Ház a holdfényben 1. rész

Ez a nap sem volt más, mint a többi. Ugyanazokat a sértő, megalázó szavakat kellett elviselnie a közösségben, mint máskor. Bár úgy érezte, nincsenek rá nagy hatással a sértések, mert már hozzászokott az efféle megjegyzésekhez, viszont látszólagos immunitását pont az okozta, hogy már nem is emlékezett arra, milyen volt azelőtt. Voltak ugyan emlékképei a múltból, de akkori érzései teljesen elvesztek a feledés mocsarában. Azt gondolta, az már a boldogság, ha nem történik a szokásosnál szörnyűbb dolog vele, és csak az általános megaláztatásokat kell elviselnie. Nem élt már benne az a kép kisgyermekkoráról, amikor játszott a barátaival, és ette a nagymamája süteményeit, elfeledte azokat a szépségeket, amik karácsony alkalmával mindig körbefonták a családi fészket. Az újonnan szerzett érzések elnyomták benne mindezt, és nem volt már régmúlt, csak tegnap és ma.

Ezért kellett ide jönnie. Tisztára akarta mosni a becsületét. Ha már az idő kerekét nem tudja visszafordítani, és apja tettét nem képes meg nem történtté tenni, legalább azt bizonyítsa be, hogy minden, amit róla gondolnak, hamis. Mondhatják az apjáról, hogy gyilkos, mondhatják őróla, hogy ő egy gyilkos fia, és hogy a vér nem válik vízzé, de mi alapján mernek róla olyan dolgokat állítani, amiknek egyáltalán semmi valóságalapjuk nincs. Bár tudta, hogy ez nem teljesen igaz. Ha nem lenne valóságalapjuk, most ő sem lenne itt, hogy tisztára mossa magát.
Az igazság az, hogy tettéért senki nem hibáztatta őt a családjában, még az apja sem.

Nagyon megijedt, amikor az idősebb Vincent Marshall úgy ért haza a munkából egy esős őszi napon, hogy mindene csupa vér volt. Aztán amikor a rendőrök jöttek és kérdezősködtek, a fiú annyira megszeppent, hogy elmondott nekik mindent, amit tudni akartak, bár előzőleg a szülei alaposan a fejébe dörzsölték, hogy mit szabad mondania és mit nem. Aztán a két rendőr megtalálta a véres öltözéket, és bekísérték az apját. Azóta ül börtönben. És azóta minden áldott nap a gyerekek a kis Vincent fejéhez vágják, hogy gyáva, meg áruló, és hogy annyira beijedt, hogy még az apját is képes volt elárulni. Most itt volt az alkalom, hogy bebizonyítsa, nem nyúlszívű. Régen talán az volt, de mára már megváltozott.

Titokban abban reménykedett, hogy a többiek leállnak az örökös gúnyolódással. Emiatt romlottak meg a jegyei is, emiatt nem jár szórakozni, és még az utcára is nagyon ritkán megy ki, de oda is csak akkor, ha nagyon muszáj. Szíve legmélyén pedig élt a titkos vágy - amit még magának sem mert bevallani - hogy talán még el is ismerik tettét, és ezek után felnéznek majd rá.

Amikor ma találkozott Raullal és társaival, megfogadta nekik, hogy éjjel eljön ide az erdőbe, és bebizonyítja nekik, az iskolának, és az egész falunak, hogy ő meg meri keresni azt a házat, és át meri lépni a küszöbét. Nem szólt senki másnak a fiúkon kívül. Tudta, hogy anyukája inkább bezárta volna őt a szobájába, semhogy hagyja, hogy az éjszaka kellős közepén az erdőben járkáljon.

Nemzedékek óta él a történet a Stoneville melletti erdőről, és a titkairól. Apáról fiúra, anyáról lányára szállnak a mesék, amik valami mód ehhez a legendához kapcsolódnak. Nem tudni bár, melyek valódi történések, és melyek a kitalációk, de az nem kétséges, hogy valami szörnyűség rejtőzik a lombok között. Legalábbis a kisváros lakói szörnyűségnek vélik. Nem látták ugyan soha, csak hallottak róla, sokan nem is hisznek benne, egyszerűen csak jó sztorinak tartják, amivel lehet másokat ijesztgetni. Akik pedig mégis elhiszik a mondát, szentül meg vannak győződve, hogy csakis szörnyűség rejtőzhet odabent. Hiszen minden rossz, minden gonosz és borzasztó, amit az ember nem ismer. Ez egy szokványos emberi tulajdonság. Amit nem ismernek, attól félnek, ha pedig félnek tőle, az csakis valami gonosz dolog lehet.

Így élt szájhagyomány útján több generáció óta a történet a házról az erdő közepén, amiben egy kirekesztett asszony lakot réges-régen. Úgy hírlik, Anna Rosemary egy gazdag és szépséges hölgy volt a tragédia előtt. Boldogan élte életét férjével és kislányával, amikor egy szörnyű tragédia történt. Együtt utaztak hintójukon, amikor a Death River folyón átvezető hídhoz érkeztek, hogy átkeljenek rajta. Miután ráhajtottak, a híd tartóelemei felmondták a szolgálatot, így a híddal együtt a vízbe zuhantak. A férfi és a gyermek odalett, egyedül a nő élte túl, viszont ezután többé már nem kereste az emberek társaságát. Pletykák születtek róla, miszerint szándékosan rendezte úgy, hogy a híd leszakadjon, mert már nem volt jó neki a férje, és nem kellett neki a gyerek sem, aki tőle volt.

Gyakran összegyűltek a városiak a háza előtt, és mindenféle szidalmakat kiáltottak az amúgy is megviselt asszonynak, aki elhatározta, hogy elmegy onnan, és magányosan fogja tovább élni az életét. Építtetett egy kis házat az erdő közepén, a régi temető mellett, ahova férjét és lányát temették az ő kérésére. A másik házát összes vagyonával pedig a kuzinjának ajándékozta. Ezután nem merték többet zavarni. Néha a ház közelébe merészkedtek, és olyan mesékkel tértek vissza, miszerint kiásta a kislány és a férfi holttestét, és a házában tartja őket, mintha még mindig élnének. Egyik-másik iszonyodva számolt be arról, miszerint az ablakon át látta a szétaszalódott testeket, és azt, hogy a nő egy ágyban alszik velük. Valaki undorodva mesélte, hogy még szájon is csókolja őket.

Ezek után még inkább őrültnek tartották Anna-t. A tanács eldöntötte, hogy elvitetik onnan, és bezáratják egy olyan helyre, ahová a magafajtákat szokták vinni, így érte mentek, de már csak a holttestét találták meg. Az ágyban feküdt férje és lánya tetemével együtt. Arcuk a felismerhetetlenségig bomlott. Rovarok másztak át az orrukon, szájukon, fülükön és szemükön. Iszonyú volt a bűz, ami odabent fogadta őket. Végül aztán eltemették őket a régi temetőben egymás mellett. Később jött a polgármester rendelete, miszerint a temető szent hely, ezért a házat, aminek egy része ennek a területén helyezkedik el, le kell rombolni. Ezt megtették, és nem maradt ott már semmi, csak az ódon sírkövek, korhadt keresztek, és egykoron élt nemesek és kevésbé úri emberek földi maradványai, elrejtve a hideg, nedves és kopár föld által. Eddig tartott a legenda valóságos része. Hogy mennyi igaz abból, ami ezek után történt, azt csak az erdő fái tudják.

Egyesek, akik teliholdkor az erdőben jártak, hallani véltek hangokat, néhányan sétáló embereket láttak, egy nőt, egy férfit és egy kislányt, akik egyik pillanatról a másikra eltűntek a bokrok közt. Voltak, akikhez beszéltek is, és voltak olyanok, akik a régi temetőbe merészkedtek, és soha többé nem tértek vissza. Viszont, több alkalommal is többen ugyanazt mondták el, teljesen függetlenül egymástól, turisták, helybéliek egyaránt: „Amikor a Hold kerek, és éjfélt üt az óra, a fákon át beszivárgó holdfényben megjelenik egy kicsi házikó közvetlenül a régi temető mellett, ahonnan hallani lehet egy boldog család meghitt nevetgélését.”

Vincent jól ismerte az utat egészen a hídig, aminek másik vége a Death River, más néven Halál Folyó nyugati partján helyezkedik el. Ez maga a Pokol kapuja. Még soha sem kelt át rajta se ő, se az apja, se a nagyapja. Akiknek mindenképpen arra vitt az útjuk, mindig fényes nappal keltek át, de soha sem olyankor, amikor teliholdas éjszakák voltak. Hasztalan zseblámpáján kívül nem volt más a fiú számára, mi megvilágította volna előtte az utat, csupán ez a kerek égitest, minek fénye olyan volt, mintha valami mennyei lény oltalmazná őt. Tudta, ha most átkel a hídon, nincs visszaút. Valószínűleg az anyja is meg fogja büntetni, és egyéb fejmosást is végig kell majd hallgatnia ezért, de ezekben a percekben nem ez tűnt a legfontosabbnak. Erőt vett hát magán, és átkelt.

Már csak egy lépés választotta el őt a Pokoltól, egy apró lépés, amivel elhagyja a híd fiatal, erős fapadlóját, és rálép egy ősi, titkokat rejtő, nedves és halott talajra. Megtette. Ebben a pillanatban nyirkos szellő csapta meg az arcát, és mintha túlvilági ének ütötte volna meg a fülét. Ez az ének rengeteg fájdalmat hordozott magában, olyan volt, mintha segélykérés lett volna. Vincent ezt annak tulajdonította, hogy a szél játszik a lombokkal, bár félt bevallani azt, amire gondolt. Bebeszélte magának, és erősen szuggerálta az agyát, hogy nincs ott semmi, amitől félnie kéne. Aztán elgondolkodott. Ha nincs ott semmi, ha az egész csak mese, akkor a ház sem létezik, és akkor nem ér semmit az ő kis kirándulása. Pedig ígéretet tett. Nem hazudhatja azt, hogy bement a házba, mert akkor már nem csak gyáva és áruló lesz, hanem hazug is.

Erősen élt benne a késztetés, hogy változtasson a helyzetén, a róla kialakult képen, olyannyira bármit megadott volna azért, hogy többet ne bántsák se szavakkal, se másként, hogy képes volt tovább haladni az erdőben, egy olyan ösvényen, ami már alig látszott a ránőtt gaztól, kockáztatva, hogy eltéved, vagy még rosszabb történik vele. Ha megígérte, hogy bemegy abba a házba, hát be is megy, rettegése ellenére. Hátán végigfutott a hideg, és mindannyiszor összerezzent, ahányszor valami kis zajt hallott.

Az út lassú volt. Túl lassú. Már nagyon hosszú ideje gyalogolt, úgy érezte, egy egész örökkévalóság óta, holott csak pár perce kelt át a hídon. Minden lépéssel egyre közelebb került az ismeretlenhez, valami szörnyűséghez, amire gondolni sem mert. Szeretett volna gyorsabb tempót felvenni, hogy hamarabb túl legyen az egészen, de a lábai csak részben voltak hajlandók engedelmeskedni. Csoda, hogy egyáltalán még nem álltak meg, és indultak el futólépésben visszafelé, a városba. De Vincentet hajtotta az akarat. Nem akart gyáva lenni.

Újként közelítette meg a saját helyzetét, miszerint egy gyilkos fia nem lehet gyáva. Gonosz gondolatok kezdtek el motoszkálni az agyában. Arra gondolt, ha az apja képes volt ölni, ő miért ne lenne az. Raullal kezdené. Úgy ölné meg, hogy az a lehető legfájdalmasabb legyen. Aztán jönne a többi. A mocskos kis Marian-t is elpusztítaná. A hülye kis ribanc! Még nincs 14 éves se, de már az összes nagymenőnek széttette a lábát. Azt képzeli, milyen első osztályú nő, mert az összes pasi rá van gerjedve. Erről a béna Vincentről meg csak egyfolytában történeteket talál ki. Ezeken a történeteken nevet az egész iskola, meg az összes lány. Nem is csoda, hogy soha nem volt még barátnője.

Pár pillanatig bátorságot öntöttek belé ezek a gondolatok, kicsit úgy érezte, nem neki kéne félnie, hanem őtőle kellene, hogy féljenek mások. De aztán rájött, hogy ő az, akinek most a legtöbb oka van félni. Már nem tudta, hol jár. Ahogy jobban szemügyre vette a földet, amin lépked, egyre bizonyosabbá vált, hogy nem az úton halad. A hold fénye itt már kevésbé ért le hozzá a sűrű fák miatt, és a kis zseblámpa sem tűnt elegendőnek ahhoz, hogy kellőképpen tájékozódni tudjon. Egyre hűvösebb lett a levegő, nem tudta, hogy ezért remeg-e minden porcikája, vagy a félelem miatt. Mindenesetre ez utóbbit erősen alátámasztotta, hogy elhitette magával, félelme olyan nagy mértékű, hogy a miatt reszket. Aztán megint a fiúkra gondolt, meg azokra, akik az iskolában csúfolták. Úgy érezte, most már nem csak magáért teszi ezt, hanem apjáért is, és azért, hogy családja hírét tisztára mossa.

Ismét kísérteties hangok csapták meg a fülét. Távoliak voltak, mégis oly közelinek tűntek, mintha közvetlenül a mellette álló hatalmas tölgyfa mögül jönnének. Úgy gondolta, jobban teszi, ha elindul, mert ha ott áll egyhelyben, csak rosszabbodni fog a helyzet. Viszont érezte, hogy ennek pont az ellenkezője igaz, és pillanatnyi félelmei fontosabbnak tűntek annál, minthogy tisztára mossa itt bárkinek is a hírnevét. Most jött el az idő, amikor végképp megbánta, hogy elindult ide.

Eldöntötte, hogy visszafordul, és olyan gyorsan hazarohan, ahogy csak tud. Viszont a legszörnyűbb tény egyszeriben világossá vált előtte: Nem igazán tudta eldönteni, hogy merre van a visszaút. Az tűnt a legbiztonságosabb helynek, ahol éppen tartózkodott, valamiért arrafelé sem tűnt barátságosabbnak az út, amerről jött. Talán az lett volna a leghelyesebb, ha reggelig ott marad, ahol van. Remélte, hogy úgyis megtalálják. Ha nem ér haza, anyukája pánikba esik, és keresni fogják. Bár ki gondolná ugyan, hogy pont ide jött, ebbe az erdőbe. Ezt a helyet még a felnőtt férfiak is kerülik. Csoportosan sem járnak ide. Vincentnek ráadásul még barátai sincsenek, egyedül pedig képtelenség, hogy ide jöjjön.

Ágreccsenés csapott fel a fiú mögül. Lassú lépések hallatszottak, amik leginkább emberi léptekre hasonlítottak. Hallotta, ahogy felé közeledik, egyre közelebb, és közelebb ér. A szíve már a torkában dobogott, és az összes szőrszál felállt a testén. Nem mert hátranézni, de tudta, ha ő nem néz szembe azzal, ami ott van, akkor majd az fog szembenézni vele.

Megfordult. Készen állt bármire, a legnagyobb borzalomra számított, amit csak láthat. Kész volt szembenézni a pokol legszörnyűbb, leghalálosabb küldöncével. Legnagyobb meglepetésére –ugyanakkor megkönnyebbülésére – viszont nem látott semmit, csak a sötétségbe burkolózott fák törzseit. Érezte, hogy az a valami ott van a fák között, az is lehet, hogy előtte áll, csak éppen annyi lépés van köztük, hogy pont nem láthatja. Remegő kezével, amiben a zseblámpáját tartotta, körbepásztázta a területet, de nem látott semmit. Még a lépések hangja is megszűnt. Ekkor úgy döntött, elindul. Lesz, ami lesz, itt nem maradhat.

Elindult abba az irányba, ahonnan vélhetőleg jött. Zseblámpája kevés fénye csak arra volt elég, hogy a lába előtt lévő akadályokat kikerülhesse. Nem is figyelt másra, csak arra, hogy minél gyorsabban tudjon haladni. Teste minden porcikája feszült volt. Minden percben csak arra tudott gondolni, hogy valami megragadja őt hátulról. Egy kéz. Olyan volt számára, mintha a fák még magasabbra nőttek volna. Nem látszott már a hold fénye, és már egyáltalán nem tudta, hol van, csak azt, hogy biztosan nem jó irányba halad.

Hirtelen fényre lett figyelmes. A fák mögött úgy látszott, mintha valami tisztás terülne ott el, amit megvilágít a telihold szürkéskék fénye. Elindult hát a felé, a biztonságos érzetet keltő hely felé. Bármerre mehetett volna, de ez a holdvilágban úszó füves tisztás olyan volt, mintha az a mennyei lény teremtette volna, akiről a sűrű lombok közé érve már azt hitte, hogy már nem vigyáz rá onnan fentről. De úgy tűnt, az ő keze még ebbe az Isten háta mögötti sűrűségbe is elér. Nem volt hát jobb választás, mint a holdfény oltalmazó lehelete. Vincent úgy futott felé, mintha az otthonát látta volna. Szinte érezte a levendulák illatát, amit anyukája ültetett a házuk elé, hallotta, ahogy odabent a családja beszélget, és nevetgél, már látta is a házukat, ami csak azt várja, hogy a fiú kinyissa ajtaját, és belépjen, ahol nem érheti bántódás, ahova sem a halott nő szelleme, sem pedig a csúfolódó gyerekek szava nem ér el.

Ahogy egyre közelebb ért, akkor vette csak észre, hogy ez a ház nem is hasonlít az övékre. Falai korhadt fákból voltak, akárcsak a gerendák és oszlopok, amik tartották. Csoda, hogy még nem dőlt össze. Törött ablakain keresztül látta, ahogy a feltámadó szél lebegteti a szakadt, koszos függönyöket. Még időben rájött, hogy ez nem az ő háza, ezért gyorsan megállt a tisztás szélén. Nekidőlt az egyik fatörzsnek, és erőnek erejével próbálta magába szívni a levegőt, majd kifújni. Bekövetkezett, amiről titkon remélte, hogy nem fog bekövetkezni. Elérte hát úti célját.