Improvizáció (4. rész)

(folyt. köv.)

Újra csöngettek. Kristóf ment és nyitott ajtót.
- Itt a posta, fiúk. – szólt, átvette a leveleket és egy nagyobbacska dobozt, de mikor megfogta nem éppen a mérethez tartozó súllyal kellett megbirkóznia. A „dobozka” felettébb könnyű volt. Így meg is kérdezte: Ki küldte a dobozt?
- Nem tudom. Név illetve feladó nem volt rajta. Itt az áll … öhm …nem tényleg, nem írtak rá feladót, csak annyit, hogy hova hozzam ki, meg ezt a kis levelet mellé, hol is van? Ja itt. Igen ennyi volt a küldemény.
- Nem is láttad, hogy nézett ki az aki beadta?
- Nem, én csak kihozom őket, átvenni nem én szoktam.
- Na a levelimet akarom! – szólt bentről poénosan Tamás.
- Hát akkor kösz szépen, hello! – mondta Kristóf a kihordó fiúnak, s vitte be a leveleket a többieknek.

De előbb megnézte, hogy kinek van címezve a boríték és a hozzátartozó küldemény. Előre érezte, hogy nem neki s nem is Tamásnak szánták, hanem harmadikójuknak. És megérzése beigazolódott.
- Á csak számlák, egy levél édesanyádtól Tomi és egy különleges küldemény a legidősebbnek.
- Mi? – szólt az említett.
- A postás srác nem tudta a feladót, amúgy egy levél és egy doboz alkotja.
- És nekem küldték?
- Mondom, hogy te kaptad. Na mi van benne, nyisd már ki!
- Nem tudom, most van-e a legjobb alkalom rá. Nézzük előbb, mit írnak a levélben: - s egy laza mozdulattal elkapta Kristóf kezéből a borítékot és valami különös érzés kerítette hatalmába. Megnézte a borítékot előröl: semmi, majd megfordította a felbontás elvégzése gyanánt. Hátul egy idézetet talált: „Csak te olvasd el!” Ekkor újból érezte azt a különöset, mely most boldogsággal töltötte el. Sejtette ugyanis, hogy ki a feladó, mivel ez az idézet tőle, magától származott.

Mindenegyes levelére pont oda, ahol ezen is szerepelt felírta ugyanezt. Több mint 10 éve volt, hogy ez az „üzenet” minden küldeményének hátára felkerült. Egy közös volt ezekben az irományokban: mindnek ugyanaz volt a címzettje: Lilla. Így érthető talán, hogy miért gondolta a feladóról, hogy Lilla. Mert ezt gondolta. A kezében volt egy levél valaki olyaskitől akitől talán 10 éve kapott s tisztán emlékezett arra az írásra. Sőt, megőrizte egy biztos helyen. Féltette, mert úgy gondolta - a levél tartalma alapján -, hogy utolsó levél az, amit Lillától kap.
Az is különleges volt, mert sok idő után kapta meg, sok levelébe került, mire a lány leírta. De akkor sikerült kicsikarnia tőle. Persze nem „kicsikarás-dologról” volt szó, Lilla csak azt szerette volna, ha abbahagyja az örökös írásgatást. Az állt benne, hogy szeretné ha befejezné azt a folyamatot amelyet tesz.

A fiú megértette a célzásokat a levél kapcsán, s abbahagyta a küldözgetéseket. Onnantól kezdve soha többet nem írt egyet se. Kezdetben nehéz volt megállni az addigra mintegy hetente 2-3szori írást, de valahogy leküzdötte azt az érzést, melyre a szeretet kevés lett volna kifejezőeszközként.
Többet érzett már a szeretetnél, de valójában nem tudta mit.
Biztos volt benne, hogy Lilla írta a levelet, de valamiért nem akarta megmutatni a társainak.
- Na nyisd már ki valamelyiket! – szólt Kristóf miután a barátja már jó pár perce kezében tartotta a borítékot.
- Személyes? – kérdezte Kristóf újabb pár perc elteltével.
- Azt hiszem. Bocsi fiúk, de nem szeretném kibontani.
- Miért? – kérdezte egyből Tamás.
- Hagyd már békén. Nem látod mennyire fontosnak érzi?! Tudod mit? Menj el valahova, valami mulatóba vagy mit tudom én és ott olvasd el! – tanácsolta Kristóf a fiúnak.

- Ja persze és vigyem magammal a dobozt is és két sör között nézzem át, nem? Ó, hogyne! Hátha beleröhögnek a képembe. De az ötlet nem rossz! Elmegyek a Bakterbe, lehúzok egy korsóval, aztán máris jobban leszek. Úgyis hullát csináltak a proffok belőlem azzal a 2 ZHval.
- Látod? Ez a beszéd! Menjél, húzd le, jobb lesz! A levelet meg hagyjad, biztos valaki szórakozik. – mondta Tamás, bízva abban, hogy idősebb lakótársa otthon hagyja majd a levelet s megnézheti.
- Na jó. Öltözök, kajálok, aztán lépek. – szólt a fiú s berakta a dobozt és a levelet az ágya alá. Pontosabban a szituáció így nézett ki, de valójában a levelet a ruhája karjának ujjához csúsztatta, mivel érezte, hogy Tamás el akarja olvasni azt amit ő kapott. Minden áron teljesíteni szerette volna a hátoldalra írt „utasítást”.

Már felöltözve az utcán járt, messze a lakástól, de még akkor is úgy érezte, hogy valaki figyeli. Az óvatosság vagy inkább a biztonság kedvéért még hátra is fordult, de a délelőtti Budapest látványa kiábrándító volt. Kissé megnyugodott, mivel „félelme” semmi vált.
Gondolta megadja a módját annak, hogy a levél elolvasása ne egy kocsmában történjen. Így beugrott egy közeli áruházba, majd vett egy fél literes üdítőt. Fizetett és lépett ki. Felszállt egy villamosra s kiutazott a Margit-szigetre. Leszállva a villamosról a park felé vette az irányt, s leült egy padra, felbontotta az üdítőjét és szusszant egyet. Újra elővette a levelet, s megint – immáron sokadszorra – elolvasta az instrukciót: „Csak te olvasd el!” És ekkor először valami újat érzett: félt. Vajon mi lehet benne? Felbontotta… Egy levél volt a tartalma a borítéknak. Viszonlag rövidnek tűnt. Így szólt:


„Szia,
A dobozban a saját régen írt leveleidet találod, mindet a régi borítékokba vissza csomagolva. Bocs, de most így válaszolok rájuk, mert már te sokat küldtél, én még keveset, sőt…
Szeretném, hogy tudd, azokra a levelekre akkor válaszoltam még mikor megkaptam, csak egyszerűen, nem volt hozzá merszem, hogy odaadjam neked. Na persze ezt ne úgy értsd, hogy féltem tőled, vagy valami, de nem akartam, hogy „édes álmokba” ringasd magad, úgy szólva: igazad legyen.
Gondolom, most haragszol rám, de ha szépen sorban elolvasod a levelekhez írt válaszokat, bízom benne, megváltozik a véleményed.
Igaz, nem szeretlek, de ennek most jött el az ideje…

Lilla
2024. április 16. délután, az egyetemen (mindig itt vagyok a büfénél szerdánként, ha beszélni szeretnél gyere el)”
Aznap 19-e volt, szombat. A fiú mérhetetlen nagy örömöt érzett. Valójában nem tudta minek is örül, de boldogsága soha nem látott méreteket öltött. Gyorsan megitta a maradék folyadékát, kidobta egy közeli kukába, majd haza indult.
Útközben próbálta felidézni magában a leveleit, azokat amiket még régen írt Lillának, azokat amikre sose kapott választ. Most újra olvashatja őket, s végre létre jöhet egy találkozás…
Hazaérkezése előtt még beugrott abba az áruházba ahol előbb az üdítőt vette, s bevásárolt, mert ünnepi ebédet akart készíteni…

Haza érkezett. Az ajtót kulccsal nyitotta, nem csöngetett. Szerencséje volt, mert a két lakótársa nem volt otthon, így egyből kezdhette a válaszok „tanulmányozását”.
Ekkor ránézett az órájára: fél kettő múlt pár perccel rajta. Úgy döntött felbontja a borítékhoz mellékelt küldeményt. Bement a szobába és az ágyra nézve az ideg öntötte ek: a dobozka felbontva az ágyán hevert, a felső 2-3 levél pedig felbontva mellette. A fiúnak elborult az agya.
- Mért, mért nem vittem magammal ezt is??? Ez nem igaz, ilyen egy furakodó állatot, mint Tomi, még az életemben nem láttam. Hogy meri az én csomagomat megnézni. Értem már mért nincs itthon. Elfut a dühöm elől! De Kristóf hol van? Ha ő is…
, de ekkor csöngettek.
A fiú így idegesen ment az ajtóhoz, s bízva benne, hogy hosszú idő után végre beverheti Tamás képét, feltépte az ajtót, előtte meg sem kérdezve ki van a túl oldalon… és bizony a küldemények feladója állt hirtelen szembe a fiúval. Lilla volt az.
- Szia. – szólt a lány.
- Ömm… szia. – mire a fiú. Elállt a lélegzete, nem tudta igazán miért, de érezte, hogy most az egyszer Lilla vele szeretne beszélni.

- Bemehetek? – kérdezte Lilla, mivel érthetően kínos volt a csönd, mindkettejüknek.
- Gyere, kérsz valamit… inni? – mondta a fiú, igazából csak azért, mert még mindig nem tudott megszólalni a meglepettségtől.
- Aha, mondjuk valami üdítőt. Köszi. – s bejött az albérletbe.
- Oké, hozom, addig foglalj helyet, Tamáshoz jöttél?
- Nem, hozzád. – válaszolt a lány, még jobban meglepődtetve a fiút.
- Igen? Bocsi, de tudod milyen rossz a posta, így csak ma kaptam meg a küldeményedet.
- Tudom, a szomszédommal hozattam el. Ne okold a postát, ott nem akartam küldeni. Amúgy is csak jövő héten kaptad volna meg, ma szombat van!
- Tényleg. – szólt a fiú, s kiment a konyhába a kért italért.

Hozott magának is egy pohárral, majd leült Lillával szembe.
- Mennyit olvastál el? – tért egyből a lényegre a lány.
- Még egyet se a dobozból, de a levelet amit külön mellé írtál azt igen… a Margit-szigeten.
- Miért?
- Azt írtad, hogy csak én olvassam el, Kristóf meg Tomi itthon voltak, úgyhogy elugrottam a Szigetre, mert be akartam tartani a kérésedet. Ott nem zavart senki. Amúgy mért nem küldted azokat akkoriban? De ugye egyből reakcióztál rájuk? És mért most küldted csak?
- Igazából nem tudom. Most éreztem idejét annak, hogy odaadjam neked mindet. Még csak most…
- Azért kösz. – vont vállat a fiú.
- Szívesen, még egyet se olvastál el a válaszokból?
- Nem.
- Na, itt az alkalom.
- Oké! – csillant fel a fiú szeme, bízva benne, hogyha valami olyat talál bennük amit nem ért, megkérdezheti. – Egy pillanat, hozom a dobozt.
- Én ráérek… - szólt Lilla, s barna haját jobb füle mögé simította.

A fiú kihozta szobájából a doboznyi levelet, visszatéve a tetejére a már kivett néhány darabot. Finoman, mintha csak egy porcelán csecsebecsét tartalmazna, letette az előszobai asztalra. Ahogy a levelek stabil pozícióba kerültek, Lilla ránézett a fiúra, de ő nem vette ezt észre, s talán éppen ezért egy kicsiny könnycsepp kiült a szemébe. Lilla elmosolyodott, de nem adta tudtára a fiúnak, hogy észrevette elérzékenyülését.
- Öhm… kérsz még egy kicsit inni?
- Köszi, nem, de kérlek olvasd fel a legrégebbi visszaküldött levelet.
- Jó, de nem lesz könnyű. – szólt a fiú, s könnyeivel küszködött.
- Nyugodj meg, tudom, régen volt, sok szálka maradt benned, de próbáld meg. Legalább miattam… - kérlelte a lány, mert érezte, hogy pillanatokon belül elsírja magát a fiú.
- Hát jó… - és ekkor elsírta magát. Mindkét szeméből hulltak a könnycseppek, csak sírt, csak sírt… Lilla érezte, hogy kéne valamit mondani, vagy legalább tenni, de nem volt rá képes.

Kettejük összképe olyan drámainak hatott, mégis volt benne valami humor. Több mint 10 éve nem beszéltek egymással, most mikor a fiú egyetlen régi álma valóravált, elsírja magát. Igaz, hogy fájt neki a lány ennyire valóságos jelenléte, de mégis örült neki. Talán pont ez adta ezt a kettőséget ennek az összjelenetnek. A fiú úgy érezte, hogy egyik szeme sír, a másik pedig nevet. Erről eszébe jutott egy réges-régi emlék, amikor hasonló dolgok jártak a fejében. Pont úgy, mint most. Az egyik szeme sírt, akkor is Lilla miatt, mert akkortájt érezte úgy, hogy végleg elveszítette, de a másik szeme pedig örült, boldog volt, mert újra megérezte Ámor fullánkját, s annak „mérgét” vagyis szerelemre lobbant egy lány iránt.
Igazából már volt előtte egy időszak amikor szerette azt a lányt, de ekkoriban oly erős volt a lelki vonzalom iránta, hogy a korábbi Lilla-álmok sorra, fokozatosan eltűntek, s átvették a kedves, mindig mosolygó leányzóról szóló éjszakai jelenések a főszerepet.
Újból így állt a szénája a fiúnak, sírt az elvesztegetett múltért, de örült a jelennek, melyet a jövővel együtt még nem ismert.

Elővette zsebkendőjét, megtörülte szemét, s levegőért kapkodott.
- Bocsáss meg, - borult térdre a lány előtt – olyan … gonosz voltam. – és újra elsírta magát, most már térdet hajtva a lánynak.
- Kelj fel! – szólt emelt hangon a lány, kezdett a dolog ciki lenni számára. Nem azért jött ide, hogy megtudja a fiútól azt, amit már tud. Igazából még nem fedte fel a miértjét annak, hogy mit is keres ő itt valójában. A fiú pedig csak sírt és összevissza beszélt a régi tetteiről, hogy ő nem is így akarta, meg nem is gondolta, hogy elvesztheti azt, aki a legjobban szeret…
- Kelj már fel, nem is tudod, miért jöttem el hozzád! Nem érdekel? – Ezzel az apró mondattal („Nem érdekel?”) sikerült elérnie, hogy a fiú legalább egy kis időre, de abbahagyja a sírást.
- Biztos nem azért, hogy láss sírni. – tett egy gyenge próbálkozást a fiú.

- Dehogynem! – szólt ironikusan a lány. – Amúgy azért, mert valahogy felhozódott az ügy Liviékkel, és azt mondta, hogy adjam oda végre a válaszokat, merthogy megígértem neki régen, hogy ha 10 év eltelik, és minden jól megy, akkor odaadom neked. Nos – állítólag, szerinte – pont aznap volt 10 éve a fogadalmamnak. Ígyhát gyorsan megírtam hozzá azt a külső levelet és elgondolkodtam azon, hogy hogyan adjam oda neked. Biztos emlékszel, még mikor kezdős voltam mondtam neked, hogy egy dobozban gyűjtöm a bárki által nekem írt leveleket. Nos neked, az irományok enyhén meg növekedett darabszáma miatt, egy külön dobozt nyitottam. Nos, ezt küldtem el neked, úgy gondolom „stílszerűen”.
- Mit értesz azalatt, hogy „stílszerűen”? – kérdezte kicsit megütközve a lány szavain.
- Tudod, azért is jöttem le, mert úgy éreztem ezt igazán nem lehet leírni, én nem az az ember vagyok aki letudja egy szimpla levélben írni azt amit gondol. De erre is emlékszel, nem? Még régen ezt is mondtam. Meg amúgy is, pont ez amiről beszélni jöttem, régen … Olyan régen volt, hogy „összevesztünk”, amiatt, hogy írtad azt a levelet, … sértésgyűjtemény, így nevezted, nem?
- De, igen. Amúgy előző kérdésedre, hogy emlékszem-e, igen. Mindenre emlékszem, pontosan. Olyan kevés emlékem maradt meg rólad, abból a durván 2 hónapból, úgyhogy amiket mondtál egyszerűen tudom… Nem könnyű egy olyan embert elfelejteni akit mióta megláttam, megszerettem. Te ilyen vagy, voltál, leszel.
- Miért?
- Egyszerűen, megfogtál. Szeretlek. Annyit idő és annyi dolog után.
- …

(folyt. köv.)