Igaz történet

3 éve történt. Pont ma 3 éve, egy november 4-i napon. Anna majdnem elkerült az élő sorából. De valami megakadályozta ezt. A sors keze lehetett talán a dologban. Szerencse. Mert egy nagyon őszinte lányt vesztettünk volna el. Sokat tett másokért, mindig szeretett segíteni. Fontos volt neki ez, mert saját boldogságára nem lelvén, másokéban próbálta meg felfedezni azt. Szeretett szeretni. Úgy érezte, ha ő szeret másokat, talán valakitől viszonzást is fog nyerni. Minden nap új reménnyel ébredt, bízott abban, hogy új nap, s ez hátha meghozza neki a várva várt boldogságot.

Ezen a reggelen is így ébredt. Nem gondolta volna, hogy Élete egyik legemlékezetesebb napja lesz, mikoron közel kerül a másvilághoz, és átérezheti egy kicsit, mit jelent meghalni, ám mégsem veszíti el életét. Átlagosan kezdődött a nap, minden úgy ment, ahogyan az menni szokott. Délután viszont kapott egy hírt. Egy rossz hírt, amivel eddig is jócskán bombázták, de ez még az addigiaknál is rosszabb volt. Ennek tudatában abszolút ráébredt, hogy számára felesleges ez a földi lét, hiszen csak negatív történéseknek lesz részese. Az élet árnyoldala mindenhová elkísérte.

Nem egy öngyilkossági kísérleten volt már túl. De mindezek csak próbálkozások voltak, a környezet mindig meghiúsította. Valójában talán mégsem akart annyira meghalni. Felesleges élni! - gondolta, mert csupa rossz és semmi jó. A sötét alagút, melyben halad egyre sötétebbé lesz, s nem is tudja merre tartson, reménytelen számára, hogy az alagút végi fényt valaha is megtalálja. Átgondolt mindent, s az agya tettekre ösztönözte. Befejeztem. Itt vége lesz. -fogalmazódott meg benne a gondolat a sorozatos csalódásokat követően. A több, mint 2 éve tartó reménytelen szerelem eluralkodott rajta, s az a tömérdek fájdalom, amit állítólagos barátnőitől kapott, akik annak tetejében, hogy szemük láttára ment tönkre, mégjobban megnehezítették mindennapjait, mind arra ösztökélte, hogy cselekednie kell.

Csak kihasználták, s akkor volt rá szükségük, ha már más nem maradt. Gúnyosan nevettek rajta a háta mögött, csak szánták, milyen rossz lehet neki, csak rosszat kap az élettől, dehát így járt. - mondogatták. Annak gondolata, hogyha talán mellette állnak nemcsak a jóban, hanem a rosszban is, ami elvileg a barátság alapja lenne, segíthetnének neki kiheverni a rossz időket. Egyedül maradt. Nem törődtek vele, hagyták bajával küzdeni. De a küzdés felemésztette. Mindenki elfárad egyszer, ahogyan Anna is. Sokáig tűrte a bántó szavakat, a fájó történéseket. Mikor szerelme, akiért életét adta volna, a halálát kívánta.

Mikor füle hallatára tervezte el a sírfeliratát, és közölte vele, hogy milyen jó lesz, ha már nem lesz az élők között. Mikor téglát emelt a fejéhez, s megjegyezte: "Legszívesebben fejbevágnálak ezzel, hogy meghalj! "Mindezt hallani annak a szájából, aki a világmindenséget jelentette számára." Gyűlöllek, mert te szeretsz, és nem tudok tőled nyugodtan élni!" -mondogatta szerelme többször is.
Anna úgy gondolta, elég volt! Szenved ő is, de az általa imádott személy is azáltal, hogy ő létezik, és meri szeretni. Véget kell ennek vetni. Ilyen elszánt még soha nem volt, mint azon a napon. Tényleg meg akart halni. Nem gondolt át semmit, biztos volt a dolgában.

Rengetegféleképpen próbált már véget vetni az életének, de a legegyszerűbb megoldást választotta; elővette a pengét. Otthon volt az egész családja, mindenki élte a maga életét. Fogalmuk sem volt arról, Anna mit tervez, mert nem is voltak tisztában a vele történt eseményekkel, amik ennyire tönkretették. Nem beszélt róluk, mert nem akart. Nem bízott már senkiben. Szülei pedig mindig csak kioktatták, nem tudták megérteni. Tőlük is csak bántó szavakat kapott, amik mégjobban közel vitték annak felismeréséhez, hogy felesleges az egész élete. Úgy érezte, még egy számot utoljára meg kell hallgatnia. A szerelmére emlékeztette. Ennek meghallgatásával kívánt végső búcsút venni tőle, s örökre megköszönni neki, hogy mindaddig szerethette, és létezett a számára.

Egy pillanat alatt történt minden. Anna kezéből folyt a vér, akár a csapból a víz. "Meg fogok halni, már csak egy pár perc." - jegyezte meg magában, s egy könnycsepp gördült le az arcán. Ezalatt a pár pillanat alatt az egész élete lefutott a szeme előtt. Csak feküdt az ágyon, és várta, hogy mikor lesz vége. Hirtelen zokogni kezdett, s elterült... "Meghalok!" Édesanyja erre a felkiáltásra kapta fel a fejét, s látta, hogy valójában mi is van a lányával. "Kislányom! Mért tetted ezt?" - kérdezte sírva. Mentőt akart hívni, de a lány ellenkezett. "Nem kell. Vége van." Anyja szaladt gyorsan, s elszorította Anna kezét. "Miért? Miért?" - jöttek a kétségbeesett kérdések. Nem ismerte a lányát. Mindketten hibásak voltak ebben. Hiányzott a kölcsönös bizalom.

Hiába volt Annában a kellő elszántság. Anyja szemében látta a fájdalmat, amit okozott neki önző tettével, s hagyta, hogy a továbbiakban a történések sodorják magukkal. Nem teljesült akarata. Nem érezhette át igazán, amit a túlvilág nyújtott volna számára. Nem tudta, vajon mit veszített, s mit nyert ezzel...

Veszített. Sokat. Eltelt azóta 3 év. Ma ismét megvan benne ugyanez az elszántság, s napról-napra erősödik. Próbál uralkodni önző érzelmein, de hamarosan szakadni fog a húr... A 3 év arra volt jó, hogy megtapasztalja egy kissé milyen boldognak lenni.4 napig érezhette. Ezt a 4 napot kapta az elszenvedett évekért. Ennyit adott az élet, ezt kell beosztanom a hátralévő időben. - gondolja nap, mint nap. A múlt történései újra lejátszódnak vele. Ma ugyanúgy egyedül van, s ugyanúgy gyűlöli az, akit szeret. Egyre jobban kezdi feleslegesnek, sőt terhesnek érezni létezését. Már senkinek nem kell, semmire sem jó. Teljesen üressé tette a múlt. A csalódások tengere teljesen magába temette, már nincs erő, ami vissza tudná húzni onnan. Közeleg a perc, hogy a múlt újra megismétlődjön, és talán az akkor elszalasztott alternatív lehetőség megvalósulást nyerhet...