A légy

Az ágyamon fekszem, hátamat a kispárnámhoz támasztva. Erősen gondolkodom, hogy mit írjak, de talán épp emiatt a görcsös akarás miatt nem jut eszembe egyetlen épeszű gondolat sem. Igen. Ezek a pillanatok a legszörnyűbbek egy író életében. Sehol a múzsa, sehol az ihlet. Valaki mást boldogítanak. Nem tudom, mért ily kegyetlen velem a sors.
Egy ismerős, mégis rég hallott hang keltette fel a figyelmemet. Nem mintha hiányzott volna. S most a legkevésbé. Egy piszkos, baktériumokat hordozó, undorító rovar, egy közönséges házi légy húzott el a fülem mellett. S zümmögése a jelen minutumban olybá tűnt számomra, mint egy egész második világháborús vadászrepülőraj fülsértő zúgása-dübörgése. Úgy látszik, az áhított pillanat keresése csak azért is felerősítette a külvilágból érkező hanghullámok erejét. Nem elég, hogy így is vért izzadva szenvedek, még ez az átkozott légy is idepofátlankodik. Hogy miért nem tud leszállni valahová? Talán sejti, hogy az lenne élete utolsó meggondolatlan cselekedete? Nem, nem hiszem, hogy ennyi sütnivaló lenne abban az istenverte dögben. Szerintem egyszerűen csak idegesíteni akar. Hát mit ne mondjak, sikerült rendesen felhúznia.

S mikor gyűlöletem és idegállapotom a tetőfokára hágott, hirtelen mentő ötletem támadt. Úgy csapott belém a felismerés, mint szakbarbár villanyszerelőbe a nagyfeszültség.
Gondoltam egyet, erősen koncentráltam, majd csettintve ujjammal – megállítottam az időt.
Mélységes csend borult a szobára. A zümmögés egyik pillanatról a másikra megszűnt, mint minden egyéb zaj, s már csak az emlékeimben élt. Végre. A légy pedig, az a nyomorult, ott állt-lebegett mozdulatlanul, széttárt, kővé dermedt szárnyakkal ég és föld, illetve a mennyezet és a padló között, nagyjából félúton. Na most zümmögj, te szerencsétlen, elvetemült nyavalyakórság! – kacagtam, de ahogy mind tovább néztem az időtlenség öntőformájába ágyazott tehetetlen hatlábút, a mosoly lassan lehervadt arcomról. Azon kezdtem el gondolkodni, vajon mit érezhet most az a pirinyó lény, akit kényszerű rabságra ítéltem, mert zavart a villámgyors szárnymozgása keltette zaj, s amely most egy légynek sem tudna ártani.

Mi tagadás, furdalt kissé a lelkiismeret. Úgyhogy nem csak őt, de magamat is igyekeztem meggyőzni, amikor magamban beszélni kezdtem magamhoz:
- Hiszen az a légy észre sem veszi, hogy megállt az idő. Mert ha újra elindítom, emlékezni sem fog rá, hiszen ez az idő, mely most egyedül csak nekem telik, számára nem létezik. Tehát nincs kezdete, sem vége, illetve a kettő egybe esik, vagyis… Te jó ég, a végén még én is belegabalyodom.

Ekkor egy új gondolat született a fejemben, melynek hatására jéghideg izzadságcseppek csorogtak végig a hátamon és a szívem is hevesebben kezdett verni.
Mert mi van akkor, ha egy nálam fejlettebb, magasabb szinten álló hatalom képviselői ugyanazt megtehetik velem vagy akárki mással, amit én azzal a szerencsétlen, nyomorult kis állatkával? A lelkiismeret-furdalást felváltotta egy kegyetlenebb érzés: a félelem. A rettegés. Szörnyű volt még a gondolat is, hogy esetleg manipulálhatnak a tudtomon kívül és akaratom ellenére.

S bár ez csak feltételezés volt, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy talán valóban így van. Hiszen sok furcsa dologra adhatna magyarázatot. Nézzük például a telekinézist. Mit tapasztalunk? Egy tárgy, látszólag magától, elmozdul. S ha ez úgy történik, hogy azok a Valakik kikapcsolják számunkra az időt, kissé odébb tolják nagyon is valóságos kezükkel azt a dolgot, majd visszavonulva biztos rejtekhelyükre ismét elindítják? Azután – számunkra – töredék másodpercenként megismételgetik ezt a lépést, s mi ennek végeredményeképp egy folyamatos mozgást tapasztalunk. De számos esetet leírtak már azzal kapcsolatban is, hogy valami eltűnik, s egy másik helyiségben, másik városban jelenik meg.

Most már egyenesen aggódtam. Szörnyen magányosnak, elhagyatottnak, védtelennek éreztem magamat. S tudtam, csak egy módon enyhíthetem a büntetésemet; ha kiszabadítom a legyet az általam kreált csapdából, a végtelen vég fogságából, a halott, megfagyott lét börtönéből. Hangsúlyozom, csak enyhíthetem a magamra kirótt büntetést, hiszen a kíméletlen gondolat befészkelte magát agyam legrejtettebb zugába, ahonnan már soha többé nem csalogathatom elő. Ott marad örök időkig. Vagy örök időtlenségig? Nem tudom, csak azt, hogy így vezekelek majd meggondolatlan tettemért.
Csettintettem ujjammal, s a légy folytatta útját, mintha mi sem történt volna. Vagy történt?…
-
Valahol-valamikor két lény beszélget egymással:
- Észrevettél nála valami reakciót, amikor azt gondolta, hogy: „Egy tárgy, látszólag magától, elmozdul”?
- Nem. Szerintem észre sem vette, hogy megállt számára az idő. Mégpedig a mi időnk szerint pontosan három percig.
- Nem csoda, hiszen semmivel sem több számunkra, mint mondjuk egy egyszerű kis legyecske.
Nevetésük még sokáig visszhangzott. Valahol. Valamikor.