Azon a napon

Mikor kicsi voltál, mindig azt a napot vártad a legjobban. Mikor kicsi voltál... Az a nap, mikor szüleid is otthon voltak, méghozzá csak veled. Az a nap, mikor még a hideg se bántott, és ételben sem volt hiány. Az a nap, mikor az érintetlen hó mindennél fehérebb; legalábbis azt hitted...
Az idő során felnyíló szemed azonban utolsó örömödtől is megfosztott.
Az a nap...
Számodra meghalt. Örökre.
Nincs többé ünnepi homályba bújtatott illúzió; ezt azonban nehezen hiszed el. Egy hazugságból felépített gyermekkor minden mocskára és árnyára derült fény. Azon a napon...

Mikor kicsi voltál, nem törődtél a magánnyal. Persze nem is törődhettél vele, hisz egy három éves emberke a játékai között egy felépített és népes világban mindent megtalál. Szüleid mindig későn értek haza, este már nem találkoztál velük. Reggel sem, hisz mire apró szemeid kinyitottad, már rég nem voltak otthon. Csak hétvégén láttad őket, akkor mindig korábban végeztek. Próbáltak neked mindent megadni, de ilyen időbeosztással ez lehetetlen volt. Egy kolonc voltál, egy fölösleges teher a vállukon, bár ezt sosem merték maguknak bevallani.
A nagymamád nevelt, ő volt veled otthon. Az ő fülét rágtad, ha kíváncsi voltál, hogy apáék mikor érnek már haza. Ilyenkor csak annyit tudott mondani, hogy "későn..." Ekkor általában elcsuklott a hangja, és helyetted is könnybe lábadt a szeme. Nagyon sajnált, de szeretett téged. Arról, hogy a fia meg a menye mit is csinál tulajdonképpen fogalma sem volt, a kérdéseire mindig valami kitérő hazugságot kapott.

Hét éves voltál, mikor a nagymamád magára hagyott. A halálát nem igazán értetted meg. Hiányzott. Azon a napon vesztetted el, mire már oly rég készültél. Akkor rájöttél: AZ A NAP sokkal félelmetesebb mint hitted.
Az élet napról napra tragikusabbra fordult, apád otthagyta ködös hátterű munkahelyét, ő maradt otthon veled. Mire hazaértél iskola után, már gyakran részegen várt. Ilyenkor féltél a szemébe nézni, ha netán rossz jegyet kaptál. Pedig ez sokszor előfordult, a szorongás elvette minden erőd. Féltél mától, holnaptól.
Akkor ismerted meg igazán az apád!

Éjjelente felébredtél egy-egy veszekedésre, ám szüleid a rossz viszonyukat titkolták előtted.
A karácsonyod meghitt álomvilágát törték szét, mikor a vacsora közben végighallgattad a mocskolódásukat. Szentestén. Ekkor szakadt meg minden álszent szerepjáték, már világosan láthattál mindent. Miután sírva kirohantál a rémálmok konyhájából, anyád sietett utánad. Őt szinte alig ismerted. Egészen addig a napig, ahol kettőtök kapcsolata egy új síkon kezdett mozogni; talán valami boldogságot érezhettél. Nem hitted, hogy szeret, hogy törődik veled. Mindent elárult, mire kíváncsi voltál.
Megtaláltad, ki a legfontossabb számodra!

Apád másképp látta a dolgokat egy borospohár alján keresztül. Úgy érezte kitaszított, kisemmizett, fölösleges. Vak rögeszméibe kapaszkodva cselekedett, pedig már más idők jártak. Ezért vesztetted el őt. Mikor, beszélt, mikor evett, még eszedbe jutott a régi kép. Ilyenkor még a mosolyát is vélted látni. Ő volt az apád!
A családod... A családod elveszett, vele együtt a legfontosabb ember is a számodra. Mikor hazaértél, már nem volt benne élet. Apád vádoltad, de az igazság sosem derült ki.
Éjszakáid többségét nem merted otthon tölteni, annál még az utcán is biztonságosabb volt. Visszahúzódó természeted miatt barátokra sem támaszkodhattál.

Tízennégy éves voltál. Ismét eljött az a nap.
Délután indultál el. Hó már ötödik éve nem esett. Sétáltál, hangatalanul, tompán. Nem vártál semmit ettől a naptól. A decemberi hidegre fel sem figyeltél. Célod határozott, lépteid bizonytalanok. Az utca lámpák csillogó szemekkel vetekednek: az egyik szem az árusé, ki elismerően számolja bevételét, a másik olyané, aki elégedetten tépi ajándéka csomagolását; ám a TE szemedben nem a szánalmas emberfaj e gőgjei csillognak... a te szemedben őszinteség, és tisztaság ragyog.
Belépvén a kapun a sírkersztek komorsága legszívesebben távol tartana. Szinte teljesen átfagytál, az élet már csak azért nem hagy el, hogy még egyszer láthasd. Rajtad kívül nincs itt senki.
Elértél hozzá. Térdre ereszkedsz. Elcsukló hangon még valamit tudatsz vele, talán azt, hogy nemsokára együtt lesztek. Ráborulsz az lágy, nyugtató hantra, és mosollyal válsz el szenvedésektől.

A Hajnal első sugara megcsillan az utolsó könnycseppeden, mi örökre boldog arcodra fagyott azon a napon.
AZON A NAPON...