Sárkányvadászok

- Én nem vagyok olyan biztos benne, hogy... - kezde újra a varázsló.
- Persze, hogy nem! Innen, a város és a tornya biztonságából biztosan nem. De csak lenne kint a mezőn és... - vágott immár sokadszor a szavába a felhevült tanácsnok.
- De Uraim! Kérem! - akasztott gátat a vitának a báró. - Ezzel nem jutunk előbbre. Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy tennünk kell valamit, méghozzá minnél hamarabb. A sárkány hetente elvisz egy tehenet a csordából és ha ez így halad, lassan ugyan, de biztosal elfogy a csorda. Arról nem is beszélve, hogy alig akad egy-egy paraszt, aki hajlandó őrizni őket.
- A sárkány még soha nem bántotta egyetlen pásztorunkat sem és én mint a város varázslója...
- Na persze! - vágtak ismét a szavába. - Ön, "mint a város varázslója" ismételten nem akar tenni semmit. Ez elfogadhatatlan! Lassan kizabál a vagyonomból az a gyík!! Ezt nem tűrhetem!!!
- Nyugalom. - intette őket újfent a város ura. - Igen, tennünk kell valamit. Az ügye nem megoldás, ha tovább ’etejük’ a sárkányt, mert a télre hús és tej nélkül maradnánk. Behozni a város alá szintén nem lehet a jószágot, mert itt nincs is mit enniük és azt sem szeretnénk, ha a várost is felprédálná az a dög. Nincs más megoldás, meg kell öljük...

A beálló csendben csak a varázsló nemtetsző mormogása hallattszott jóideig. Mindenki a hallottakon töprengett. Vajon meg merjék próbálni? Hiszen az egy hatalmas és vérszomjas fenevad! Igaz, hogy csak egy nagyra nőtt gyík, de a fogai és karmai bármit képesek összeroppantani vagy széttépni és ráadásul a tudós könyvek szerint a sárkányok általában tüzet is okádanak. Igaz, ez a példány még sosem tett ilyet. Lehet, hogy albínó volta miatt nem csak a színe hiányzik, hanem a lehellete is?

Eleddig sosem látott itt senki sárkányt. Sőt, olyanról sem hallott senki, aki látott volna, vagy ismerne olyat, aki látott. A sárkány mindeddig csak egy legenda volt, egy mese, amivel a gyermekeket szórakoztatták esténként a tüzek vagy a kemencék melege mellett a hosszú téli estéken. S most itt van mégis egy. Fent lakhat a várostól fél napnyira kezdődő hegy valamelyik nagyobb barlangjában. Legalábbis a könyvek (és a mesék) szerint a sárkányok mindig barlangokban laknak.

Hatalmas, vérengző fenevad. Bolond az, aki össze mer akaszkodni egy ilyen jószággal. Ám mégis...
Meg kell tenniük, vagy legalábbis érdemes megpróbálniuk, ha nem akarják, hogy felegye a marhákat.
Elég problémát jelentenek a királyi adók és a rablóbandák támadásai. Ezt egyszerűen már nem bírja ki a város. Meg kell tenni...

- Nos uraim? Szerintem csak egyféleképpen dönthetünk. - emelkedett megint szólásra a báró.
- Igen, vesszen a sárkány! - értett egyet a városi tanács. Egyedül csak a varázsló rázta a fejét...
- Látom, Ön nem ért velünk egyet.
- Igen, ez így van. - válaszolta a varázsló. - Egy hatalmas ellenféllel állunk szemben. Fogak, karmok és tüzes lehellet. Amit tudok ezekről a csodálatos teremtményekről, annak alapján azt mondom, nem biztosított a siker. Egy ilyen vállalkozásra nem küldhetünk sereget - amivel persze nem is rendelkezünk -, hiszen egy barlangban harcolni 4-5 embernél több egy ekkkora ellenfél ellen biztosan nem tudna hatékonyan.
Ilyen kis létszámú csapat pedig eleve kudarcra ítéltetett, már csak az erőviszonyok miatt is. Kint pedig mégkevésbé van esélyünk, mert a sárkány repülési képességével olyan előnyre tesz szert, amit...

- Persze, persze. - szakította félbe a városőrség parancsnoka. - Ám azt se felejtse el, hogy azok a "mesék", amikre hivatkozva az egekig magasztalja ezt a gyíkot, - mert nem más, csak egy nagyra nőtt gyík! - tartalmaznak olyan eseményeket, történeteket is, amelyekben igenis le lettek győzve sárkányok. Ott van például az a Lándzsás-nemtomki, aki egyes egyedül megölte a maga sárkányát! És még sorolhatnám biztosan tovább is. És mi kiküldhetünk ellene öt harcedzett, tapasztalt katonát!
- Csak négyet. - vetette fel a báró. - Mennie kell a varázslónknak is, hogy megvédje a katonáink a sárkány esetleges trükkjei és a tüzes lehellete ellen.

- De uram! Én most nem tudok hosszabb időre eltávozni a tornyomból! A kísérleteim folynak és nem...
- A város érdekeinél csak nem előrébbvalók azok a kísérletek, vagy igen? - vetette közbe a tanácsnok.
- Nem, természetesen. Mindazonáltal a város érdekeit szolgálják azok is. De talán akad megoldás...
- És mi lenne az? - kérdezte a báró.
- Ellátom a csapatot a megfelelő védővarázslatokkal a sárkány tüzes lehellete ellen. Ennél sokkal többet akkor sem tehetnék, ha velük mennék.
- Parancsnok, ez így megfelel? -fordult a város ura a városőrség parancsnokához.

- Nos, a semminél azért jobb. Van két tapasztalt, félelmet nem ismerő veteránom, akik igen jól bánnak a lándzsával. No persze szükség lenne megfelelő fegyverekre is, mert nem rendelkezünk olyasmivel, ami egy ekkora állat és a bizonyára igen vastag bőre ellen megfelelően hatásos lenne.
- Megkapnak mindent. A kovácsok még ma nekilátnak!
- És uram. Engedelmével a csapat többi tagját a városban tartózkodó idegenek közül kellene kiválasztani. Van közöttük nem egy olyan, aki megfelelő lehetne a feladatra. És némi díjazás ellenében bizonyára...
- Nem lehet megbízni a zsoldosokban! - vitatkozott a városi tanács vezetője.

- Én viszont úgy vélem, a harci tapasztalataik pótolhatatlanok lehetnek. Ott van például az a barbár, akit két napja tartóztattunk le. Szétverte a kocsmát és egy tucat városőröm kellett, hogy le tudják fogni. És mindezt úgy, hogy nem volt nála fegyver és tajtrészeg volt!! Ilyen erős és ügyes harcos megfelelő választás kell legyen egy sárkányölő csapatba. És még sokba sem fog kerülni, mert a munkáért cserébe elengedjük majd a kilátásba helyezett büntetést. Már persze, ha önök is egyetértenek a dologgal. - fordult a parancsnok a városi tanács tagjai felé.

- Rendben. - döntött a város ura. - Kezdjenek neki! Kapnak három napot, hogy felkészülhessenek és útnak induljanak. Ez ugyan még bele fog kerülni egy-két marhánkba, de remélhetőleg megéri a dolog.
Ezzel sorban elhagyta mindenki a termet. Csak a báró maradt hatalmas karosszékében ülve. Elgondolkozva kortyolgatta a borát ezüstberakásos arany kupájából és megpróbált megszabadulni az egyre erősebben rátörő balsejtelmektől...

Négy nap múlva a várkapu előtt egy igen vegyes kis csapat álldigált, miközben a város egyetlen varázslója mindjüknek egy medált akasztott egyenként a nyakába ezekkel a szavakkal:
- Nagyon vigyázzanak erre a medálra. Két tüzes lehelletet biztosan ki fog védeni, de többet nem tudok garantálni. Megvéd mindenfajta kisebb tűztől is, ám nem javallott sokat próbálgatni, mert csökkenti a medálba rejtett varázslat erejét és a szükség pillanatában esetleg kevésnek bizonyulhat majd. Jó utat és sok sikert... - búcsúzott el, majd elgondolkodva és a sürgősen befejezendő kísérleteiről mormogva elindult vissza a tornyába.

A csapat tagjai vigyorogva néztek utána, mert azt mindannyian látták, hogy nem a torony, hanem a piac felé indult...
- Nos, akkor induljunk. - mondta az egyik városőr és ki is lépve a városkapu árnyékából elvette a kantárt a lovászfiútól és felcihelődött a lóra, amit a hegyekig tartó út gyorsabb leküzdéséhez kapott.

Öten indultak hát neki az útnak. A két veterán városi lándzsást kiegészítendő egy északi, bőrökbe és szőrmékbe öltözött, csatabárdos barbár, egy hosszúkarddal és íjjal felfegyverzett, láncinges zsoldos és egy kistermetű, sötét felleghajtóba burkolódzó, magát szerencsevadásznak tituláló - ám tolvajként tevékenykedő - kalandor csatlakozott. E három alak a várható jutalom és a börtönből való végleges szabadulás reményében vállalta a feladatot. Mogorván bámulták hol a lovuk alatt elhaladó utat, hol egymást.
Bár együtt indultak a nagy kalandnak, de egyikük sem kedvelte a másikat. A két városőr heveny utálattal viseltetett három útitársával. Nem igazán kedvelték a helyzetet. Nem is kicsit piszkálta önérzetüket, hogy azokkal kell együtt utazniuk és majd harcolniuk, akiket néhány napja pont ők vittek a rácsok mögé.

A feszült hangulat nem sokat változott, mire elérték a hegy lábát. Talán annyit, hogy immár a barbár is rühellte a "kis mocskos tolvaj férget, akinek be sem áll a szája, mint valami városi libának", a magát önérzetesen sorsüldözött szerencsevadásznak tituláló tolvaj pedig gyilkos pillantásokkal méregette a zsoldos hátát, mióta az majdnem eltörte a kezét, amikor észrevette, hogy az övére kötött erszény felé tapogatózott az egyik pihenő alkalmával. Egyszóval a hangulat fagyos, az út csendes volt és még előttük állt a hegymászás és a sárkánybarlang megkeresésének csöppet sem kellemes feladata.

Három teljes hetükbe tellett, mire szerencsével bár, de rátaláltak a barlangra. Hatalmas szerencsével éppen látták, hogy az élelemszerző útjáról hazatérő sárkány melyik egycsúcs felé tart zsákmányával. Két napjukba tellett az út odáig és további másfélbe, mire ráleltek a barlangbejáratra. Nem volt egy kicsinek mondható barlangüreg, de olyan volt a környezete, hogy csak azért vehették észre a hegyláb felől, mert tudták, hogy mit és hol keresnek.

Mindannyian tapasztalt kalandorok lévén a készülődés a bejáratnál csendben és pontos, elszánt mozdulatokkal folyt. Háttérbe szorultak az érzelmek és az ellenszenv utolsó szikrái is. Mindannyian az előttük álló feladatra koncentrálva kezdtek belopakodni a barlangba. A kistermetű tolvaj ment elől. Szinte lépésről-lépésre derítve fel az utat, hogy nehogy beleessenek egy kürtőbe, vagy váratlanul belefussanak a sárkányba. Utána a zsoldos és a barbár, majd a két, hatalmas lándzsát szorongató veterán városőr haladt. A lándzsák éjfekete, frissen kovácsolt pengéjén sötét, baljós táncot lejtettek a fáklyák lángjainak visszfényei. A gonoszul villanó élek méltó ellenfelei lehettek tapasztalt kézben akár még egy sárkány karmainak is.

Jónéhány száz láb megtétele és pár kanyar elhagyása után az eddig sem szűk járat hírtelen kiszélesedett, és egy hatalmas csarnokba torkollott. A három, magukkal hozott fáklya a falakat borító kvarckristályoknak köszönhetően bevilágította az egészet. És akkor meglátták...!!

A hangjuk és az enyhe huzattal érkező jellegzetes emberszaguk már messziről jelezte jöttüket. A sárkány már akkor felébredt, amikor azok az első lépéseiket tették a bejáratnál. Felkészült hát, hogy védje életét, miként eddig is. Már nagyon elege volt a menekülésből és eldöntötte, hogy megvédi magát. Még akkor is, ha ehhez ölnie kell. Hát ölni fog: szabadjára engedi faja vérszomjas dühét és erejét, pusztító leheletét és mágikus képességeit. Mire végighaladt ezeken a gondolatsorokon ideértek az emberek is, akik azért jöttek, hogy elpusztítsák őt. Megérezte a pislákoló mágiát a bőrökbe öltözött barbár csatabárdján, a halványan pulzálót a láncinben, amit a kardot markoló hordott és a medálokban, amit mindannyian viseltek. Megérezte és megértette a működésüket egy pillanat alatt. Nem is értette, hogy ilyen buta és szánalmas teremtmények, mint amilyen az emberek, hogyan képesek életben maradni és ennyire elszaporodni a világban. Azok beléptek végre a barlangcsarnokba, ami egy ideje immár az otthona volt. Kicsit szétszóródtak és bátorságot gyűjtöttek, hogy lerohanják...

...Óvatosan oldalt lépve eltávolodtak kissé egymástól, majd véve egy nagy levegőt nekilendültek, hogy lerohanják a hatalmas testű gyíkot, ami a csarnok végében összekucorodva és láthatóan rettegve várta a véget. A barbár csatabárdját lengetve, népe harci kiáltását hallatva, a vér vörös ködébe borult aggyal rohamra indult. A zsoldos óvatos, egyenletesen elnyújtott léptekkel lódult neki, de nem lépte át a sietség és a rohanás határát. A két lándzsás fegyverét előreszegezve lódult neki, hogy sarokba szoríthassák a sárkányt és a testébe döfhessék fegyverük. A tolvaj oldalt lépett néhányat, majd előszedve rövid íját mérgezett nyílvesszőt illesztett annak húrjára és nekikészült, hogy valamilyen sebezhetőbbnek tűnő részt megcélozhasson...

...és amikor nekilendültek sötétséget parancsolt. Neki nem volt szüksége mormogásra és gesztikulálásra, mint az emberi varázslóknak ahhoz, hogy előhívjon egy ilyen primitív mágiát, mint a sötétségvarázs. Elég volt rágondolnia és átláthatatlan sötétség telítette a barlangcsarnokot. Meglepett kiáltás hagyta el valamelyik emberféreg torkát, ám befejezni már nem maradt ideje...

...és akkor rájött, hogy ilyen hely csak a szeménél lehet a dögnek. Felemelte az íjat és célzott. Ám ekkor szinte tapintható sötétség borult mindenre. Ilyen lehet a vakság - gondolta akaratlanul. Majd egy hírtelen megérzéstől vezérelve a csarnok padlóján heverő egyik nagyobb szikladarab háta mögé lendítette magát. És már majdnem sikerült is elérnie odáig, amikor beterítette a lehelet...

...nagy levegőt véve kieresztette pusztító leheletét, gondosan ügyelve rá, hogy a csarnok minden részébe jusson belőle. A kiáltás elhalt...

...a zsoldos meglepett kiáltással toppant meg. Első gondolata az volt, hogy elvesztette a szeme világát. Majd ez a kérdés másodlagossá vált, amikor meghallotta a sárkány lélegzetvételének zaját. Most fog lehelni - világlott fel elméjében a nyilvánvaló következtetés. Majd az a kaján gondolat követte, hogy mekkorát fog lesni a dög, amikor átkelve a lángleheleten az oldalába mártja kardját és...

...ahogy a fagyos lehelet a sziklatörmeléket is jéggé fagyasztva végigvágott mindenen. Az emberek lépés közben fagytak meg. Olyan keményre, hogy a megszakadt lépés következtében elvágódva apró jégszilánkokká robbantak, ahogy a barlang padlójának csapódtak. Nem maradt semmi, csak a mágikus szikrát birtokló fém: a csatabárt és a láncing, valamint a medálok, aminek védelmező erejében ennyire megbíztak viselőjük...

...a lehelet elérte és beburkolta. Egy pillanatra gondolatban elvigyorodva a medálra és a varázslóra gondolt, majd szinte megállt számára az idő: érezte, ahogy eléri a rettenetes HIDEG!! Semmi tűz, semmi forróság, csak iszonyatos hideg! Érezte minden sejtjét, ahogy keményre fagynak egymás után a háta felől az agya felé haladva. A dermedt mozdulatlanságba és az azt követő halálba fagyás minden pillanatát. És akkor megértette: ez nem egy albínó tűzokádó. Ez valami más fajta sárkány. Egy jégsárkány!!! Aztán az idő újra nekilódult és fagyott teste becsapódott a biztonságot nyújtani vélt, ugyancsak fagyott szikladarab mögé. S csakúgy, mint a többieké, az ő teste is milliárd jégszilánkká robbant...

...de hiába. Hiszen ő természetesen nem tüzet lehelt. Ezért is nem használta élelemszerző vadászatai során sosem a leheletét. A meglepetés és az ismeretlenség mindig hatalmas előny. Egy gondolattal szétoszlatta a sötétséget és végignézte, ahogy az emberi testek helyén lassan olvadozó jégdarabokból rózsaszínes tocsogók gyűlnek, majd lassan beszivárogva a padló repedéseibe elkezdik útjukat a hegy belsejében - hogy a végén ismét elérjék a várost abban a folyócskában, ami az ott lakók ivóvízkészletét biztosítja...

A jégsárkány lassan megunva az elszivárgó víz bámulását koncentrálni kezdett népe egyik ősi, ám az emberek által ismeretlen képességére. Lassan zsugorodni és formálódni kezdett. Az átalakulás néhány szívdobbanásnyi ideje leteltével a sárkány helyén immár egy idősebb ember állt. Az morogva, a fejét rázva összeszedte az öt medált, a mágikus csatabárdot és láncinget, majd a csarnok végében nyíló másik, kisebb csarnokba vitte őket és ledobta a padló közepére. Egy sárkánykincs-halom első darabjai - merült fel benne a gondolat, amin kuncognia kellett. Hiába, ha emberi alakot vett fel, akaratlanul is átvett ilyen értelmetlen bolondságokat, mint a humor és a kuncogás. Mindegy, hasznára volt, hát nem állt ellen a dolognak. Inkább elindult kifelé a jól ismert járaton, hiszen itt volt az ideje, hogy visszatérjen a városba. Hisz’ a városnak szüksége volt a varázslójára...