Százszorszép öröksége

Hol volt, hol nem volt - mint ahogy a mese törvényei megkövetelik - , élt valahol, valamikor az idők kezdete előtt Földapó és Vízanyó. Apó vigyázta a hegyeket, az erdőket, a tarka réteket, Anyó pedig gondoskodott számukra az életet adó vízről, amelyet a vígan futkározó patakoktól és az ezüstösen csillogó tavacskáktól kért. Nagy szeretetben nevelték fel gyermekeiket, a három lányt.

Hirtelen lett vége ennek a boldogságnak. Földapó meghalt. Vízanyó úgy érezte, nem leli helyét többé a Földön, követni fogja hűséges férjét az életen túli világba. Magához hívatta a lányait és így szólt:
- Édesapátok végakarata szerint osszátok szét azt a végtelen sok szépet, amit rátok hagyott, s tegyetek vele azt, amit a szívetek diktál.

Ezzel elbocsátotta őket. Fel is csattant hamarosan a legidősebb lány ellentmondást nem tűrő hangja:
- Nekem az óriás hegyek kellenek! Nem tűröm, hogy nálam hatalmasabbnak képzeljék magukat! Uralkodni akarok rajtuk!
Nem késett a követelőzéssel a középső lány sem:
- Én pedig a hatalmas fenyőerdőkről semmi pénzért le nem mondanék! Enyémek lesznek fennséges pompájukkal, s majd szolgálnak engem.

Csendben, kedves, halk hangon szólt Százszorszép, a harmadik, akit a hegyek és az erdők egyaránt szerettek. Vidám táncában gyönyörködtek, meleg simogatásában sokszor részesültek, becéző szavait gyógyírként fogadták.
- Jól van nővérkőim! Nem szállok vitába az óriás hegyekért, a hatalmas fenyőerdőkért. Ami megmaradt az örökségből az lesz az enyém: a lombos erdők, zöldellő mezők és a virágzó rétek egyaránt kedvesek szívemnek.

A legidősebb lány a hegyekben élt tovább. A szíve helyén jég és gyűlölet lakozott, ezért aztán kipusztult minden. Kopárrá változott a táj, még a havasi gyopár is visszabújt a sziklák repedéseibe. Rövidesen sötétség és vastag jégtakaró fedte be a hegyeket.
Nem jutott jobb sors a fenyőerdőknek sem. A középső lánynak tövis volt a szíve helyén. Nemsokára sűrű tövis fonta be az erdőt, és a sötétségben a fákon kívül más növény nem maradt életben. Olyan félelmetes volt az egész, hogy a madár sem járt erre.

Százszorszép a lombos erdőkön, mezőkön és réteken nagy szorgalommal látott munkához. Keze nyomán színpompás virágok bontogatták szirmukat. Méhek és tarka pillangók repültek virágról - virágra. A dús füvön állatok legeltek. A tölgyesek és a bükkösök erdei állatoknak adtak védelmet.
A két idősebbik nővér nem nézte jó szemmel Százszorszép munkáját.
- Nézd a kis buzgót! Pedig az én csodálatos hófehér birodalmamban a pillangók tarka színei jobban pompáznának. - szólalt meg a legidősebb nővér.

A középső sem hagyta annyiban:
- A fenyőerdőim sokkal szebbek, mint az ő erdei. A fák egyenes törzsei az égbe nyúlnak. Nem tudom, hogy a madarak és az állatok miért az ő erdeiben élnek? Ott ősszel a falevelek elsárgulnak, és télen a fák csupasz ágai látszanak. Az állatok fáznak, vagy elköltöznek melegebb éghajlatra. Tavasszal viszont újra visszamennek! Nálam a fák örökzöldek. Itt az állatok mindig zöldben élhetnének.
A nővérekben három gonosz szellem: Irigység, Harag, és a Gonoszság szította a gyűlöletet. Természetanyó szerette volna a rossz szellemeket elűzni a lányokból, de a hatalma ehhez kevés volt. Az óriás hegyek és a fenyőerdők is elégedetlenkedtek. Jóság és gondoskodás helyett csak parancsolást kaptak.

A két idősebbik nővér a rossz szellemek hatására kegyetlen tervet eszelt ki. Ehhez segítségül hívták a Vihart. Ennek sem kellett kétszer mondani! Hét nap és hét éjjel tombolt egyfolytában. Hatalmas pusztítást végzett. Természetanyó a hetedik nap már nem bírta tovább nézni a pusztítást. Az óriás hegyek és a fenyőerdők is a segítségére siettek. Közös erővel elűzték a Földről a két idősebbik lányt. Természetanyónak pedig a Vihar felett hatalma volt. Felemelte varázspálcáját. A szél ereje hirtelen lecsökkent, és a felhők feloszlottak. A Nap sugarai meleget adtak az átfázott állatoknak. A legkisebbik lány újult erővel látott neki a munkához. Rövidesen szebb lett, mint volt. Ugyanolyan szeretettel és jósággal gondozta a nővérei volt örökségét is. A magas hegyekben a csodálatos havasi gyopár virágzott és a sziklákon a hegyi kecskék fürgén ugráltak. A fenyőrigók pedig vígan énekeltek a hatalmas fenyőerdőkben.

A természetben minden szép. Nekünk is óvnunk kell, hisz olyan sokat dolgozott vele Százszorszép. Nem szabad megengedni, hogy gondoskodás hiányában elpusztuljon. Százszoszép öröksége a mi örökségünk is.