A Beigli

Valójában nem szeretem a Karácsonyt. Akárha háborús időket élnénk. Nincs iskola, nincs újság, a rádió komolyzenét sugároz, vagy rég halott színészekkel rádiójátékot, esetleg a Kisherceget - vagyis azt mindig valahol -, a TV-ben Jézus élete pörög - egy szakállas férfi a képernyőn, talán ugyanaz megy az 1-esen, 2-esen, 3-ason, az osztrákon és a francián, még a Discoverin is valahogy? -, az utcákon életbe lép a kijárási tilalom és mindezek tetejébe..., ó borzalom...!
Bezár a TESCO; az élelmiszer utánpótlás feneketlen kútja, a feledékeny háziasszonyok mentsvára. Innen már csak egy lépés a jegyrendszer!!!
És persze ott a beigli.

Az elbeigliesedés már december elején kezdődik, amikor a hiper-szupermarketek bejáratánál, közvetlenül az ajtó előtt, a hivalkodó méretű pódiumon megjelenik a beigli. Mákos, diós, szép hengerforma, folpakkba csomagolva, tökéletesen.
- Vegyünk beiglit? - kérdezi életem párja, ki beigligőzben díszítette gyermekkorában a karácsonyfát, és tudja, rendes családban beigli nélkül nem múlhat a karácsony.
- Áááá, dehogy! - tiltakozik a valamirevaló háziasszony. - Megszárad Szentestére. Majd én sütök.

Amiben van is valami, hisz olyan ez a beigli, mint a novemberben kivágott luc, mire a szobába, vagyis az asztalra került, egyformán hullatja magát, ki levelét, ki morzsáját.
A gondos asszony tehát beiglit süt, mégpedig Szenteste délelőttjén, hogy a kelt tészta illatában díszítsük a fát, ami magától persze nem öltözik, segítenünk kell neki, és amire a férfi már nem ér rá, hisz ő a dermesztő hidegben megfaragta a fa törzsét, talpba erőszakolta, becipelte és kikötötte. A többi az asszony és az aprónép dolga. Az anya természetesen főz, süt, közben lelkileg támogatja lankadó lelkesedésű, díszítő csapatát, majd felismervén a végső kimerülés állapotát, TV-zni engedi a gyerekeket, és befejezi a fát.
Míg kel a beigli.

Amit nem lehet csak úgy ripsz, ropsz összecsapni. Szakértő mondta a rádióban minap, hogy a tölteléket szükséges egy nappal korábban elkészíteni. Nem csak kitalálni féltizenkettőkor, hogy beigli lesz ma ebédre, mint hétköznapokon a tojáslevest tejbegrízzel, idejekorán tervezni és cselekedni, muszáj. Mákos és diós tölteléket készíteni, mert valamelyiket nem szereti ez, a másikat meg az, közben a mák felébe mazsolát vagy reszelt almát keverni, mert az elengedhetetlen, és a másik felébe semmi esetre se rakni, mert az fúúúj. Előző nap tehát mák és diódarálás, fáradó izmok és korgó gyomor, mert a fogyókúra többnyire folyamatos, és a tölteléket készítve minden épeszű asszonyszemély megfogadja, hogy a hegynyi cukrot rejtő bejglire rá se néz, nem hogy megkóstolná.

A beigli tehát szépen növöget szenteste délelőttjén előbb a kelesztőtálban, aztán felcsavarva, majd valahol az üvegdíszek felrakását követően, és az égősor elhelyezése előtt be is kerül a sütőbe.
És száll az illat.
A gyerekek be-benéznek a konyhába.
- Mi ez a jó szag? - kérdezik.
- Beigli - feleli asszonyunk büszkén.
- Remélem, nem mákos! - jegyzi meg az egyik.
- És nincs benne mazsola! - szögezi le a másik, és szaladnak is tovább.

A beigli szépen sötétedik közben, ha szerencsénk van, szét se reped - ennek esélye csekély -, nem feledkezünk meg róla közvetlenül a vég előtt, mikor lerogyunk egy kis pihenőre, időben vesszük ki a sütőből, és elégedetten csúsztatjuk a forró tepsiről a konyhapultra. Eddigre már ott tolakodik mögöttünk az egész család, hogy tíz perccel ebéd előtt még kóstoljon.
Aztán, amikor mindenki eltávozott a kistányérra tett szelettel, mi is leülünk a konyhaasztal mellé eltakarítani a beigli végét, amiben nincs töltelék, és ezért nem kell senkinek, de ami mégse mehet a kutyának.

Egész finom, gondoljuk sóvárogva, mert valójában szeretjük a beiglit, és egy hosszú, tűnődő pillantást vetünk rá. Szép aranybarnára sült, és kellően dagi is a sok máktól, diótól.
- Egye fene a fogyókúrát! - határozunk derűsen, és a közepéből, ahol legvastagabb a töltelék, lekanyarítunk egy jó szeletet magunknak is.