej is, és az innivaló is változatosabb lesz. Ezt már holnap elkezdhetjük megvalósítani!

Folyt. köv.