Történetek

Megcsókolták egymást. Ezzel a csókkal valami olyan kezdődött náluk, ami még soha. Ezután a lány nem tudott semmi másra gondolni csak arra, hogy milyen jó volt, és a fiúra , mert attól a naptól kezdve a szíve az övé lett.
Eddig senki nem tudta megmutatni a lánynak, hogy mi a szerelem, de most a fiú megtette a lehetetlent. A lány rettegett attól, hogy ami történt tönkre teszi a barátságukat, de sok – sok álmatlan éjszaka után engedett a szívének, és megpróbálták...

Közbe csitítgatta a lányt, aki halkan sikoltott a fájdalomtól. Az erőtlenségtől és a félelemtől nem tudott hangosabb lenni. Amikor a férfi érezte, hogy a lány egy kicsit megrezzen újra a fülébe suttogott:
- Két év múlva találkozunk.
Aztán elvágta a torkát, és a földre eresztette. A lány a saját vértócsájában feküdt. Már nem élt, ezért a férfi otthagyta...

Ez a lázadás valahogy nem olyan volt, mint a többi. Nem voltak öngyilkos vallási fanatikusok, magukat istenné nyilvánító bolygókormányzók... Az egész meglepően békés volt, míg meg nem hirdették a keresztes hadjáratot. S még most sem a vallás hívei ragadtak fegyvert, hanem azok, akiknek elegük volt magából a Birodalomból...

Ezen a reggelen is így ébredt. Nem gondolta volna, hogy Élete egyik legemlékezetesebb napja lesz, mikoron közel kerül a másvilághoz, és átérezheti egy kicsit, mit jelent meghalni, ám mégsem veszíti el életét...

Beszaladtam a hálószobánkba, és ott bezárkóztam.
Hallottam amint a férjem megköszöni a rokonoknak, ismerősöknek hogy eljöttek, és szépen lassan kiterelgeti őket.
Nem sírtam.
Kopogás hallatszott.
- „Engedj be drágám!”
- „Nem”-szipogtam.
- „Drágám…kérlek hadd nézzelek meg.”...

Jónéhány száz láb megtétele és pár kanyar elhagyása után az eddig sem szűk járat hírtelen kiszélesedett, és egy hatalmas csarnokba torkollott. A három, magukkal hozott fáklya a falakat borító kvarckristályoknak köszönhetően bevilágította az egészet. És akkor meglátták...

Alíz felkapta a fejét, és az asztal mögött ülő cingár emberre pillantott. Az egy pillanatig állta a pillantását, majd ismét a gép felé fordult. Tanácstalanul megrázta a fejét.
- Nincs meg a bejegyzés. Pedig én magam írtam be. – tűnődött félhangosan.
- Nincs? – kérdezett vissza Alíz.
- Nincs – csóválta a fejét a vállalkozó. Minden egyes bejegyzés megvan, kezdve a tavalyitól, de ez az egy hiányzik...

Próbálok logikusan gondolkodni. Öltönyben vagyok, tehát valószínűleg valamilyen összejövetelen vehettem részt. De vajon min? Esküvőn? Keresztelőn? Érettségi találkozón? Fogalmam sincs. A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy bárhol is voltam, jelentős mennyiségű alkoholt fogyaszthattam el, mert mással nem tudom megmagyarázni ezt a - számomra páratlan - emlékezetkiesést...

Az ajtóra egy sugárveszélyre figyelmeztető jelet pingált fel valaki élénksárga színű festékkel, alatta pedig pirossal egy másik jel látszott. Egy görög betű, a lambda, benne egy piros körben.
- Itt vagyunk. – torpant meg Alíz, és végigmustrálta a zárt vasajtót. – Nem lesz könnyű bejutni.
- Ez tényleg itt lakott? – csodálkozott Betti. – Ez rohadtul gány hely! Hogy lehet itt élni?
- Majd kérdezd meg tőle, ha végre összefutunk egyszer vele – mondta Alíz...

Epekedtem Klári után, amikor te itt voltál egy lépésnyire. Egy lépésnyire angyalkám, Most megteszem azt a kis lépést feléd, a boldogságunk felé. Lehet, hogy már holnap édes csókokkal boríthatom a tested, simogathatom bársonyos bőröd. Egészen megrészegít a tudat. Ha nem viszonzod az érzéseim, én belehalok. Persze el kell fogadnom a döntésed mindenképpen, de összetörök, hogyha nem lehetsz az enyém...