Nyári séták

1

A horizont kertjében egy tó lángol, melyet még senki nem látott, föl nem térképezett. Vizét rügyező földnyelvek mérik ki, emberi arányokat tartva szem előtt. Elcsigázott, kíntól bűvölt vándorok, kik e tájat kutatjátok! A fellegek alatt - ezek egyszerre nyílnak s véreznek - agátpatakok szabdalják a föld húsát, szakadó hóesés rejti el annak higiénikusan is bárgyú vágyait. Valóban látnivalóak az itteni, rémült leányok, ártatlanságukkal és szédüldözéseikkel, a dagálypaskolta tenger szennyes balkonain. Meghatóak és gyönyörűek, s ha könnyek ömlenek szét e síkokon, míg a lezárt pillák kormában olykor aranykutakra figyelmeztetsz, lassú léptek vihetnek csupán - csalódott gyönyör és pajzánság - tested oltára elé.

2
A régi várat látom nyilván, nyarak és a búzatáblák rejtélyét. A hajnal - mint holmi csavargó - a bokrok alján hunyt meg, ahol odvas fák szügye keveri árnyát. Ezüst és okker pántlikák csüngnek alá a mennyboltról, mely - fekélyes, szörnyű egek - a nyugalom ráncain túl távol az óceánba omlik.
És ó, a gyermekkor kincsei mindenütt, e falakon és romokon, lejtőkön és csermelyekben, egy nyári hónap tudatlan virító idusán!

3
Ez itt a város, benne félszegen ődöngő pár a szeretet burkában. Gőzölgő fénygömbök ívet vonnak a tornyok és a park ágyásai között. A kelyhek és a tulipánok - szökellő vágyak, a délelőtt csókjai talán? - a lávaöblöket ringatják, míg vaksi tengerszemek az achát és az olaj színeiben fortyognak.

4
Szürkület. Az öntöttkristályhíd benzingőzös sziluettjét bámulja a pár. Ábrándos szívük összedobban, a város idegeit részeg orchestrák ritmusai tépik. A szerelmes szomorúság elbírhatatlan kötelékébe fűzi e remek testet és vinnyogó bánatát, mely szellemek karját tördeli az alkonyatban, kerülve minden esztelen, kedves tevékenységet, vagy gyermekkorát idéző imádságait.