Történetek

Az élet sosem fog elmúlni, ezért is nem félek attól, hogy nem sokára meghalok. Bevégzem a művünk rám eső részét, és teljessé teszem életem földi szakaszát.
Az élet csak egy rövidke része valódi lelkünknek, mely a materialista és túlontúl földi dolgokkal foglalkozik, mint például a születés és a halál fogalma...

A nap már lemenőben van, így a parton álló nádviskók árnyai hosszú, elnyúlt foltokat rajzolnak a szikrázóan fehér homokba, míg a türkizszínű tenger habjai csigavonalakat festenek bele, ahogy a tompa hullámok egymás után nyaldossák a partot. Beljebb pálmák sorakoznak, némelyiken óriási kókuszdiók csüngenek...

Eszter nem volt sem irigy, sem nagyravágyó, most mégis szívébe kúszott az igazságtalanság érzete. Nem bírta tovább visszatartani, megeredtek a könnyei. Kifizette a parányi csokoládét, és sietve távozott volna, ám valaki hátulról gyengéden megérintette a vállát. Megfordult. Az elegáns hölgy volt az, szemében részvét, szánalom és együttérzés halvány fényei váltották egymást. Zsebkendőt tartott húsos kezében, Eszter felé nyújtotta...

Egy kérdés azért még mindig benne maradt, mely inkább fogalomként élt Inopierben: remény. Van-e remény? Bármikor ezen gondolkodott, sose a szinte mindig „nemleges” válaszra jutott, sőt ellenkezőleg: igen, a remény mindig él, örökké élni fog...

A sereg már nem volt messze, mikor a földes úton fura lábnyomokat láttak meg. A király megrémült, első gondolata az volt, hogy az orkok megszállták a várost. A hadvezérek gyorsabb tempóba váltottak, s így hamarjában megérkeztek a városhoz. Blade furcsállta ezt a helyzetet, nem értette, hogy egy ilyen nagy sereg, mint ami a csarnokba volt, hogyan kerülhette el a figyelmüket?! A harcosok rémültek látták, hogy szeretett városuk telis tele van ork-kal. A házak ablakaiban, az utcákon mindenhol...

"Opo" fiatal, talán egy éves palackorrú delfinleányzó lehetett, amikor felbukkant New Zeland partjainál 1955 elején. Megjelenése előtt napokkal kaptak el egy fiatal suhancot, aki lelőtt egy felnőtt nőstényt. Sokan úgy gondolják, Opo akkor maradt árván...

Ajánlom ezt az írást Hochspannung-nak, remélve, hogy jobban fog tetszeni neki, mint az előző történeteim, valamint Riának, és Tóth Alexandrának a gyönyörű szerelmes verseikért, továbbá mindenkinek, aki hozzám hasonlóan szereti szabadjára engedni a fantáziáját.
A helyszínek és helységek valódiak, ám a történet minden szereplője kitalált személy. A szereplők és valós személyek közötti mindennemű hasonlóság csakis a véletlen műve.

Jenifer csak rohant és rohant. Hallotta a félelmetes ragadozó súlyos lépteit a háta mögött. Hallotta a vérfagyasztó visítást és a fák recsegését a súlyos test alatt. Olyan gyorsan futott, ahogy csak bírt. Hosszú fekete haja belegabalyodott a kesze-kusza ágakba, de ő csak futott. Lába már tiszta vér volt a bozót tüskéinek vágásaitól, de ő nem lassított. Ekkor mintha távolodott volna a félelmetes lény lépteinek a zaja...

Ez megtörtént, és mi részesei voltunk. Azóta is rengeteget gondolok rá, számtalanul eszembe jut az a sötét éjszaka, mikor a hatalmas ufó ott lebegett nem sokkal fölöttünk, és szemtől szemben álltunk Reactorfighterrel, aki valaha egyik osztálytársunk volt, és aki valamilyen úton-módon megtalálta a lehetőséget az idegen civilizációkkal való kapcsolatfelvételre. Szövetségre lépett az idegenekkel...

Rájött, hogy akárki is felelős ezért, hálával tartozik neki, hisz megmentette. Pár perc múlva meglátta megmentőjét, amint előlép a sötétből. Magas lehetet, úgy két méteres, szőke haja fehérebbnek látszott a holdfényben. De az arca félelmet keltettek a lányban, aki nem gondolta volna, hogy van ilyen. Hisz a szemei vörösek voltak, mint a vér és ajkai közül két hegyes szemfog villant ki...