Reactorfighter - 11. rész

Az egyik legsötétebb estének nézett elébe a kis csapat. Az eget felhők borították, a hold sem világított, még csak a nyomát sem lehetett észrevenni az égen sehol. Az Opel szinte suhant a néptelen hátsó úton, elhagyva a jobboldalt lévő Delco generátorgyárat. Ahogy egyre közeledtek Szirmabesenyőhöz, Alíz töviről hegyire elmesélt Attilának, és kíséretének mindent, amit Reactorfighterről tudott, onnantól, hogy egy iskolába jártak, egészen addig, hogy szinte biztos, hogy ő a felelős a két rendőr haláláért. A hallgatóság többször is hangot adott csodálkozásának, mire Alíz a mondókája végére ért. Ha lehet, még jobban meglepődtek, mint annak idején Alíz és Betti. Richárd ugyan erősen kételkedett abban, hogy Reactorfighter bármilyen csodálatos erő birtokában lenne, de eléggé meg volt győzve ahhoz, hogy tisztelje őt. Ha el tudott bánni két fegyveres, életerős rendőrrel, akkor számukra is rendkívül veszélyes lehet.

Alíz tétován nézett ki az ablakon. Jobb oldalt végig a Sajó gátja húzódott, mögötte magas, terebélyes fák a folyó partján, amiket épp csak sejteni lehetett a sötét háttérben. Az Opel töretlen sebességgel haladt előre, felhajtott a gátra, és elhagyta a falu kezdetét jelző táblát.
- Nyissátok ki a szemeteket – mondta Betti. – Könnyen megtalálhatjuk, merre lakik, csak a jelekre kell figyelni.
- Jelekre? – kérdezte Gábor, és elnyújtott mozdulatokkal simogatni kezdte a baseball-ütőt. – Ja, tudom! A radioaktivitás-jelre, meg arra a görög betűre.
- A lambdára – szólt közbe Alíz.
- Ja, arra.

Kis házak közt haladt tovább az út. Attilának rémlett, hogy ez Szirmabesenyő egyik főutcája, egyszer már járt erre. Arra gondolt, beviszi a járgányt a falu középpontjának számító Coop élelmiszerüzlet elé, ott leparkolja, és megkérdez valakit Reactorfighterről, bár nem hitte, hogy akárki is ismerné őt. Alíz és Betti szavaiból azt szűrte le, hogy eléggé rejtőzködő életmódot folytat.
Útelágazást látott, jobbra kormányozta a járművet. Az Opel zajtalanul siklott tovább a főutcán. Edina kíváncsian fürkészte a házfalakat, a villanyoszlopokat, hátha árulkodó nyomot lel. De semmit nem látott, ami arra engedett volna következtetni, hogy a Reactorfighter nevű rém ebben az alvó kis faluban lenne.
- Egyvalamit nem értek – mondta Betti, és olyan arcot vágott hozzá, mint aki soha életében nem tanult volna számolni, és most arra kényszerítenék, hogy bizonyítsa a sinus-tételt.
- Micsodát? – kérdezte Alíz és Attila majdnem egyszerre.
- Eddig ha ölt is, óvatosan tette, nem ilyen…nyíltan. Szóval nem a nyílt utcán.
- Na ja – morrant fel Gábor – Akkor már rég a sitten lenne.
- Igen, pont ez az. És most meg…

Alízon is látszott, hogy nagyon töri a fejét. Betti gondolatmenete nagyon is helyénvaló, tűnődött. Reactorfighter vajon miért vállalhatott most ekkora kockázatot?
- Most hogy merte? – kérdezte Edina, látszott, hogy hasonló nyomon tapogatózik, mint Alíz.
- Hát – mondta bizonytalanul Betti, és hirtelen úgy érezte, cigarettára van szüksége. Lehúzta egy kicsit az ablakot, elővett egy Marlboro-t, és rágyújtott. – Arra gondoltam, azért, mert most végleg el fog tűnni, és nem fél a felelősségre vonástól.
- Vagy talán öngyilkos lesz – vetette föl Richárd.
- Neeeem, öngyi nem lehet. – válaszolt Alíz. – A militaristák nem lehetnek öngyik.
- Ezek szerint most fog végleg elmenekülni – szűrte le a következtetést Edina.
- Akkor jó lesz, ha gyorsan megtaláljuk. – indítványozta Attila, és áthajtott az alsó-besenyői kereszteződésen. Betti, aki csöndben meresztette a szemeit az utat szegélyező dolgokra, hirtelen felkiáltott.
- Ott van! – mutatott a fából készült buszmegálló melletti lámpaoszlopra, mire mindenki odafordult. Egy ezüst színű festékkel felmázolt lambda-jel csillogott sejtelmesen a lámpa sápadt, kékesfehér fényében. A lámpaoszlopon lévő egyik elektromos dobozra volt ráfestve.
Míg a mellette lévőn egymást érték a hirdetőplakátok, a másikról leszaggattak mindent, hogy a jel felférjen. Reactorfighter keze nyomának bizonyítéka, gondolta Alíz.

És ebben a pillanatban a kocsi motorja leállt.
Nem rázkódni kezdett, vagy rángatni, és lefulladt, hanem minden külön értesítés nélkül leállt. A műszerfalon kialudt az összes lámpa. Attila rémülten, és értetlenül bámulta a műszerfalat, majd megpróbált újraindítani. Semmi nem történt. A gépkocsi motorja éppolyan hallott volt, mint Gavrillo Princip.
- Mi történt? – kérdezte ijedten Alíz.
- Nem tudom – válaszolt tétován Attila. – Beszart a motor, nem indul. A francba! Pedig most vittem szervizbe egy hete!
- Hm – mondta Richárd, kiszállt a kocsiból, és az utcára mutatott. – Nem vagyunk egyedül.
És ahogy mondta, az utcai lámpák mindegyike kialudt. A mögöttük lévő házsor egyik házában sem égett a villany. Szirmabesenyőnek ez a része teljes sötétségbe borult.
- Valami történni fog – mondta Alíz, és a retiküljébe csúszott a keze.

Betti ijedten húzódott közelebb hozzá. A sötétségben szinte semmit nem lehetett látni, egyetlen fénypont sem világított a feketeségben. Edina szintén odahúzódott Attilához, aki egyik kezével őt ölelte, a másikkal meg kitapogatta zsebében a szolgálati fegyverét – egy PA-63-t. Így álltak csoportba verődbe a lerobbant jármű mellett, egészen addig, amíg egy sercegés kíséretében vissza nem tért a közvilágítás. A lámpák újra életre keltek.
- Gyorsan menjünk tovább – ment vissza a kocsihoz Attila, ám mikor mind visszaszálltak, és próbált indulni, a motor változatlanul nem működött.
- Na, ennek lőttek – csapott mérgesen a kormánykerékre.
- Ja – kommentálta Gábor.
- Nem baj – szólt különös hangsúllyal Betti, és a szemközti útkereszteződésre mutatott, ahol egy újabb lambda-jel volt felfújva az ott lévő élelmiszerbolt ajtaja mellé a falra. – Van egy olyan érzésem, hogy nem kell messze mennünk.
- Igazad van. Gyerünk! – mondta gyorsan Attila, és futni kezdett a kereszteződés felé. A többiek egy emberként követték. Alíz kivette a retiküljéből a pisztolyt.

Pázsit utca volt a neve a helynek, ahol megálltak. A falu szélén húzódott végig, a két oldalán álló házak díszesek, nagyok, gyönyörű, tágas kertekkel, és szemrevaló kerítésekkel. Mindent összevetve, az utca a lehető legjobb helyen feküdt, és a házak azt mutatták, a lakóinak van mit a tejbe aprítaniuk. A bal oldali házak kertje a Bánya-tavak vidékére nyílt, erre a viszonylag nagy, vad vidékre emlékeztető területre. Három tó volt itt majdnem egymás mellett, a vidéket gyertyánfák, nyárfák, és egyéb vízkedvelő fafajták uralták, valamint olyan magas fű, hogy nyaranta utat kellett törni benne. Csak néhol szabdalták fel ezt a helyet apró gyalogösvények, vagy nyomvályús földutak, amin a piknikező, horgászni járó emberek haladhattak kocsival. Ezt a területet váltotta fel északi és nyugati irányban a sportrepülőtér, délre pedig természetesen a falu volt azzal az utcával, amin jöttek.
- És most? – kérdezte Attila, miközben a bolt falának támaszkodva mustrálgatta a felfirkált görög betűt.
- Valahol itt kell lennie – tűnődött Betti, és tétován végignézett a házsoron. Hirtelen felderült az arca, és rábökött a harmadik házra – ami majdnem pont mellettük volt.
- Az lesz az. Gyerünk!

A ház, amire Betti rámutatott, inkább hasonlított holmi erődítményre, mint lakásra. A tetszetős fehér színű ház legalább négyszobásnak tűnt, ha nem ötnek. Majdnem másfél méter magas betonkerítése volt, a tetején végighúzott szögesdróttal. Masszív acélkapu törte meg a betonkerítés egyhangúságát.
A kis csapat megállt az acélkapu előtt. Attila magában morfondírozva nézegette a zárat. Észrevette, hogy amilyen erős a kapu, olyan gyengén van rögzítve a zár betonfalban lévő része. Mielőtt meggondolta volna, mit is csinál, nekifeszült a kapunak, és minden erejét beleadva jókorát nyomott rajta. A kapu reccsent, és kinyílt.
- Hé! – suttogta fojtott hangon Betti. – Mi lesz, ha észreveszi?
- Akkor – nézett Alízra Attila. – Majd ő gondoskodik róla.

Alíz vette az adást. Kibiztosította a fegyvert, és a nyitott kapura tartotta. Sehol senki, a ház környékén néma csend honolt. Illetve mégsem. Zajt hallottak a ház hátsó részéből. Ajtócsapódás zaját.
- Ott van – mondta Attila, és sietős léptekkel belépett a kapun. – Gyertek!
Alíz besorolt Attila mögé, készenlétben tartva a fegyvert. Várta, hogy felbukkan Reactorfighter alakja a ház mögül, de semmit nem látott.
- Bemegyünk? – kérdezte ijedt hangon Betti.
- De be ám! – felelte Attila, és nekiindult. Keskeny betonjárda vezetett a bejárati ajtó előtt lévő három lépcsőfokhoz. Az oldalkertet magas fű borította. Gábor tétován pillantott az oldalkert felé, kezében a baseball-ütőt szorongatva.

Gábor a bejárati ajtóhoz sétált, és szemügyre vette. Ez is díszes faajtó volt, a tetején két ablakkal, ám Reactorfighter az ablakokra vasrácsokat szerelt, akárcsak a ház többi ablakára. Az ajtóra a már jól ismert lambdát látták felfestve, így a maradék kételyük is eloszlott afelől, hogy ez Reactorfighter jelenlegi lakása.
Az ajtó természetesen zárva volt. Attila hiába feszült neki, nem tudta kinyitni. Valószínűleg több zár is van rajta. Sőt, elképzelhető, hogy riasztó is van a lakásban.
Csattanás hallatszott. Attila, Gábor, Richárd és a többiek rémülten perdültek meg. Csak Bettit látták, aki a kapu mellett állt.
- Ezer bocsánat – mosolyogott sajnálkozva. – Csak becsuktam.
- A frászt hozod rám – rázta meg a fejét Attila, de ő is mosolygott. – Így is épp eléggé ideges vagyok.
- Ja, én is – felelte Gábor.
- Na, mi van? Zárva? – tolongott Richárd.
- Aha – nézegette Attila az ajtót. – Méghozzá belülről.
- Akkor bent van a madárka! – mondta csengő, vidám hangon Alíz. – Most nem menekül.

Gábor rövid tűnődés után bekopogott. Semmi válasz. A lélegzetüket is visszafojtották, hogy meghallják a lábak dobogását, de csönd volt a lakásban, egy villany sem égett. Újra próbálkozott, de most sem járt eredménnyel.
Akkor nincs más választás, betörjük.
Na igen, de hogyan? Bár a kapu zárja gyenge volt, az ajtóé szemmel láthatóan kitűnő minőségű. Nem lehet ezt egykönnyen betörni.
- Menjünk körbe – javasolta Gábor, és az oldalkertre mutatott.
- Ok – felelte Attila, és elfordult a zárt ajtótól.

Mindannyian nekiindultak az oldalkertnek, és csakhamar kijutottak a ház háta mögé. Egy kis terasz volt kiépítve ház hátuljánál. Középen lépcső vezetett fel hozzá, és a hátsó üvegajtóhoz, ami furcsamód nyitva volt. Egy fehér műanyag asztal és egy hozzá tartozó szék
Igen. Reactorfighter itt ment ki vagy be, gondolta Alíz.
- Nem hiszem, hogy itthon lenne – jegyezte meg Edina. – Tök sötét az egész lakás.
- Azért legyen kéznél az a fegyver – mondta Attila, és ő is előhúzta a magáét. Nem volt épp új, számtalanszor használta már, de működött. Némi irigységgel állapította meg, hogy Reactorfighter pisztolya egy valóságos szépség az övéhez képest.
Na te militarista, gondolta vigyorogva. Most meglátjuk, mennyire igaz a mondás: Aki kardot fog, kard által vész el!
- Gyertek, de óvatosan! – suttogta maga mögé. – Alíz, te gyere ide.

Alíz lapos járással odaóvatoskodott Attila mellé, és együtt mentek fel az üvegajtóhoz. Benyomták, és már benn is voltak. Attila intett a lent tétlenül várakozóknak, hogy jöhetnek.
Reactorfighter nappalijában találták magukat. Attila óvatosan villanyt gyújtott, és körülnéztek. Előttük volt egy fapalánk mögött a konyha. A nappali szobában két hosszú kanapét láttak, közöttük egy dohányzóasztal, ami tele volt csikkekkel. A padlót rozsdabarna színű csempézés borította. A nappali jobb oldali részén egy íróasztal volt, rajta számítógéppel. Mellettük egy üres vasláda, nyilván egy azok közül, amiket Reactorfighter magával hurcolt.
- Hm – nézegette Edina a számítógépet. – Nem piskóta! Legalább félmillió forintba kerülhetett.

- Jó gép – hagyta jóvá Attila, és kihúzta az íróasztal egyik fiókját. Lőfegyverekre számított, ehelyett papírok voltak benne. Némelyik nyomtatvány volt, némelyik Reactorfighter nyomtatott kisbetűs írásával íródott. Alíz odament, és találomra kimarkolt egy tucatot.
- Hé! – nézett rá megilletődve Attila, de Alíz most nem foglalkozott vele. Olvasni kezdte az egyik lapot.
- Részletes jelentés – olvasta hangosan, mire a többiek körégyűltek, és érdeklődve figyelték a papírlapot. – A mai napon szokásos teendőimet végeztem. Jelentésre kötelezett esemény nem történt. Valószínűleg tovább kell vonulnom innen is, mivel ez a terep nem megfelelő a találkozásra. A bázis természetesen az irányításom alatt marad, mivel további tervezetekhez szükség lesz rá. A jövőbeli tervezetekre is tekintettel kell lennem, hiszen ez még csak a kezdet.

A lap alján vörös tintával az alábbi mondat volt látható: Még 35 nap a találkozásig.
Majd a dátum: 03.11.
- Ezeket vigyük magunkkal – mutatott a lapokra Betti. – Kíváncsi vagyok, mik ezek a „terve-zetek”, amikről beszélt.
- Te mit gondolsz, Alíz? – kérdezte Attila, miközben kihúzta az alsó fiókot, és kivett belőle egy fekete, görbített végű valamit. Betti először gumicsőnek vélte, aztán észrevette, hogy egy katonai zseblámpa. Attila elgondolkodva forgatta a kezében.
Alíz azonban nem figyelt oda. Erősen törte a fejét valamin.
- Ha Reactorfighter ezt március tizenegyedikén írta, és harmincöt napot jelölt meg a „találkozásig”, bármi legyen is az, akkor… - elakadt, majd kivágta. – Akkor az MA van!
- Miféle „találkozás”? – kérdezte Edina. – Kivel fog ez találkozni?
- Nem tudom – sóhajtott Alíz, és kihúzta az íróasztal legfelső fiókját is. Ollót talált benne, papírvágó kést, radírgumit, új tollakat, amiket még ki sem vettek a csomagolásból, és egy füzetet. A füzeten angolul a következő felirat szerepelt fekete vastag filccel: JELENTÉS A KIKÉPZÉSRŐL.

Alíz találomra végigpörgette a lapokat. Leszűrte, hogy Reactorfighternek a Nemzetvédelmi Egyetemen töltött időszakáról szólt a vastag, sima spirálfüzet. Kilencvenhat oldal teleírva – mindegyik ott töltött hónapról két oldal. A füzet végén lévő nyolctíz megmaradt oldalt jegyzetek, számok, és természetesen sugárveszélyre figyelmeztető jelek, valamint lambdák borították. Egyet kivéve. Az utolsó oldal feketével volt keretezve, azon belül pedig az alábbi ne-vek szerepeltek:
Baranyi Zoltán
Küss Balázs
Lovászi Ákos
Békési József
Nagy Gábor
Virbál Károly
Ismeretlen rendőr #1
Ismeretlen rendőr #2


Alíz odaadta a füzetet Bettinek.
- Ezt is tedd el.
Betti tanácstalanul nézett rá.
- Mi van benne?
Alíz sötét arccal nézett rá.
- Az áldozatai. Akiktől sikerült megszabadulnia.
Betti bólintott, és a hátul álló két fiú érdeklődő pillantásainak kereszttüzében a retiküljébe süllyesztette a füzetet. Mielőtt azonban becsusszant volna a táskába, kipottyant belőle valami. Egy sárgás színű lap, rajta Reactorfighter kézírása. Betti felemelte.
Csupán ennyi állt rajta, szintén piros tintával:
MÁR KÉSŐ.

Ebben a pillanatban hatalmas, kékes-ezüst fény villant fel a Bánya-tóvidék mélyéről. Akárha egy jókora meteor csapódott volna be. Az összes fa és ház árnyékot vetett a földre. Az üvegajtóhoz legközelebb lévő Gábor arca a rettegés maszkjává alakult át, és kimutatott az ablakon. A többiek szeme elkerekedett, és két lépést hátráltak, mikor észrevették, mire mutat Gábor. A távolban egy különös, búgócsiga formájú, pajta nagyságú tárgy ezüstösen fénylő körvonalai látszódtak.
- Ott van! – kiáltott fel Attila, és villámgyorsan rohanni kezdett. – Futás, gyerünk, gyerünk!!!

A többiek egy emberként követték őt a fényben fürdő hátsó kertbe. Átszáguldottak a magas füvön, és Betti épp csak hogy el tudta kerülni a fűben fekvő szögesdrót-tekercseket, amiket Reactorfighter a hátsó betonkerítésre kívánt tenni. A kapu nyitva volt a tóvidék felé. Velük szemben a Kocka-tó nyugodt víztükre csillogott az idegen fénytől.
Egyesével bújtak át a nyitott hátsó kapun, majd azonnal rohanni kezdtek a fény irányába. A kertek alatt egy széles földút vezetett észak-déli irányba, ebből ágazott ki egy kavicsos út a Kocka-tó partvonalával párhuzamosan. Attila épp csak hogy vetett rá egy pillantást, és már rohant is arrafelé.
- Kicsit lassabban – lihegte Betti.
- Nem lehet! – felelt Attila előlről. – Nem hagyhatjuk, hogy meglépjen!
- Mi a francot csinál? – kérdezte elfulladó hangon Alíz, miközben próbált lépést tartani a többiekkel.
- Van neki valami építménye ott, lehet – mondta Attila. – Majd mindjárt kiderül!

Ráfordultak a kavicsos útra, és rohantak tovább, egymás mellett. Alíz előrefutott, a pisztolyt a jobb kezében tartva. Attila mellette.
Az ezüstös fény mostmár olyan erős volt, hogy szinte vakított. Attila megfigyelte, hogy a hatalmas fénysávok gyűrűként húzódnak végig a földön, és érdekesen mozog. Mintha látná a fotonok táncát, ha belenéz.
Mi az Úristen ez?
A kavicsos útnak vége szakadt, a lépteik ropogása elhalt. Gyér füvön és homokon futottak tovább. Előttük két ikerdomb sötét tömege, amik mellett hatalmas égerfák álltak.
Attila tanácstalanul megtorpant, és felindultan tekingetett jobbra-balra. Balra látott egy utat, de az másfelé vezetett. Előttük vastag bozót, és cserjés terült el a dombok vonaláig, „dzsindzsás”, ahogy Reactorfighter nevezte. Ám jobboldalon a fény villódzásában feltűnt egy alig észrevehető ösvény, amiből itt-ott nagyra nőtt szamárkóró és gilisztaűző varádics ütött ki.
- Arra! – kiáltott, és a növényzetet legázolva futott előre az ösvényen, a többiekkel a nyomában. Az ösvény szeszélyesen kanyargott jobbra-balra, a két magas domb között. Alíz egyszer majdnem hasravágódott egy kiálló száraz faágban. Másszor Richárd szaladt bele jó két méter mélyen a dzsindzsásba, és telement a felsője tüskékkel.
- Basszameg! – kiáltott fel dühösen, mikor kikecmergett a bozótból, és a többiek után rohant.

A hatalmas fénynek a forrása mostmár majdnem előttük volt. Az ösvény megemelkedett, aztán lejteni kezdett. A bozót lassan ritkulni kezdett; magas fák álltak sorban előttük. És mögöttük lüktetett, szikrázott, sugárzott az ezüstös fény forrása. Az újabb, és legbelső fénygyűrű pereme a fákon túl volt, egy kis tisztáson. Mostmár hangot is hallottak, különös búgást, gépi hang volt kétségtelenül, de össze sem hasonlítható a földi gépezetek hangjaival. A társaság tagjai, bár szinte lecövekeltek a félelemtől, mégis tovább rohantak. A különös gépi búgás egyre hangosabb lett. Alíznak a CD-n hallott morajlás jutott eszébe róla, noha ez egy csöppet sem hasonlított rá, még annál is idegenebb volt.
(valami nagy gép, nem tudom mi…de ilyesmit is hallottam álmomban…Jézusom!)
Előrenyújtotta a fegyvert tartó kezét, és Attilára nézett, akinek az arcán harag és rémület keveredett. Majd hirtelen kiértek a fák közül, és a látványtól egyszerűen lecövekeltek, nem tudtak mozdulni.

A földtől alig 7 méternyire egy nagy méretű, feketés-ezüstös színű, különös formájú tárgy lebegett. Nem nézett ki csészealjnak, inkább olyan volt, mint egy sima folyami kavics, vagy mint a térképen a domborzat jelölésére használt szintvonalrajzok. A feléjük eső részén két, lézerfényhez hasonló éles fényű, rubinként csillogó vörös lámpa volt. A hajó teste fekete volt, az ezüstös fény vízszintes csíkokban húzódott végig rajta, rendszertelen időközönként felvillant, és fura hömpölygéssel végigsimult a hajó testén. Néha éles fényfelvillanás kíséretében szétszállt a fényes-ezüst hömpölygés a hajó testéről, ilyenkor úgy tűnt, mintha krepp-szalagok repülnének szét. A hajó alján feltárult egy kör alakú nyílás, ahonnan lágy, vizeskék fény sugárzott a talajra, türkiz izzásba vonva a tisztást szegélyező cserjéket és gyomokat. A fény alatt pedig ott állt…
Reactorfighter.

Jöttükre lassan megfordult, és szembenézett a társasággal, mikor azok mind megtorpantak a tisztás szélén, pontosan az ezüstös fénygyűrű „partján”, tőle mintegy öt méterre. Valamiféle testpáncél volt rajta, amit egyedül Alíz ismert fel, de túl rémült és bénult volt ahhoz, hogy bármire is gondoljon.
- Űrhajó! – kiáltott Attila, és elejtette a fegyverét. – Úristen, ez egy repülő csészealj!
A többiek szólni sem tudtak, a látvány szinte lebéklyózta őket. Csak álltak, és bámultak, arcuk egyszerre volt hitetlenkedő, és rémült. Reactorfighter testét kék izzásba vonta a fentről érkező sugár. Sziklamerev arcvonásai, jeges tekintete végigsiklott mind a hatukon. Nem volt nála semmilyen fegyver, mégis érezték, micsoda erőt képvisel. Kezeit karba téve, egyenesen, jobb lábát előrébb helyezve állt velük szemben. Nem szólt egy szót sem, csak nézett rájuk, és ez a pillantás elsöpörte minden harci kedvüket.
Nem hiszem el, ez nem lehet!, sikoltotta Betti agya védekezésül. Ilyen nincsen!

Az űrhajó mostmár alig 4 méterre lebegett fölöttük. Érezték a benne lüktető idegen erőt, súlya volt a fénynek, ahogy beborította őket, és bár nem fújt a szél, hajuk vadul lobogott. Ahogy a hajó testéről minden egyes felvillanásnál levágódott az ezüstös fény, metsző hideget éreztek, holott itt roppant meleg volt a levegő…az ufó közelében.
Az űrhajó befejezte az ereszkedést. Reactorfighter, álló helyzetben lassan emelkedni kezdett. Alíz, rémülettől kifinomult tekintetével észlelte, hogy Reactorfighter hátán táska van, katonai táska, és ahogy Reactorfighter emelkedett, az is emelkedett vele együtt. A testpáncélba öltözött fiú, szúrós tekintetét mindvégig a társaságon tartva, lassan felemelkedett, és eltűnt az ufó fekete testében. Az űrjármű ezek után lassan emelkedni kezdett, majd egyre gyorsabban, gyorsabban, gyorsabban, mígnem egy vékony, ezüstös csíkot húzva maga után, el nem tűnt a sötét égbolton. A távolban még látszódott egy csillanás, és a felhőket ezüst színű fénykoszorú világította meg.

Reactorfighter eltűnt, otthagyva a szinte megdermedt csoportot. Mire a rendőrök (akiket a környező lakosok riasztottak) megérkeztek több kocsival, és három helikopterrel, csupán egy lelapult alakzat jelezte a fűben, hogy itt valaha idegenek jártak.
A nyom a fűben, és Reactorfighter nehéz bakancsának nyoma a sárban.
- Istenem – nyögte Alíz. Másra nem volt képes.

(Folytatjuk...)