Menekülés

Futsz, te sem tudod, hova. Üldöznek. Nem tudod, kik, nem tudod, miért. Mindenkit üldöznek valakik valamiért. Elvekért, vágyakért, pénzért, önző célokért vagy passzióból. Mindenki menekül valami elől. A múltja, a sorsa, a fájdalom, a szomorúság, a halál, önmaga elől. Te is menekülsz, ha tagadod is, ha nem is vagy hajlandó tudomást venni róla, mert hályogot eresztettél a szemedre, hogy ne kelljen látnod. Lásd be, a helyzeted kilátástalan. Valami mindig takarni fogja előled a napot, a holdat, a csillagokat. Az a kevés pedig, ami átszűrődik, csak arra jó, hogy feltüzeljen, felajzza vágyaid, aztán ott hagyjon kielégítetlenül, hogy átjárjon a kínok összes pokla. Sosem lazíthatsz, feszült maradsz, mint az íj, mindörökre, vagy amíg el nem pattan benned a húr. Nincs kegyelem, nincs nyugalom, nincs vigasz. Csak menekülés van.

Csak tengődsz, te sem tudod, meddig. Számkivetett vagy. Egy letépett, szétszaggatott rongy. Magadra maradtál, mint kutyaürülék az út szélén. Ha rád néznek, undorral fordítják el a fejüket. Vagy észre sem vesznek, de a lelkedbe taposnak. Pusztulásod lassú, s épp ezért kínkeserves. Utolsó utadra is csak élősködők hada kísér. Sorsod beteljesedik. Nincs kegyelem, nincs vigasz. Nincs menekülés.

Vársz, te sem tudod, mire. Számodra a halál sem megváltás. Ha nincs is bűnöd, a vezeklés örök. Ha tiszta is a lelked, a pokol legsötétebb bugyra vár rád. A mennyország hiú ábránd. Egy álom, ami után még kegyetlenebb lesz az ébredés. Egy hajszálvékony fénycsík, ami még jobban kihangsúlyozza a mindent átható sötétséget. Egy reménytelenség-sugár. Sírhatsz, de a lelked mélyén csak az ítéletnap hazug harsonája szól. Könnyezhetsz, de az arcodat sav marja. Nincs kegyelem, nincs vigasz. Menekülni? Ugyan, mi értelme.
Hát ne menekülj! Állj meg, fordítsd felé az arcod és küzdj! Lehet, a végzetedet így sem kerülöd el, de legalább egyvalami – a méltóságod – megmarad. Hogy nem mész vele semmire? Talán valóban nem. De lesz kegyelem, lesz nyugalom, lesz vigasz. Mi kell ennél több?