Történetek

A bárányfelhőkön játszó lelkek mindannyiszor arra terelték a felhőket, amerre kedvük kívánta. Nem törődtek egymással, se a föld megannyi lakójával. Amit egyszer tudatlanul elvettek, most ugyanúgy vissza is adták. A holdvilág ismét világosságot teremtett Stoneville erdejének sötét bugyraiban, megannyi emléket és legendát felélesztve, és közkinccsé téve azokat a halandók előtt...

- Mi a fene ez? – kérdezte Szudár szinte lányosan magas fejhangon.
- Mindenkinek meghülyült a tájolója? – nézett előre Mónus kíváncsian, majd Ádám felé fordult. – Hát a tiéd?
- A! – bökött a nyurga gyerek a tenyerében lévő eszközre. – Ez is.
- De mi a franctól? – kérdezte meglepetten, és rémülten Mirczik.
Senki nem tudta. Takács eltette a használhatatlan tájolót, és megkocogtatta Szudár vállát.
- Kezd egyre jobb lenni…először a tegnapi, aztán ez a köd, most...

Titokban abban reménykedett, hogy a többiek leállnak az örökös gúnyolódással. Emiatt romlottak meg a jegyei is, emiatt nem jár szórakozni, és még az utcára is nagyon ritkán megy ki, de oda is csak akkor, ha nagyon muszáj. Szíve legmélyén pedig élt a titkos vágy - amit még magának sem mert bevallani - hogy talán még el is ismerik tettét, és ezek után felnéznek majd rá...

„Istenem, ne… Csak ne legyek terhes! Az nem lehet. Biztos nem.” De igen, lehet. Mint ahogy lett is, a teszt kijelzőjén ugyanis két határozott, párhuzamos, piros csík jelent meg: az egyik jelezte, hogy a teszt jó, a másik pedig az új élet tényét...

Fekszem a fűben. Érzem a csábító illatot.
Nem messze tőlem, egy másik helységben valaki ordít, levágták az egyik ujját, mert anyagot lopott.
A Harangok szólnak egy templom tornyából, de sosem tudom: mikor miért...

- Bemehetek? – kérdezte Lilla, mivel érthetően kínos volt a csönd, mindkettejüknek.
- Gyere, kérsz valamit… inni? – mondta a fiú, igazából csak azért, mert még mindig nem tudott megszólalni a meglepettségtől.
- Aha, mondjuk valami üdítőt. Köszi. – s bejött az albérletbe.
- Oké, hozom, addig foglalj helyet, Tamáshoz jöttél?
- Nem, hozzád. – válaszolt a lány, még jobban meglepődtetve a fiút...

A helyes utat megtalálni elképesztően nehéz, mert rengeteg akadály gördül elénk, mégis hiszem, hogy van kivezető nyílás, ami bár nagyon szűk, de ha elég energiát fektetünk bele, akkor kijuthatunk a sötét, hideg veremből, amiben most ebben a percben is, emberek milliói sínylődnek...

Az Ördög ma unatkozott.
Unalmasnak találta a részlegvezetők jelentéseit, a hosszú számoszlopokat, kimutatásokat.
Szokás szerint kialvatlan volt, amin senki sem lepődött meg, hiszen tudvalevő, hogy az Ördög nem alszik. A háborúk, járványok, terrortámadások, kicsinyes bűncselekmények már a könyökén jöttek ki...

Csak tengődsz, te sem tudod, meddig. Számkivetett vagy. Egy letépett, szétszaggatott rongy. Magadra maradtál, mint kutyaürülék az út szélén. Ha rád néznek, undorral fordítják el a fejüket. Vagy észre sem vesznek, de a lelkedbe taposnak. Pusztulásod lassú, s épp ezért kínkeserves. Utolsó utadra is csak élősködők hada kísér. Sorsod beteljesedik. Nincs kegyelem, nincs vigasz. Nincs menekülés...

Az ágyamon fekszem, hátamat a kispárnámhoz támasztva. Erősen gondolkodom, hogy mit írjak, de talán épp emiatt a görcsös akarás miatt nem jut eszembe egyetlen épeszű gondolat sem. Igen. Ezek a pillanatok a legszörnyűbbek egy író életében. Sehol a múzsa, sehol az ihlet. Valaki mást boldogítanak. Nem tudom, mért ily kegyetlen velem a sors...