Marcipán 2. - Marcipán hercegnő

Elhűlve bámultam a feliratra.
Zárva?!
De hiszen… de hiszen…
Nyílt az ajtó, és egy pajkosan csillogó szem jelent meg.
„Gyere beljebb”-hallottam izgatott suttogását.
Beljebb tessékeltem magam.
-„Mért suttogunk? - kérdeztem tőle félig nevetve.
„Cssssssssss-tette„ ujját a számra.
Frederick jelent meg a konyhaajtóban.
Vigyorogva ennyit tátogott: Küldetés teljesítve.

Valamit szorongatott a kezében, amit bűntudatos arccal gyorsan a kabátzsebébe csúsztatott, mihelyst meglátta, hogy libben a függöny.
Karótnyelt vitorlázott ki teljes pompájában, összeráncolta a szemöldökét nyilván azon tűnődött, hogy mit keres itt az ilyen földi mocsok.
-„Jó napot „-köszöntem rá sután
Rám se hederített, egyből Lucyhoz fordult.
„Lucy„ - vakkantotta-„ma te zárj be, dolgom van. „
Frederick Karótnyelt háta mögött állt, mintha karót nyelt volna és felszegett állal, behúzott hassal, feszítve beszélt a láthatatlan Lucyhoz, olyan pofát vágva, hogy menten röhögőgörcsöt kaptam.

Az öklömet igyekeztem letuszkolni a torkomon ,hogy tompítsam fel-fel törő nevetésemet ,de ezzel csak azt értem el hogy kis híján megfulladtam.
A királynő undorodva, és lenézően végigmért.
„Maga már volt itt” - szólalt meg
Na ne mond.
„Igen… öhm..”
„Akkor egyeztessen Frederikóval, hogy milyen süteményt óhajt” - hangja mint a borotva,szinte bántja a fülem.
- „Frederick” - morogta a megsértett férfiú.
- „Tessék?” - vetett rá gyilkos pillantást a magasztos személyiség.
- „A nevem Frederick” - mondta lassan, tagolva, minden egyes betűt hangsúlyozva, mintha egy hülyéhez beszélt volna. Ennek aztán beszélhetett.
- „Áhh persze Frederikó…én is azt mondtam.”

Fél perc múlva már megszabadultunk a kínzó árnytól, és végre szabadon lélegezhettünk.
-„Most akkor miről is van szó?” - faggattam a kis barnát.
-„Majd később elmagyarázom” - legyintett-„de most lássunk munkához.”
Követtem a vidám, sustorgó párt a konyhába.
Vagyis annak kellett lennie, hiszen honnan máshonnan szállhattak ezek a mennyei illatok?
-„Kinyithatom már a szemem?”
-„Méééééééééééééég neeeeeeeeeeeeeeem” - hangzott a válasz kétfelől.
Türelmetlenül toporogtam,a nyám is mondta - nem vagyok képes egy helyben állni.
A legtöbb nővel ellentétben, én nem szerettem vásárolni.
Főleg az olyan kínos perceknek voltam ellensége, mint amikor az a nyavalyás gönc nem hajlandó rád jönni.
Pedig a konditerembe két óráig izzadtál, sültél a szaunában, és lefagyasztottak egy jéghideg fürdővel.

Ennek eredményeképp kész a sültcsirke, viszont az a fránya rongy ellenáll, sőt alantasan kihasad egyes helyeken, hogy még jobban égjen miatta az arcod.
A ruhapróbák még rosszabbak. Viszket mindened, fárad a lábad, és röpködnek az utasítások mint például: ”Ne állj fél lábon, ne vakard a fejed, ne mozogj, gyere vissza ne rohanj el”, és végül: „a francba is soha többé nem jövök veled vásárolni”(mintha én kértem volna)című kifakadások.

A barátnőim olyanok, mint a pótanyukák, pedig nekem egy is bőven elég.
Tudjátok mi az egyik legundorítóbb szó a világon?
TREND.
Blbalbalbla ez a trendi blablbalbla az a trendi.
Néha az értelmetlen kotyogásból meghallok egy szót, és felkapom a fejem.
- Pitagoras…
- Tudjátok –kérődzik a szomszédos asztalnál egy szőke bögyös - a barátom asszonta, hogy valami hülye muksó, vmi Pitagóóórász vagy mijafene tételeit tanujja, ahelyett hogy elvinne a piros kéjmobiljával…Többet nem hallottam, mert azon nyomban visszazuhantam mély kómába, a fejemet vehemesen ütögetvén a kávézói asztalba. Nem történt maradandó károsodás… a bútorban.

Utána visszatértek kedvenc témájukhoz, a műköröm mintához, hogy kinek milyen színű tangája van, vélvén ennyi erre a hétre is elég volt a tudományból.
De zuhanjunk vissza ebbe az idősíkba.
- „Ne toporogj…”
- „Mihikohóóóóóóór lehesz máhár kéhéhész?” - nyafogtam.
- „Mindjárt” - mondták ezredszerre kórusban - „már csak az utolsó simítások.”
Hmm… hányszor is hallottam én ezt az elmúlt három és fél órában?
- „Kész…” - jelentette be Lucy.

Egész végig nem éreztem mást, minthogy körülöttem matatnak, és valamiféle abroncsot és mindenféle fémvacakot aggatnak rám.
- „Még ne nyisd ki a szemed!”
Csikorgattam a fogam.
Megfogták a kezem, leléptettek a munkapadról, és elvezettek.
Sima, tükörszerűséget tapintottam magam előtt.
- „Most kinyithatod.”
Ne kaptam levegőt.
Elámultam.

Csak percekig bámultam a tükörképemet, amíg ők egymást ingerelték a hátam mögött, és a munkapadra dőlve szeretkeztek.
Vékony, csipkés pántok kígyóztak a vállamon, körülölelve melleimet, beleharapva mellbimbómba. A derekam fedetlen volt, onnan kezdődött az abroncs, amire csupa gyönyörű csipkét varázsoltak, masnikat és apró rózsabimbókat. Alig látszott középen a törésvonal, ahol az abroncsot ketté lehet nyitni.(„A könnyebb hozzáférhetőség érdekében” - kuncogott Frederick, egészen addig, míg Lucy a bordák közé mért éles könyökkel való ütéssel el nem hallgatatta.)
Mindezt Marcipánból.
- „Hogyan tovább?” - tettem fel a kérdést a láthatóan kielégült párosnak.

Hallottam hogy mennyire remeg a hangom, és milyen aggódónak tűnik.
Megpróbáltam könnyedén kezelni a dolgot, hisz biztos kitaláltak valamit… biztos kitaláltak valamit…
Hisz csak nem sétálhatok el a házunkig így!
Frederick egy pillanatra elszakadt Lucy nyakától, és előhúzta azt a bizonyos tárgyat.
- „Így.”
Öt perc sem telt belé, és be lettem rakodva csomagtartóba.
-„Kis kosz van hátul, ládákban szállítjuk a kaját.”
Kis kosz?!

Anyám szívrohamot kapna, és még én is, aki viszont rumlimániás, visszahőköltem a látványtól.
Mindent por borított, és nem csalódtam pókhálók, gazdájukkal együtt is voltak dögivel.
Mikor beléptem (betuszkoltak), homokvihart kavartam, és azonnal köhögni és tüsszögni kezdtem.
Zseniális. Allergiás vagyok a házi porra. Vajon ez kiterjed a minibuszokra is?
Egy biztos: Házhozszállítást itt nem fogok kérni.
Gyalog tíz perc hazáig, míg kocsival (a kerülőutak miatt) félóra.
Tanakodtam, hogy melyik póz lenne a legideálisabb.

Nem sokáig tudtam gondolkodni, mert mikor nagyot zökkenve elindultunk, kicsúszott lábam alól a talaj/por és a legcsinosabb spárgát vágtam ki életembe.
Ambrus bácsi, kedves, jóakaró és szadista tesitanárom megadta volna rá a legjobb jegyet.
Neki három osztályzat volt: egyes, kettes és hármas.
És szívesen (hiába is nagylelkű volt az öreg) osztogatta a plusz köröket.
Negyedóra után zutty, a poros falra kenődtem.

Kulcs zörgését hallottam, kinyitották az ajtót és egy zseblámpa világított a szemembe, arra az esetre ha veszélyes bűnöző lennék akkor elvakuljak és a biztos urak nyerjenek kis időt míg szétdurrantom az agyvelejüket.
- „Szűz Mária, Jézus Krisztus…”
- „Szent Ferenc” - csatlakottam a tátott szájú rendőrtiszthez.
Egy negyvenéves forma férfi elismerően füttyentett, míg egy másik, nála jó tíz évvel fiatalabb ragaszkodott hozzá hogy megmotozzon.

Miután átadtam az irataimat, és meggyőződtek róla, hogy nem egy gonosz, felfegyverkezett édességtündér vagyok, visszaengedtek előkelő lakosztályomba.
A legközelebb álló, huszonéves őrző-védő rámkacsintott, és megeresztett egy hízelkedő megjegyzést a hátsó fertályamról.
Miután elfoglaltam a helyemet, a cukrosnénit szállító személygépjármű folytatatta eddigi útját.
Kitámasztottam magam, hogy nehogy bogárként tapadjak fel a szélvédőre mint előzőleg…na mindjárt…na mindjárt.
Megálltunk.

Hasra estem. Kivonszoltak a kocsiból.
-„Hajrá”-vigyorgott rám a férfi, a nő felmutatta a hüvelykujját, jó szerencsét kívánva ezzel.
A hátsó bejáraton mentem be, de így is szembe kellett néznem az öreg házmesternével, aki ilyenkor este a folyosókon járőrözött-már nem mintha nem ezt tette volna a nap huszonnégy órájában.
Össze is találkoztam vele egy lépcsőfordulóban, épp nyílott a szája hogy panaszkodjon az újonnan beköltözettekre, és megossza velem létfontosságú információit Cirmiről, Kormiról és Nyafiról, mikor észrevetette, hogy mit is viselek.
Kigúvadt szemekkel, kapaszkodott a korlátba, hogy el ne ájuljon.
Nem törődtem vele, vetettem felé egy jó estét, ő megszokásból visszarebegett valamit.

Megérkeztem.
Itt állok az ajtó előtt, amin ha belépek vagy rosszabb vagy jobb lesz az életem, de biztos megváltozik. Tudtam, hogy a férjem egyedül van benn, és valószínűleg dolgozik.
Beléptem.

- „Meglepetés!” - harsant fel mindenhonnan a kiáltás.
Felkapcsolódott a villany.
Ott volt az egész rokonság, mind meg voltak döbbenve.
- „Sharma…” - kezdte a megrökönyödött anyám.
Uramisten csak ezt ne, gondoltam magamban.
Jajj csak ezt ne.
Hiszen nem mondták… nem mondták.
Várjunk… mintha Agatha néném említette valamit… most bezzeg ott vihog a sarokban, és bőszen sugdos a férjének.

Egy perc néma csönd, amit az ajtón nyitódása tört meg.
A hátam mögött megjelent a férjem.
Nem mertem hátrafordulni, és a szemébe nézni.
Szinte éreztem, ahogy a tekintete éget. Csupa megrökönyödött, furcsálló és talán dühös pillantás.
Nem bírtam.
Beszaladtam a hálószobánkba, és ott bezárkóztam.
Hallottam amint a férjem megköszöni a rokonoknak, ismerősöknek hogy eljöttek, és szépen lassan kiterelgeti őket.
Nem sírtam.
Kopogás hallatszott.
- „Engedj be drágám!”
- „Nem”-szipogtam.
- „Drágám…kérlek hadd nézzelek meg.”

Nem!
Addig beszélt a lelkemre, míg végül beengedtem.
Lehajtottam a fejem, de ő odalépett hozzá és gyengéden tenyerébe vette az állam.
Maga felé fordította az arcom, és kutatva nézett a szemembe.
Most megeredtek a könnyeim.
Ő szépen lassan a nyelvével, egyenként felfogta őket, és vigasztaló puszikat nyomott az arcomra.
Nemsokára megnyugodtam.
- „Ez marcipán?” - kérdezte meglepődve, mikor nyelve véletlenül hozzáért alkalmi öltözetemhez.
- „Igen” - kuncogtam
- „Imádom” - mosolyodott el, és szájával átszakította a csipkepántot…

Besütött a nap a szobába, csintalan sugarai ébresztettek fel. A férjem valahol a konyhában vidám fütyörészve csinálta a reggelit. Ránéztem a mellettem fekvő csöppségre, és elmosolyodtam. Fekete tincsein fürdött a napfény, pici orrát kedves kis állatkája szőrébe nyomta.
A fiam most 5 éves, és azon a nevezetes éjszakán fogant, mikor örök társam és szerelmem szülinapjára édes meglepetést kapott tőlem.
Hihetetlenül okos, le tudja írni már a saját nevét is, a nehezebb betűkhöz kéri az óvónéni segítségét, aki cifra betűkkel secc-pecc alatt lefirkantja.

Kinyitja gyönyörű szemeit, rám néz, szája pajkos, és kissé álmos mosolyra húzódik.
Egy nedves puszit nyom az arcomra.
- „Jó reggelt anyu.”
- „Jó reggelt kicsim.”
Ugrik is ki az ágyból, fut mint a szélvész, s én értetlenkedve nézem merre szalad ez a kölyök, hisz reggelente nem szokott ilyen eleven lenni.
Hamarosan vissza is tér, kissé pihegve, és egy füzetet nyújt felém.
Mika Saunders-rajzfüzet.
Igen, mintha tegnap meg akarta volna mutatni, de az este egy fergeteges párnacsatával végződött.

Azt mondta megálmodta, és én kíváncsian nyitom ki a füzetet.
Belenézek és leesik az állam, behívom a férjem, fiam büszkén feszít. Hiába… aki tehetséges, az tehetséges.
A képen egy nő látható, halványan emlékeztet rám.
Rajta egy csodaszép abroncsszoknya rózsabimbókkal és csipkékkel, dereka csupasz, a felső is stimmel, fiam nem is pironkodik érte. Neki természetes a meztelenség, mert én is ,néha az apja is együtt fürdünk vele.
A kép alatt cikornyás betűkkel: Marcipán hercegnő.

Utószó:
Illenék még pár szót mondanom -el is kezdem, essünk túl rajta minél hamarabb.
Lucy és Fredercik nem házasodtak össze, nem hiszik, hogy egy buta papír jobban összetartja őket. Már a saját cukrászdájukat vezetik. Lucy terhes, amit Frederick még nem tud, csak nekem mondta el. Ha kislány, a neve Sharma lesz.

Karótnyelt Anyát nyugdíjazták, most jelenleg boldog párkapcsolatban él egy ír nővel, Lucy szerit nem borotválják se a lábukat, se a hónaljukat. Ne tudom elhigyjem-e… már nem mintha Lucy hazug lenne… csak… khm...

Agatha néném maga is egy édes ajándékkal akarja meglepni 60 éves, kopaszodó férjét szülinapján, s tőlem kért tanácsot, én azonnal Lucyékhoz küldtem.

Mi a férjemmel több időt fordítunk egymásra, képesek vagyunk naponta ötször hívogatni egymást, apró-cseprő ügyekért csak hogy halljuk a másik hangját. Úgy turbékolunk, mint a nászutasok.

A fiunkat nem köti le a tévé, legjobban velünk szeret beszélgetni és játszani.
Beterveztünk egy kislányt is, és elhihetitek, hogy mindent beleadunk. A fiam már most tudja mi akar lenni: Cukrász, és ha kissé nagyobb lesz Frederick megtanítja pár trükkre.
A könyvemet még mindig nem sikerült kiadnom, de nem adom fel, valakit csak érdekel egy vénülő gyermekes anya története, aki sokáig küzdött, de most teljesen elégedett önmagával, s az életével, ami édes, mint a Marcipán.