Warhammer 40 000 - Eretnekek

A Császárért...
Az emberiség fennmaradásáért...
Az embereket nem oszthatják meg ellentétek... főleg nem vallási ellentétek... hiszen annyian, olyan sokan kívánnák látni az Emberi Birodalom bukását... Megannyi torz idegen faj, elfajzott ocsmány démon, bűnös eretnek vár az alaklomra, mikor a Földön székelő skizoid Istencsászár nem képes többé teljesíteni feladatát...
De ha a Császár elbukik (ó, eretnek gondolat!), akkor az emberiség is vele pusztul.
Éppen ezért, az Ő nevében semmilyen borzalmas embertelenség sem megbocsáthatatlan... ha világok válnak is mérgező pusztákká, milliók halnak förtelmes kínhalált, hosszú távon az emberi nem fennmaradását segítik elő...
A cél szentesíti az eszközt...

Alexander egy magaslatról szemlélte az előtte elterülő várost. Az űrből nézve ezek a bolyvárosok úgy lepték el a bolygó felszínét, mint a kelések a pestises ember képét, de lentről ez másképp festett. Lentről inkább rákos daganatok a bolygó szervezetében, fertőző sejtek miriádjai, az emberek pusztítják és fertőzik folyamatosan, szünet nélkül...
Ezt a bolyvárost Triumarnak nevezték, melynek jelentése "Három Tenger". A város, amelyet a bolygóra érkező legelső telepesek alapítottak, s mint ilyen, a bolygó fővárosa is volt, egy szűk tengerszoros mellé épült. A tengerek azóta persze bűzlő, rothadó, méregszínű pocsolyákká változtak, jelezvén az ember áldásos tevékenységét. A légkör éppen hogy csak belélegezhetőnek bizonyult.

Hajnalodott. A triumariak számára ez azt jelentette, hogy városukat, mely méregzöld és ébenfekete szkarabeuszbogár-tetemek egymásra rakott rétegeire emlékeztetett, lángra lobbantotta vörös napjuk. Persze, nem szó szerint égtek az épületek. A plasztacél falak sok ezer fokon kezdtek csak olvadni. Ám a külső szemlélő számára a város pár pillanatra vörös, néha beteges zöld lángra lobbant.

Alexander teljes harci öltözékben várakozott. Jobb vállán hatalmas vállpáncél, rajta az Inkvizíció címere, arannyal és ezüsttel belemarva a mélyfekete acélba. Bal vállán prémmel szegélyezett bíborvörös palást, mely egészen térdéig ért. A palástot kék színben pompázó tisztító jelképekkel és mágikus rúnajelekkel hímezték ki. Sisakot nem viselt, így tisztán látszódott bal arcán egy, a szemétől az álláig húzódó, rég behegedt sebhely, egy régi csata hagyatéka. Fekete mellvértjén, melyet nagyrészt eltakart palástja, akárcsak vállpáncélján, ezüsttel és arannyal az Inkvizíció jelképe, jobb térdpáncélja tépőfogas ezüst koponyát formázott.

Kezében barokkosan díszített, ősi fegyverét dédelgette, mely a Supplicium nevet kapta készítőjétől. Markolata sárkánygyík farkát formázta, csöve, melyen keresztül a robbanógolyókat, a megtestesült halált okádta ellenségeire, egy torz, szarvas vízköpőfej torka volt. Oldalán hosszú energiakard lógott, markolata színarannyal kiverve.
Mögötte egy osztag űrgárdista várakozott, ötven az Univerzum legkeményebb emberi harcosaiból. A harcosok a Vérivók rendjéhez tartoztak. Csatapáncéljaik többnyire egyformák, legalábbis azok számára, akik nem vették a fáradtságot közelebbről megszemlélni azokat.

Felszerelésük a fekete és a mélyvörös színeiben pompázott. Mellkaspáncélján mindegyikük a Vérivó rend jelképét viselte - élénkvörös kehely, mely színültig telt habzó, félig alvadt vérrel. Mindkét térdüket koponyák díszítették, melyek szemfogai különösen élesek voltak.
Alexander végigtekintett a szkarabeusz-városon. Az űrgárdisták előtt járó csapatok, a Birodalom gárdista ezredei jól végezték dolgukat. A kimagasló, hajdan büszke tornyok fekete mocskot okádtak az égboltra, beszennyezve a tiszta napkeltét. Sok helyen az épületek, a rovar-vázak magukba roskadva álltak, néhol pusztító tűzvész tombolt. Az utcákat törmelék, égő járműroncsok és halottak töltötték meg. Triumar pusztulása szélén állt. A végső lökést, mely által a bolyváros a feledés mély és sötét szakadékába fog bukfencezni, most készültek megadni.

Az inkvizítor hátrafordult és megszólította az űrgárdisták vezetőjét.
- Tezla hadnagy!
- Inkvizítor uram?
- Támadunk. A kertvárosok felől közelítünk majd az eretnek templomok felé, hogy elzárjuk a menekülési útvonalakat. A lakosság lemészárlását lehetőleg kerüljétek el.
Tezla sértődötten elhúzta a száját.
- Harcosok vagyunk, inkvizítor, űrgárdisták, és nem valamiféle ocsmány ork söpredék!
- Indulás, hadnagy!

A városban meglepően kevés ellenállással találkoztak. Barikádok tetejéről durrogtató felkelők, öngyilkos akciókat végrehajtó, házilag összetákolt fegyverekkel támadó őröltek. Már a város szívében járt az osztag, mikor még csak három emberüket vesztették el. Kettőt darabokra szaggatott egy öngyilkos zendülő, aki két gránáttal a kezében vetette magát egy tetőről a menetelő egységre. Harmadik társukat egy hatalmas faldarab roppantotta össze, mely éppen akkor szakadt ki az egyik toronyház oldalából.

Ez a lázadás valahogy nem olyan volt, mint a többi. Nem voltak öngyilkos vallási fanatikusok, magukat istenné nyilvánító bolygókormányzók... Az egész meglepően békés volt, míg meg nem hirdették a keresztes hadjáratot. S még most sem a vallás hívei ragadtak fegyvert, hanem azok, akiknek elegük volt magából a Birodalomból.
Egy pillanatra sem álltak meg, nem lassítottak. Gépiesen végezték dolgukat. Kettes sorba fejlődve haladtak az utcákon, legelöl Alexander és Tezla hadnagy mentek.

Az utcák vértől vöröslöttek, gárdisták, felkelők és polgárok tetemei egyaránt hevertek az útban. A bolygó megtisztítása azonban nemsokára véget ér. Triumart és a többi bolyvárost akár még újjá is építhetik az őslakosok, akik megmenekültek a vérengzéstől. Mindenesetre pár millió áldozat, néhány gigapolisz megsemmisülése nem tántorította el az Inkvizíciót. Sőt, még méltányos árnak tekinthették egy eretnek vallás kigyomlálása fejében a bolygó vezetői. Hálásak lehettek az inkvizítornak.
Sorozatvetők ugattak fel, sugárbárdok tépték visítva a húst és vágták a csontokat. A felkelők, akik voltak olyan bolondok, hogy még nem menekültek el a városból, úgy hullottak, akár az érett kalászt aratják a mezőgazdasági világokon. A véres betakarítás végére már csak egy eretnek templom maradt épségben.

Alexander végignézett az eretnek tanokat terjesztő katedrálison. Szinte érintetlenül állt, a sértetlenség apró szigete a pusztulás hatalmas óceánjában. De ennek a sértetlenségnek hamarosan vége. Utasította Tezlát, hogy robbantsák be a plasztacélból készült magas ajtókat.
Mielőtt azonban munkához láthattak volna, a templom két tornya nagy robbanás kíséretében ledőlt, helyükről két, mentőkapszulára emlékeztető hajó emelkedett fel.
- In nomine Imperatoris! Halál az eretnekekre!

A robbanógolyók darabokra tépték az egyik kapszulát, mely kétfelé hasadva, lángolva zuhant vissza a templomra. A másik azonban gyorsabb volt és eltűnt a szemük elől, mielőtt tüzet nyithattak volna rá. Alexander éktelen haragra gerjedt. Hibát vétett, és ez a hiba valószínűleg rengeteg emberéletbe fog még kerülni.
- Behatolni! És egyvalakit hagyjatok életben számomra.
Nem árulhatta el az űrgárdistáknak, mik a céljai a fogollyal, de őket nem is érdekelte ilyesmi. Egyszerűen teljesítették a parancsot.

A teremben félhomály uralkodott, a levegőben tömjén és illatos gyertyák szaga terjengett. A színes katedrálüveg ablakokon keresztül a bíborvörös, méregzöld és tengerkék lekülönbözőbb árnyalatai vetültek a belül lévőkre. A terem egyik végében roppant plasztacélból készült kapu állt, mellette kétoldalt fehér ruhás pap-őrök. A templom főhajójának másik végében nagy oltár állt, ezernyi gyertya lángolt mellette, ikonok és freskók díszítették a monoton, szürke plasztacél falak sivárságát. Az oltár előtt térdre borulva vagy háromtucat, főleg piszkosfehér tanítványi ruhába öltözött férfi és nő imádkozott halkan. A szabad helyeket hosszú barna padok töltötték ki, melyek üresen álltak. Kívülről beszűrődtek a háború zajai: sikolyok, kiabálás, tompa robbanások, robbanógolyók és gránátok detonációi, az ablakokon át néha látni lehetett a villanásokat, de az imádkozók nem törődtek velük.

Az egyik pap-őr, aki a kapu mellett állt, hirtelen odasietett és kinyitott egy kisebb, a kapu anyagába vájt ajtót. Rajta egy másik, szakadt, égett ruhájú pap lépett be, halkan váltott pár szót az őrrel, majd átsietett a termen és eltűnt egy csapóajtóban az oltár mellett.
A következő pillanatban a kapu nagy része forró plazmává lényegült át hatalmas robbanás kíséretében.

A csuhás ajtónálló eleven fáklyává változott és a padok között esett össze szörnyű kínok között. Az imádkozók közül párat megnyomorítottak a szétrepülő repeszdarabok, a színes üveg milliárdnyi szilánkra hullott a sebesen szétgyűrűző lökéshullám miatt.
A legnagyobb káosz közepette, a füst és lángtengeren keresztül a terembe nyomultak a hatalmas csatapáncélos alakok. Közöttük lépdelt az inkvizítor. Mélyen beszívta az édes gyertyák illatával keveredett, orrfacsaró égett hús és olvadt ólom szagát. Felemelte fegyverét és dühösen tüzelni kezdett az eretnekekre. Ekkorra már a legtöbben vérbefagyva a földön fetrengtek. Sokakat a robbanás ölt meg - a szerterepülő szilánkok szétszaggatták testüket. A tűzvész és az űrgárdisták által folyamatosan rájuk zúdított robbanólövedékek gyorsan szedték áldozataikat. Az ordításokat elnyomta a fegyverek harsogása.
Alexander megindult a csapóajtó felé. Az oltár előtt megállt egy pillanatra. Undorral az arcán leszakította a falról a legnagyobb freskót, és a tűzbe hajította. Energiakardjával felhasította egy pap testét, aki az útjába akart állni.

Az emberiség jólétéhez képest egyetlen ember szenvedése semmi. Nem számít, hány ember, hány város, hány bolygó pusztul el. A cél szentesíti az eszközt...
Naponta el kellett ismételnie magában ezeket a gondolatokat. Naponta újra és újra meg kellett magát győznie arról, hogy nem hiábavaló a harc, ha nem akart beleőrülni ebbe a kegyetlen és rideg Univerzumba... Nem azért, mert nem volt hűséges az Egyetlenhez. Nem vallotta magát gyengének vagy bizonytalannak sem… hitében soha, egy pillanatra sem ingott meg, de túl sok vérontást látott, túl sok felesleges vérontást...

Kardjával utat vágott az ajtóba. Pengéje nyomán keserű, bűzös füst szállt fel. Előtte egy sötét, ablaktalan folyosó tárult fel, végén egyetlen ajtóval. Hátranézett, végigmérte Tezlát és embereit, és úgy döntött, nekik túlságosan is szűk lenne ez a járat, így egyedül lépett be. A falakon vastag por és pókháló réteg képződött, hosszú évtizedek hagyatéka. Az ajtó nyitva volt. A szobában, mely kicsi és sötét volt, Alexander egy papruhás eretneket talált, aki egy könyvet próbált kapkodva elrejteni. A pap meglátta a palástos inkvizítort és megsejtette sorsát, így kétségbeesetten keresni kezdte a menekülés útját, de Alexander már megcélozta tűvetőjével. A férfi testébe erős altatószer hatolt be, szinte azonnal összeesett. Rádión szólt Tezlának, hogy már nem kell foglyokra vadászniuk, tegyék, amit jónak látnak.
Ez a valami, gondolta magában sötéten, valószínűleg a mészárlás és a vérontás lesz, akármit is zengnek nemes arccal vadállati természetük letagadása ellen.
Értelmetlen véráldozat...
De ez őt már nem érdekelte. Teljesítette feladatát ezen a világon.

Három nappal később Alexander hajója, az Arcanus Adytum fedélzetén egy rokokó mintázatú, sárgarézzel kivert képernyő előtt ült. Adatokat keresett arról a vallásról, melyről sikeresen kifaggatta foglyát.
A papot az Inkvizíciós kínvallatásnak megfelelő módszerekkel „hallgatta ki” - sokat megtudott, mielőtt még a férfi meghalt volna. A véres, megnyomorított holttestet az űrbe hajította.

Kétségek gyötörték - úgy tűnik, egy olyan eretnek vallásra bukkant, mely a Birodalom történelme folyamán már többször is felbukkant. Egyszer sem sikerült ad extremum fetum kiirtani, ez pedig már önmagában jelentős aggályokat támasztott. Már arra is volt példa, hogy űrgárdisták, sőt, egyszer egy inkvizítor is az eretnekek oldalára állt.
Persze ezeket az információkat Inkvizíció szigorúan titkos és lezárt adatbankjaiból tudta csak megszerezni. Bármely személy, aki jogosulatlanul olvassa ezeket az adatbankokat, teljes agymosásra számíthat jutalmul. A tudatlanság mindig is jól szolgálta a Császárt.
Eltolta maga elől a képernyőt, és maga elé tette a könyvet, melyet a paptól vett el még Triumarban.

Elvégzett rajta egy antikvométeres vizsgálatot - sőt, igazság szerint kettőt is. Elsőre nem akarta elhinni, amit lát. A kis könyv, melyet valószínűleg (máshogyan nem is lehetséges) sztázistartályban tárolnak már nagyon hosszú ideje, a vizsgálat szerint tizenhétezer éves volt. Erről az információról senki sem szerezhetett tudomást, hiszen semmilyen eretnek vallás nem lehet ősibb magánál az Istencsászárnál...
Azóta már megpecsételte az eretnekség szimbólumával és elmondott felette jó pár tisztító igét.
Ujjával kis rúnát rajzolt maga elé, majd kinyitotta a fekete könyvet, melynek fedelén aranyozott, cirádás betűkkel ez állt: Biblia.