A 0111. szakasz eltűnése - Második nap

Helyszín: Ideiglenes tábor, valahol a Pilis hegységben
Időpont: 7:57

Megkeressük őket.
A reggel sötétszürke felhőköpenyt borított a tegnap még oly tiszta és fényes égboltra. Hideg harmat hintette meg a növényzetet, és az alvó tizenhárom embert. Még mindenki aludt, mikor Kázmér álmosan kikecmergett a hálózsák melegéből. Álomittasan tűrte vissza a zubbonyát és a zöld katonai pólót a nadrágja mögé, ráült a hálózsákra, és felhúzta harmattól csillogó bakancsát. Amint kimászott a hálózsákból, megérintette a kora reggeli hideg. Fázósan húzta összébb magát, maga mellé vette a fegyverét, és szétnézett. A tegnapi „nagy” ijedtsége teljesen elszállt. Bár még nagyon álmos volt, és olyan szívesen visszabújt volna egy órácskára a hálózsákjába, tudta, hogy nem lehet. Nemsokára indulnak megkeresni az eltűnt embereket.

Igen, mostmár bátran ki lehetett mondani, hogy eltűntek. Fehérvári sokáig fennmaradt éjszaka, olyan hajnali 3 óra tájban alhatott el, és egyikük sem bukkant fel. Egyetlen további puskalövés, vagy egyéb zaj sem hallatszott, ami emberi tevékenységre utalt volna. Az erdő baljósan néma és fenyegető lett, ahogy leszállt az éj. A fák felsőbbrendűen néztek le az alvó szakaszra. Éjszaka tökéletes csend lett úrrá a környéken, ijesztő mértéket öltött a hallgatás. Néha egy-egy éjjeli madár füttyét lehetett csak hallani. Legalábbis az olyan ember, akinek a füle hosszú ideje ki volt téve a lövöldözések áldásos hanghatásának, csak ennyit volt képes hallani. Ha Kázmér, vagy Zelizi, esetleg Molnár ébren maradtak volna, és nagyon hegyezték volna a fülüket, hallhattak volna egyéb hangokat is. Nagyon-nagyon halk motoszkálást, kaparászást messze, a fák között…és még valamit.

Énekszót. Halk, de ütemes, magas hangú éneket.
Azonban erre nem került sor. Mindenki úgy aludt, mint akit letaglóztak. A leghamarabb Kázmér kelt fel, aki katonás természetére jellemző alapossággal rakta rendbe felszerelését, kihajtotta fegyverén a válltámaszt, amit minden többnapos terepfoglalkozás esetén menetrendszerűen behajtott. Ez afféle pótcselekvés volt nála, hogyha nem volt külön parancs rá, ő abban az esetben is végrehajtotta. Ha megkérdezték, ő megrántotta a vállát, és csak annyit felelt: „Ilyen a katonaság! Rend és fegyelem!”. Teljesen ellentétben állt Takáccsal, aki jellemében leginkább a háborús hős Wingate tábornokra hasonlított, de még őnála is komolytalanabb volt. És persze imádott kummantani.

A többiek is lassan ébredeztek. Zelizi, Iván és Molnár szinte egyszerre keltek fel, ami valószínűleg annak tudható be, hogy Molnár az ébredése után jókorát tüsszentett, hogy visszhangzott tőle a rengeteg. Maga az alezredes már ébren volt, lassú, kényelmes tempóban igazgatta ruházatát, fején a sapkáját, begombolta a zubbonyát, és alaposan számba vette a felszerelését, kiváltképp a tártáskákat.
Nem hiányzott egy sem.
- Aki alszik, ébresszék fel – nézett végig a készülődő, fekvő-ülő-álló embereken. –

Felcsatoljuk a tártáskákat, és megyünk Benyóék után.
- Alezredes úr, reggelizni lehet? – fordult Zelizi Fehérvári felé, aki amióta felkelt, látszódott rajta, hogy erősen töri a fejét, sötét árnyék fészkelte be magát a homlokára. Ez ugyan nem volt újdonság, Fehérvári rendszeresen talált magának okot arra, hogy örlődjön valamin, de most, hogy eltűnt négy ember (és velük együtt több kézigránát, és sok éles töltény), különösen ideges volt. Borúsan nézett a vigyázzban álló Zelizire.
- Egyenek, aztán indulunk – felelte színtelenül.
- Értettem – felelte Zelizi, és hangos avarcsörgetéssel elmasírozott.

A szakasz, mintha csak erre várt volna, egyöntetűen visszatelepedett az összehajtogatott hálózsákokra, kioldották a csomót a málhazsákok száján, és előkerültek az ételek-italok. Takács fölöttébb nagy igyekezettel tömte magába a két Mars szeletet, amit pontosan erre a reggelre szánt. Mónus, Schrót, Molnár, Iván és Kázmér az egyetemen gyártott, legkülönbözőbb fajtájú és ízesítésű szendvicseket majszolgatták. Mirczik egy hatalmas lekváros kenyérrel indította a napot, majd buzgó káromkodásba fogott, mikor a kése beleesett az avarba. Szudárhoz és Takácshoz hasonlóan utált korán kelni, főleg úgy, hogy hiányzik a tévé, a meleg tea, a Zsaru magazin, vagy Aranysas legújabb példánya összesodorva az ágy mellett. Mirczik maga is meglepődött azon, hogy mennyire hiányzik az olyannyira megszokott vezényszó: „Hatodik század! Reggelihez épület előtt sorakozó!”

Rettenetesen vágyódott vissza a kollégium „börtönblokk” biztonságos betonfalai közé, és a tegnapi különös találkozás óta csak erősödött benne ez az érzés.
- Takács – fordult Mónus teli szájjal feléje. – Szerinted mivel találkozhattak Benyóék?
Takács, aki éppen a CD-lejátszóját szedte elő, hogy indulás előtt meghallgassa kedvenc együttese, a Heavy Troopers legújabb albumát (legalábbis egy részét, abban reménykedve, hogy Fehérvári egy óra hosszát elszöszmötöl az indulással), odafordult.
- Mit tudom én…én csak arra gondoltam, hogy annak a muksónak igaza volt, és esetleg Benyóékat nem emberrablók vitték el.

Mónus kíváncsian nézett rá.
- Csak azért mondom – folytatta Takács, és elpakolta a CD-lejátszóját. – mert nem hiszem, hogy egy jól felfegyverzett és teljesen ép négytagú csoport ne tudna elbánni pár emberrablóval.
- Hát ja – értett egyet vele Mónus. – Annyi lőszer meg gránát van náluk, egy kisebb hadsereget is el tudnának intézni.
- Nem emberrablókkal találkoztak – rázta meg a fejét Takács. – Azokkal a valamikkel találkoztak, akikről a favágó beszélt.
Mónus úgy nézett Takácsra, mint aki belekezdett egy marha jó viccbe, és várja a csattanóját.
- Te hülye vagy. Ne vedd már be azt a maszlagot, amit egy ilyen fazon mond…

Takács nem törődött a Mónus hangjában húzódó gúnyos éllel. Tudta, hogy Mónus sem egészen biztos abban, hogy emberrablás történt, hiszen az ellentmondana egy csomó ténynek…és a történetnek máris hamis befejezése lesz. Mintha valamelyik görög isten úgy döntene hirtelen, hogy az eget rózsaszínűre festi, mivel megunta a kéket.
- Azért…khm…”veszem” be, mert egyrészt nem látom okát, hogy egy favágó, aki nem is ismer minket, hazudjon nekünk…
- Akkor hazudik neked valaki, amikor akar. – szögezte le Mónus.
- …másrészt meg elég rémültnek tűnt, amikor kérdezősködni kezdtünk. És ott volt a tábla is, ami a másik oldalra került…
- Az egy más dolog! – vágott közbe Mónus. – Lehet hogy valaki közben ott volt, megfogta, és átpakolta. Még valami „különös” jelenség?

- Hát… - gondolkozott Takács. Azon filózott, említést tegyen-e a virág borította dombról, és hogy az a tisztás mennyire eleven volt, és nem volt egy talpalatnyi terület sem virág nélkül holott ilyenkor még egyáltalán nem nyílik ki semmi. És az őszi kikericsek, amik kinyíltak
(lehet hogy nem őszi)
most, kora tavasszal. Itt valami nem stimmel.
- Mindegy – zárta le a vitát Mónus. – Ha engem kérdezel, itt nincs semmi természetfölötti erő. Lehet hogy egyszerűen csak bajba jutottak, teszem azt, egyikük elesett, és eltörte a lábát, és mivel telefonokat nem hozott senki, jelezni kellett valahogy a hollétüket.
- És ehhez miért lett volna szükségük ennyi lövöldözéshez? – vonta fel a szemöldökét Takács, és kissé feljebb emelkedett a málhazsákjáról.
- Honnan a pokolból tudjam!? – dörrent rá Mónus. Kezdte zavarni a vita tárgya. Ha majd odaérnek, megtudják, mi váltotta ki Benyóból, Czirjákból, Kocsisból, és Umhauzerból hogy elkezdjenek lövöldözni. Takács pedig a saját árnyékától is megijed, forgatta magában a gondolatot. Nagyon élénk fantáziája van, egyből minden marhaság eszébe jut. Kevesebbet kellene számítógépeznie.

Takács nem erőltette tovább a vitát.
- Nekem mindegy. De ha nem lesznek meg, az…az bukás!
Mónus csak bólintott. Innentől fogva Takács lekorlátozza a szókincsét alapjáratra, ilyenkor már nem érdemes eszmecserét folytatni vele.
- Ja. De igazad van, ha nem lesznek meg, akkor abból jó nagy galiba lesz.
- Az biztos – felelte Takács, és a vállára vette a fegyverét.
- Tártáskafelvétel! – kiáltott Fehérvári a reggelijét éppen befejező szakaszra.

A katonák lassan, a lehető legtöbb időt eltöltve elrakosgatták az elemózsiás zacskójukat, táskájukat, az ivóleves flakonokat, a tábori kulacsokat (akinek volt, Takács speciel elhagyta egy múltkori terepfoglalkozás alkalmával), és lassan odamasírozott Fehérvárihoz, aki egy jókora mohos kövön ücsörgött, előtte az avarban a térkép, rajta a tájolója. Gondterhelt arccal forgatta ide-oda a kis műszert a térképen. Kázmér odapillantott. Fehérvári észrevette.
- Maga mit gondol, hová mehettek? – kérdezte fakó hangon.

Kázmér elengedte a mellette tolakodó Mircziket, aki a két lekváros kenyér után jókora lekvárbajusszal büszkélkedhetett, vigyázzba vágta magát, és úgy válaszolt.
- Jelentem, az a véleményem, hogy valami köze lehet annak hozzá, amit láttunk.
- Értem – nézett vissza Fehérvári a térképre, látszott, hogy a válasz nem elégítette ki. Hirtelen éles pillantást vetett a fiúra ismét. – És ez tényleg így volt? A tábla átkerült a tisztás másik oldalára?
- Jelentem, igen. – érkezett a válasz.
- És az volt rávésve, hogy „azonnal fordulj vissza”? – faggatta tovább Fehérvári.
- Jelentem, igen.
- Hát nem mi raktuk ki, az biztos. – rázta a fejét az alezredes, és tétován babrálta a tájoló bőrtokját. – Ha ki is raknánk ilyen táblát, az nem így nézne ki, főleg nem mindenféle faragással, meg díszítéssel. Valószínűleg az erdészet lehetett – nézett a távolba. – de hogy miért…hát hallja, foglalmam sincs.
- És mi lesz, ha nem találjuk meg négyüket? – kérdezte Kázmér.
- Akkor – húzta elő Fehérvári a mobiltelefonját. – Segítséget hívunk. De nem hinném, hogy csak úgy eltűntek volna. Valamit biztos találunk. Mindegy, vegye fel a tártáskáját, és várjon a sorakozóra.
- Igen, alezredes úr.

Kázmér tisztelgett, megfordult, és odacammogott a már jócskán lelappadt halomhoz. Nevével ellátott tártáskája békésen hevert az avarban, félig nyitva. Az éles lőszerek rosszindulatúan csillogtak a gyenge fényben, mintha apró gonosz manócskák szemei lettek volna. Kázmér rezignáltan becsatolta, felvette a vállára, és kifűzte a bőrövét. A gyalásó-tartója nagy puffanással esett le az avarba.
Egy kéz nehezedett a vállára. Kázmér odanézett a válla felett. Szudár volt az.
- He Kázmér, szerinted megtaláljuk őket? – kérdezte halkan. Az arcáról le lehetett olvasni, hogy vannak bizonyos kétségei afelől, hogy valaha is viszontlátják „a jó öreg Benyót”, ahogy Szudár néha hívni szokta őt.
- Nem tudom – közölte Kázmér, és nagyon igyekezett, hogy természetes legyen a hangja. Nem hiszem, akarta mondani, de ilyet mégsem feltételezhet az ember. Ő is szeretett volna hinni abban, hogy csupán valami kisebb baleset történt velük, nem pedig eltűntek, meghaltak…lehetne folytatni. Kázmér nem rendelkezett akkora fantáziával, mint Takács, ő nem gondolt túlvilági lényekre, más planétáról érkezett gonosz látogatókra, és hasonlókra, de voltak ötletei azzal kapcsolatban, hogy mi történhet egy négy főből álló kisebb rajjal arra az esetre, ha nálánál négyszer-ötször nagyobb túlerővel találkozik. Ám ezt itt a semmi közepén legalább annyira valószínűtlennek tartotta, mint azt, amit a favágó mondott.

Cáfolom, hogy megtörténhet?, tépelődött. Vagy félek feltételezni, hogy megtörténhet?
Elképzelhető, hogy félt. Túl büszke volt ahhoz, hogy vélt dolgoktól megijedjen…sőt, ahhoz is túl büszke volt, hogy egyáltalán megijedjék valamitől. Hiszen van gépkarabélya, a két támadógránát sötétkéken és feketén csillog a zsebében, mint az imént a kikandikáló betárazott lőszerek, és megnyugtatóan simultak a mellkasához a zubbonya zsebében.
- Vegyék fel a málhákat és a hálózsákokat! – szólt Fehérvári, oda sem figyelve, de világosan. – Utána sorakozó!

Szudár nagy nehezen magára erőltette a tártáskát, közben ügyelt rá, hogy a vállán lógó gépkarabély le ne essen. Takácsnak az előbb lecsúszott a válláról, és kis híján a földre esett, ha el nem kapja a kígyóként tekergőző szíjat, és vissza nem rántja a helyére egy meglehetősen trágár megjegyzés kíséretében. Felvette a vállára, és dühösen konstatálta, hogy az öv vége újra kicsúszott a szorítógyűrűből. Visszagyömöszölte a helyére, szintén egy eléggé trágár megjegyzés kíséretében.

A katonák odaballagtak, ki-ki a maga málhazsákjához, bekötötték a szájukat (mármint a málhazsákét!), és a másik vállukra vették. Molnár a fegyverét igazgatta, Máté a fejébe csapta a rohamsisakot. Iván még szakított annyi időt magának, hogy befejezze a megkezdett cigarettát. A hálózsákot a málhára kötötték, így voltaképpen olyanok voltak, mint a csiga. A hátukon hordták a „házukat”.
- Zelizi, ki vigye azt a négy málhát? – mutatott Schrót a négy gazdátlan málhazsákra, és a rájuk rögzített hálózsákokra.
Zelizi odanézett, és találomra végigmutatott a szakaszon.
- Négy ember fogja meg, és vigye. Lehetőleg olyan erősebb emberek.

Takács gyorsan a termetes Mirczik mögé húzódott. Elég volt neki a sajátját cipelnie. Iván meglátta, és azonnal követte a példáját. Végül is akadt ember: Szudár vitte Benyóét, Mirczik Umhauzerét, Máté Czirjákét, és Molnár Kocsisét.
- Mi a tök van ebben? – kérdezte bosszúsan Máté, mikor megemelte a málhazsákot. – Bazzeg, ez egy zongora? – választ várva lesett Zelizire, aki állta a tekintetét, majd megrázta a fejét.
- Tudja a halál. De ne vagdosd a földhöz, Czirják nem örülne neki.
- Oké – válaszolta Máté, és némi fújtatás után felküszködte a vállára a málhazsákot.

Mivel Benyó és Czirják is eltűntek, Zelizi vette át a szakasz irányítását. Fehérvári intett neki, mire három lépés távolságból szembefordult a szakasszal, és határozott hangon elkiáltotta magát.
- 0111. szakasz! Oszlopban sorakozó!
Az emberek rutinosan beálltak, és tíz másodperc múlva már készen is álltak. Fehérvári is leszállt időközben a kőröl, az egyik kezében a térképet és a bőrtokba visszatett tájolót tartotta.
- Elindulunk, megkeressük Benyóékat. – adta meg a tájékoztatást az alezredes. – Nem tudom, mi történt velük, de a tegnapi beszámoló alapján semmi jó. Egy biztos: segítségre szorulnak.
Moraj futott végig a szakaszon.
- Bakker! – suttogta Takács. Rauchbauer ránézett, majd visszafordult Fehérvári felé.
- Ha bármilyen probléma támadna útközben – folytatta emelt hangon az alezredes. – Akkor tudják, mi a dolguk. Tanulták járőrfoglalkozáson, nem?
- De – felelte Zelizi.
- Tehát járőralakzatban megyünk. Mivel sürgősen oda kell érnünk, most eltekintek attól, hogy legyen terepkutató járőr. Mindenki tartsa készenlétben, kibiztosítva a fegyverét! – hangsúlyozta ki Fehérvári. – És nagyon figyeljenek, emberek! Lehet, hogy baj lesz.

A szakasz izgatottan mozgolódni kezdett. Takács és Iván már alig várták, hogy rálőhessenek valamire, nem bírtak a bennük lángoló harci tűzzel.
Fehérvári az élre lépdelt, és intett Zelizinek.
- Indítsa el a szakaszt! Követjük Benyóék útvonalát.
- Értettem – tisztelgett Zelizi, majd a felsorakozott szakasz felé fordult. – Irány utánam! Ne tarts lépést, indulj!

A szakasz megindult, és maguk mögött hagyták a táborhelyet. Mint a virágzó dombon, itt is csupán néhány cigarettacsikk, csokoládés papír, és lábnyom jelezte, hogy ott jártak. No meg persze eldobált, félig (vagy egyáltalán nem) elásott húskonzervek.
Egy jó darabig látszólag egyenes irányban haladtak, délnyugat felé. Izgatott kérdések, és megjegyzések kísérték a menetet arra vonatkozóan, hogy mit fognak találni, ha odaérnek, valamint további bizonytalan találgatások azzal kapcsolatban, hogy mi lehet Benyóékkal. Egyedül Fehérvári maradt néma. Máskor szívesen beszélgetett a katonáival, most azonban morózus, és csöndes lett. Kezében mereven tartotta a betájolt térképet, és időnként megállította a szakaszt, hogy meggyőződjön az útvonal helyességéről.

A nap lassan-lassan felkelt, elkergetve a csípős hajnali szelet, ami kora reggel óta hintette apró szemcsés hideggel a katonák szabad bőrfelületeit. Különösen Máténak volt ellenére a hideg, reggel ugyanis mindig borzongott tőle (sokkal jobban,mint Zelizi), és mikor felhúzta a bakancsát, az volt az érzése, mintha jéggel bélelték volna ki. Még kicsi volt, mikor síelni jártak a szüleivel a Börzsönybe, és egy alkalommal hatalmasat esett a középhaladók lejtőjén, hogy síbakancsainak a csatjai kioldódtak, és a bakancs sílécestől, mindenestől lerepült a lábáról. Mikor nagy nehezen odamászott érte, és felhúzta, a bakancs tele volt porhóval. Felvette, és szinte megrázta a hideg, mint egy nagyfeszültségű vezeték. Ma reggel is pontosan ez volt az érzése.

Takács már a második cigarettáját dobta el, mire két kilométert haladtak…nem egészen háromnegyed óra alatt. A járőralakzat sokkal nehezebb volt, mint egyszerűen menetelni, ahogy szoktak, de őneki kifejezetten örömöt szerzett, hogy kibiztosított fegyvert foghatott az őket körülvevő fákra, és a fák mögött még belátható területekre. Iván kevésbé volt ideges, de szemmel látható boldogságot okozott neki az, hogy „járőrködhet” az erdő közepén.
Itt fog megváltozni a terep, nézett rá a térképre Rauchbauer, aki indulás előtt automatikusan kivette a maga térképét a málhazsákból, kisimítgatta, és a tájoló segítségével nagyjából meghatározta evés közben az útvonalat, ahol menni fognak.

És valóban. Az egyhangú gyertyános-tölgyes véget ért. Egy kis erdei nyiladékba botlottak, ami Benyó csapatának elsődleges tájékozódási pontként funkcionált. Nem volt túl nagy, de a tájékozódáshoz elég támpontot adott az, hogy a fák jellege megváltozott. A nyiladék másik oldalán fekete- és ezüstfenyők álltak, tömötten, egységesen, akár…akár egy szakasz. Nem volt túl nagy kiterjedésű fenyőerdő ugyan, keveredett közé elég bükkfa, kocsányos tölgy, sőt, még mogyorócserje is, de ahhoz elég nagy volt, hogy megzavarja a tájékozódásban járatlan katonát, vagy túrázót.

Még jó, hogy van nálunk valamennyi étel és víz¸ gondolta Rauchbauer, és elkezdte kényelmetlenül érezni magát. De minek ez a borúlátás? Ennél jobb kiképzést kaptam, a fenébe is!
- Erre – mutatott Fehérvári a nyiladék felé.
A szakasz vett egy félfordulatot balra, és elindultak egyenes vonalban a nyiladékon át. Bal oldalukon egyfolytában váltakoztak a fák: tölgy, bükk, cserfa, nyírfa, gyertyánfa, és sok olyan fatípus, aminek talán Fehérvári sem tudta a nevét, nemhogy Rauchbauer. Egyre kevesebb szikla volt a talajban, és ami volt, az is csak épp akkorka volt, hogy egy jól irányzott rúgással messzire lehetett repíteni. Jobb oldalukon a lombhullató fákkal kevert fenyves volt.

Az egyhangú nyiladék nemsokára véget ért. Magasfüvű, műveletlen síkságban folyatódott, amolyan kis rétben. Körülöttük az erdő szinte mozogni látszott. A franciaperje, a mezei komócsin, a lándzsás útifű, a veronika összes alfaja megtalálható volt rajta.
- Itt nincs virág – kocogtatta meg az előtte álló Szudár vállát Takács, és az erdőszélre mutatott. Sok bokor volt arrafelé, de egyikükön sem volt virág, mégcsak egy árva bimbó sem.
- Ja – nézett oda Szudár, majd visszafordult jobbra. Takács is jobbnak látta berekeszteni a társalgást, és feszülten figyelt arra, amerre Szudár. Gyenge szellő borzolta a rét magas füvét, és a cserjéket, lépteik zizegtek a magasra nőt gazban. Vidám reggeli madarak csiviteltek önfeledten az erdőjükben, ami ápol s eltakar.
- Ááá, kurvaélet! – horkant fel Zelizi, mikor belelépett egy ürgelyukba, ami a magas fűben rejtőzködött, teljesen eltakarta a gyökérzet.
- Na, nyugi – fordult meg Fehérvári egy pillanatra, majd továbbra is haladt, magasra tartott térképpel, tájolóval, mint egy vadászkopó, ami friss nyomot talál.

Zelizi dohogva feltápászkodott, és folytatta az útját.
- Milyen messze lehetünk attól a helytől, ahol a lövöldözés kezdődött? – kérdezte tétován Mirczik a mögötte lépkedő Szudártól.
- Pffff – nézett tanácstalan arccal az égre Szudár. – Hallod, eddig kábé három kilométert mentünk. Már nem lehetünk messze.
- Oké – fordult vissza elégedetten Mirczik. Nem mintha elfáradt volna…egyszerűen csak nagyon kíváncsi volt rá, hogy mi történhetett a 0111. szakasz négy tagjával. Eszébe jutott, amit Berek százados mondott: Nem fogunk senki után kajtatni az erdőben!
Most mégis azt csináljuk, gondolta. Ennél tovább nem jutott a gondolatmenetében.

A magasfüvű rét véget ért. Visszaérkeztek az erdőbe, egy erősen lejtős szakaszhoz. Vastagnak látszó bokorfal állta az útjukat. Zelizi már készült elővenni gyalogsági ásóját, hogy nekiálljon utat nyitni, ám Fehérvári megállította.
- Nézze – mutatott egy terebélyes, már vígan zöldellő bokor mellé. Néhány vastagabb ága le volt vágva, a levelek megtépdesve lógtak rajta, és alatta ott hevertek a levágott ágak, hervadó levelekkel.
Apró csapást vettek észre maguk mellett balra, ami a réten keresztülvágva arrafelé ment be az erdőbe, ahol a levágott ágak hevertek. Tehát errefelé már jártak valamikor.

Zelizi szó nélkül átmanőverezett a bokor meredező ágcsonkjai alatt, és a reggeli napsütést mintha elfújták volna. Ismét hajnal lett, ahogy beléptek az erdőbe. A levegő megtelt sötétséggel, a viszonylag fényes rét után szinte szemcsésnek tűnt ez a sötétség.
Ezt nevezte Radnóti Miklós „permeteg sötétnek” a versében, ötlött fel Máté agyában a gondolat, mikor belépett a többiek után az erdőben.
- Na, másszál már! – bökte meg a leghátul haladó Kázmér Takács hátát.
- Mrrr! – érkezett a felelet. Takács egyre feszültebb lett, ahogy közeledtek az ismeretlen cél felé. Bal kezével idegesen simogatta fegyvere tokfedelét.

Az erdő talaja lejtősebb lett, és ismét megjelentek a kisebb-nagyobb kövek benne. A csapást is, a környező talajt is vastag avarréteg borította. A levegő a csendes, tiszta erdő illatával volt tele, de nagy buzgalmában ezt Kázméron kívül nem vette senki észre.
Fehérvári változatlan tempóban vezette a szakaszt a lankás lejtőn, időnként félrerúgva egy-egy szikladarabot. Egy harminc méter megtétele után megállt.
- Nézze, Zelizi – mutatott a földre. A laza, sáros talajban egy jól kivehető lábnyom látszódott.
Mindenki odanézett, és ha lehet, még jobban figyelték az őket körülvevő erdőt. Ám a távoli szélzúgáson és a madarak csivitelésén kívül semmit nem hallottak. Az erdő sötét volt, és néma.
- Mostmár a közelben kell lennünk – szorongott Zelizi, és az alezredesre nézett. – Kiáltsak egyet?
- Ne – felelte Fehérvári. – Menjünk tovább!

A szakasz ismét megindult. A csapás kiszélesedett egy kissé, mondhatni ösvénnyé változott. A világosbarna, puha talajt néhol gyökerek szántották keresztül. További lábnyomok látszottak benne.
- Jó irányban megyünk – jegyezte meg Kázmér, a földre pillantva.
Fehérvári egyenes, határozott léptekkel, sziklamerev arccal haladt előre. Mögötte csöndesen menetelt a rábízott szakasz.
Itt sokkal nagyobbak a fák¸ nézett körül menet közben. Még sohasem jártam itt. Különös hely.

Valóban, az erdőnek ez a része úgy tűnt, soha nem volt emberek által látogatva. A fák nagyok voltak, erősek, a törzsükben rengeteg évgyűrű halmozódhatott fel. Mikor visszanézett előre, döbbenten látta, hogy az előttük lévő terepszakaszt sűrű, szürke köd borítja. Mint egy földre szállt felhő.
Tanácstalanul vakarta a fejét. A ködréteg szilárdan megült a talajon, teljesen eltakarva az előttük húzódó területet. Alig 5 méterre lehetett ellátni, úgy becsülte.
Alig? Nem lehet, csak 5 méterre ellátni, még ITT is!
- Alezredes úr… - szólalt meg Kázmér hátulról. A hangjában határozottság és ijedtség különös keveréke érződött.
Fehérvári hátrafordult, és megilletődöttségében két nagy lépést tett hátra.

Mögöttük is szilárd, szürke köd volt. Akármerre nézett, ködfal állta pillantása útját, holott ezelőtt, mikor beléptek az erdőbe, nyomát sem látták a ködnek…kivéve amíg ideérkeztek.
- Mi ez a köd? – kérdezte a szakaszból valaki, alighanem Rauchbauer.
- Jó gyorsan jött – ráncolta össze a homlokát Mirczik. Iván helyeslően bólogatott, és hirtelen úgy érezte, rá kell gyújtania.
- Bakker, ez nagyon nem faja! – méltatlankodott Takács, és igyekezett egyszerre minden irányba figyelni. A hozzá legközelebb eső fán kívül semmit nem látott.
- Menjünk tovább – intett Fehérvári. – Már nem lehetünk messze.

A szakasz kissé kevesebb önbizalommal, de az alezredes után menetelt. A katonák görcsösen szorongatták puskájukat, és amennyire csak lehetett, résen voltak. Ám semmi nem ugrott elő a ködből, hogy rájuk vesse magát. Kázmér gyors észjárására vall, hogy amint leszállt a köd, azonnal elővette zubbonya felső zsebéből a zseblámpáját, és felkattintotta. A többiek azonnal követték a példáját, így fél méterrel távolabb láttak.
- Hideg van – motyogott Ádám, aki eddig néma csöndben volt (leszámítva azt, hogy reggel a gépkarabély csövébe beütötte a tarkóját, és akkorát káromkodott, hogy zengett tőle a rengeteg), és fázósan húzta össze magán a zubbonyt. Tűzpárja, Rauchbauer nyugtalanul tekingetett ide-oda.
- Az! – válaszolt az előtte ballagó Schrót. – És milyen rohadt hirtelen jött ez a köd!
Zelizi kérdőn nézett Fehérvárira.
- Alezredes úr, mi…
- Csss! – nézett összehúzott szemekkel az alezredes Zelizire. – Megtaláltuk.

A földre mutatott. Valamennyien odavilágítottak.
Számtalan AK-63-ból származó töltényhüvely hevert szétszóródva a lábuk alatt. Tompán csillogtak a rézszínű hüvelyek az avarban szétszóródva. A talaj ritkás avartakarója fel volt dúlva, és össze volt taposgálva. Az alacsonyan növő erdei gyomnövények úgyszintén. Sok-sok lábnyom, és csík borította az erdő talaját. Kicsivel odébb Szudár felfedezett egy félig kidőlt tölgyfát, és mellette a földben egy jókora krátert. Ilyet csak kézigránát csinálhat.
- Itt vagyunk. Szakasz, állj! – intett Fehérvári.

A szakasz megállt. A lassan hömpölygő, sűrű ködben Fehérvári alig látta a járőrpáros utolsó két emberét, amikor hátrafordult.
- Rakják le a málhákat – szólt hátra ismét az alezredes. – Lehetőleg egy helyre! És közben nagyon figyeljenek!
A katonák feszülten, fegyvereiket a ködbe burkolózó erdő felé irányozva lerakták a földre a málhazsákokat. Máté nagyon megkönnyebbült, mikor Czirják málhazsákját letehette a földre.
Az alezredes értetlen, nyugtalanságba ráncolódott arcával forgatta a térképet maga előtt, és ugyancsak nyugtalan képet vágott, mikor megnézte a tájolót.

A tű össze-vissza pörgött a tájolóban, egy pillanatra megállt a valódi északon, majd sebesen továbbpörgött, megállt valahol a délkeleti irány felé, majd pörgött, pörgött, pörgött...
- Mi van ezzel? – morgott Fehérvári, és idegesen megrázta a műszert. Ám az csak nem akart megnyugodni. Morózus arccal megfordult Zelizi felé.
- Ideadná a magáét?
- Igen, alezredes úr – felelte Zelizi, és előhúzta nadrágzsebéből a kis bőrtokot. Fehérvári kinyitotta, kivette a kis zöld műszert belőle, szétnyitotta…és meglepetésében szinte ledermedt.

Zelizi tájolója is meg volt bolondulva. A tű össze-vissza pörgött benne, hol jobbra, hol balra, mindenféle logika és iránymutatás nélkül. Itt-ott megállt egy pillanatra, de csak azért, hogy utána még gyorsabban forogjon tovább.
- Ez nem tetszik nekem – ráncolta össze a homlokát az alezredes. Most először kezdett érezni olyasmit, amit Szudár, Mirczik, Takács és Kázmér éreztek azon a tisztáson, mikor a másik fára átkerült a figyelmeztető tábla. – Mindenki vegye elő a tájolóját, és nézze meg, mit csinál!
Pakolászás, zörgés és mormolászás hallatszott, ahogy elővették a tájolókat, akinek nem volt kéznél, kihajtották…és meglepetten felnyögtek egy páran, vagy némán, tágra nyílt szemmel meredtek a műszerre. Mindegyik tájoló meg volt bolondulva, a tű úgy pörgött bennük, mint golyó a rulettban.
- Mi a fene ez? – kérdezte Szudár szinte lányosan magas fejhangon.
- Mindenkinek meghülyült a tájolója? – nézett előre Mónus kíváncsian, majd Ádám felé fordult. – Hát a tiéd?
- A! – bökött a nyurga gyerek a tenyerében lévő eszközre. – Ez is.
- De mi a franctól? – kérdezte meglepetten, és rémülten Mirczik.

Senki nem tudta. Takács eltette a használhatatlan tájolót, és megkocogtatta Szudár vállát.
- Kezd egyre jobb lenni…először a tegnapi, aztán ez a köd, most meg a tájoló…
- Nyugi – mondta magabiztosan Szudár, aki bár meglepett volt hasonlóan, mint a többiek, félni nem félt. – Szerintem valami meteor, vagy ilyesmi van a föld alatt, az zavarja a tájolókat.
- Lehet – rántotta meg a vállát Takács, majd magában hozzátette: de lehet hogy tévedsz.
Fehérvári is eltette a maga tájolóját, és becsléssel próbálta megállapítani, hol vannak a térképen. Egy öt percig méricskélt, dünnyögött magában, időnként hátra-hátrapillantott. De az örvénylő ködön kívül semmit nem látott.

Olyan, mint a zuhanyzóban a pára, jutott eszébe, mikor belenézett a ködbe.
Visszafordult a térképhez, és homlokráncolva próbált koncentrálni, minduntalan elhajtva az agyára telepedő aggodalom ködét. Megtalálta rajta a magasfüves rétet, és ujját végighúzva a feltételezett menetvonalon, igyekezett tájoló nélkül megtalálni a helyzetüket. Ám valami zavaró volt. Az ösvény, amit követtek, nem volt feltüntetve a térképen, és ez nagyban megnehezítette a dolgát.
Valószínűleg idén csinálták ezt az ösvényt. Mást nem tudok elképzelni, ami miatt ne került volna fel rá.

Tekintete tovább vándorolt a zöld és fehér foltokon, a fekete pontokon, a magasságvonalak narancssárga csíkjain át. Végül arra a következtetésre jutott, hogy körülbelül 2 kilométerre lehetnek a réttől. Pilisborosjenő 21,9 , Csobánka 30,55 kilométerre volt tőlük.
- Most mi legyen, alezredes úr? – nézett körbe tanácstalanul Zelizi. Lába alatt zörgött az avar, és a száraz haraszt, időnként meg-megcsörrent egy-két töltényhüvely.
- Nem tudom – nézett a ködbe tanácstalanul az alezredes. – Nem tudom. Egyelőre maradjunk itt. Nem tudom, hol lehetnek. Itt volt a lövöldözés, innen viszont – ment kicsit odébb, körbejárva azt a területet, ahol a lövöldözés volt – nincs több lábnyom. A csapás itt folytatódik, és egyetlen nyom sincs rajta.

A szakasz többi tagja a málhazsákok mellett állt, előreszegezett gépkarabéllyal. Ijedt pillantásokat vetettek egymásra, egyedül Szudár, és az örökké katonás, feszes Kázmér őrizte meg a hidegvérét.
- Nincs más hátra, mint előre. – közölte Fehérvári, és előhúzta a telefonját. Az arca feszült volt, ahogy nyomogatta a gombokat. Bebillentyűzött egy számot, hívást kezdeményezett, a füléhez illesztette a telefont…majd bosszúsan levette.
- Nincs térerő – mondta, és a hangjába harag költözött. – A rohadt életbe, semmi térerő nincs!

Tehetetlen dühében fortyogva újra és újra megpróbált segítséget hívni, teljesen eredménytelenül. Annyi térerő sem volt, hogy egy kósza szöveges üzenetet el lehessen küldeni.
- A pokolba! – vágta dühösen zsebre Fehérvári a telefont. – Nem működik a tájoló, nem működik a telefon, semmi nem működik!

A szakasz mostmár komolyan megijedt. A telefon is meghalt, el voltak zárva a külvilágtól teljesen. Maradt a két jó lábuk, hogy kivigye őket a zöld rengetegből…illetve szürke-zöld rengetegből, ha figyelembe vesszük a vastag ködtakarót.
- Na jó! – mondta végül az alezredes félig dühösen, félig lemondóan. – Akkor én magam keresem meg őket. Kellene nekem öt önkéntes, aki velem jön, és bejárjuk itt a környező területeket, hátha megtaláljuk valamelyiküket. Ki vállalja?

Néma csönd telepedett a szakaszra. Az erdő titokzatosan zúgott körülöttük. A köd szinte körülzárta őket, töményen, zavarosan hömpölygött, akár szürke vattacsomók ráakasztva az ég fogasára.
- Akkor én magam fogom kijelölni – mondta határozottan Fehérvári. – Nem tudom, mitől félnek. Kaptak kiképzést, nem? – csattant fel.
Néma csend.
- Van puskájuk is, nem?
Ismét csend.
- Akkor mitől félnek? Nem láttak még ködöt?

A fiatal katonák zavarodottan pillantottak egymásra. Máté szégyellte magát amiatt, hogy fél, de ilyen hirtelen jövő ködöt még sohasem látott. Arról nem is szólva, hogy az összes, tájékozódáshoz szükséges berendezésük elromlott, a térképet és a saját szemüket kivéve. Ádám és Mónus kissé határozottabb arcot vágtak. Mónus észrevette, hogy az ujja az elsütőbillentyűn van, amit ő még mindig „ravasz”-nak nevezett, annak ellenére, hogy mindenkibe belésulykolták annak idején, hogy a ravasz az maximum a róka lehet, a gépkarabélynak elsütőbillentyűje van, nem mása. Mónusnak mégis „ravasz” maradt.

Gyorsan elkapta az ujját. Verejtékcseppek ütöttek ki a homlokán, és érezte, hogy verejték folyik a hátán lefelé, bár az idő továbbra is hideg maradt. A kevéske napfény kísérteties derengésbe vonta körülöttük a sűrű ködfalakat.
- Akkor jöjjön Ádám, Schrót, Molnár, Zelizi és Máté! – mutatott végig a megnevezett embereken. – Fegyver készenléti helyzetben!
A kiválasztott öt ember rémült arccal, lassú, kúszásszerű lépésekkel ment oda Fehérvári mellé. Arcukon bizonytalanság és rémület látszódott. Mostanra már mindegyikük igazat adott Mirczik csapatának.
- Elindulunk arra – mutatott a ködbe az alezredes, nagyjából délkeleti irányba. – Mindenki használja a zseblámpáját, ha lehet! Hoztak magukkal?
- Jelentem, igen. – Ádám határozottságot próbált vinni a hangjába, nem túl sok sikerrel.
- Akkor kapcsolják be, és világítsanak vele. Akármivel is találkozunk, ha nem közülünk való, először felszólítják, ahogy tanulták, aztán elélőnek, és ha továbbra sem áll meg, akkor célzott lövést a lábára, vagy a jobb kezére.

Schrót arcára visszaköltözött némi önbizalom az alezredes úr szavára. Nagyon bízott benne.
- Töltött fegyver van maguknál, és ez egy rendkívül veszélyes helyzet. A korlátozott látási viszonyok között való harc. Ne hadonásszanak a fegyverrel, ne játszadozzanak, ne riogassák egymást, és ne csodálkozzanak itt nekem össze-vissza. Majd ha visszaértünk az egyetemre, ott felőlem egész nap bámulhatnak tátott szájjal, de most koncentráljanak a jelenre! – magyarázta éles, parancsoló hangon Fehérvári, majd maga mögé mutatott. – Vegyék fel a járőralakzatot!

A maradék hat ember tanácstalanul nézett Fehérvárira. Szudár észrevette, hogy a gyaloglás közben a bőröv vége ismét kicsúszott a szorítógyűrűből. Bosszúsan, átkokat szórva tömködte vissza, és jól meghúzta. Takács szinte szeretettel cirógatta fegyvere tokfedelét. Észre sem vette, hogy ujjai nyomán izzadságcsíkok maradtak a fekete borítólemezen.
- Kázmér, magára bízom a többieket. Maradjanak itt, és várjanak meg minket, amíg visszajövünk. Hamarosan jövünk, addig vigyázzanak a málhazsákokra, és magukra is érvényes, amit a kis társaiknak elmondtam. Ha jön valaki…ahogy tanulták. Tudják. – bólintott.
- Parancs, értettem! – vágta vigyázzba magát Kázmér azonnal, és kecsesen tisztelgett.

Mostanra már ő is eléggé megijedt, büszkeség ide vagy oda, ám képes volt hideg fejjel mérlegelni.
- Helyes – hagyta jóvá az alezredes, ettől mintha kissé megnyugodott volna. – Mennyi most az idő?
Takács az órájára pillantott. Hat perccel múlt fél tíz. Jelentette.
- Köszönöm. – felelte az alezredes, majd a felsorakozott öt embernek intett, akik tanácstalanul toporogtak. – Megszólítás: első raj. Első raj, vigyázz!
Az öt harcos vigyázzba vágta magát. Az alezredes eléjük állt, és vezényelt.
- Irány utánam, ne tarts lépést, indulj!

A kis csoport az alezredes vezetésével belemenetelt a szürkeségbe, ami lassan elnyelte őket. Nemsokára már a lépteik zaja sem hallatszott.
A hat megmaradt ember sündisznóállást vett föl. A ködnek szegezett fegyverrel, némán meredtek előre, hátha látnak valamit.
- Srácok – szólalt meg remegő hangon Takács, és fújtató hang hallatszott, bizonyára a cigarettafüstöt eregette ki magából. – Szerintetek viszontlátjuk még őket?
- Nem tudom – felelte Mirczik lassan, vontatottan. Alig volt tudatában, hogy reszket. Talán a félelemtől, talán a hidegtől.
- Naná hogy viszontlátjuk! – felelt Kázmér a szokásos na-ne-butáskodjatok-már-fiúk hanghordozásával. – Fehérvári alezredes úr a legjobb tájékozódó terepen! Van térképe, és tudja, hogy merre vagyunk. Igazam van?

Ezzel senki sem akart vitába szállni. Ismét némaságba burkolóztak, vártak, és figyeltek. A percek, mint vízcseppek a lassan csöpögő kádból, lassan csepegtek egymás után.
- Srácok, hallok valamit! – ugrott fel hirtelen Takács a málhazsákja mögül, ahol feküdt.
A többiek is odafigyeltek, és ők is meghallották.
Halk, visszhangos kuncogás. Vidám, női hangok.
- Get ready! They’re coming!* – suttogta Szudár, és felhúzta a fegyvert.

(Folytatjuk…)

*: Készüljetek fel! Jönnek!