Preludium

A leggyönyörűbb karácsony előestéjén – amilyen tán csak a meséskönyvekben áll, aranybetűs gyöngédséggel – nem mindennapi látomás villant meg bennem.
Ablakom tárva, a napba nyílik – szemeim csukottak, vakon is kúszva tekergőzve a fény felé. Milyen álnok is volt egykor! Mint egy kutya, aki maga alá rondít, s szégyellős vigyorgással settenkedik el. Fáj is – oly igen hozzászoktam már a leplezetlen gyalázkodásokhoz, bűbájos babonákhoz. Képzelgéseim vérfoltosak, tőlem telhetően pogányok – senki sem érinthet meg! Szennyem nem mossa le sem a bűnbánat, sem a szeretet belátása. Úgy fektetem két vállra a világot, hogy annak nem lesz alkalma arcomba nézni! S jómagam a legszebb tangót lejtem majd a balladák csontvázával.

Az efféle ostobaságok – akárcsak öncsaló örömeim – éveken át kísértettek; bizonysága volt ez az aranycsinálók szívósságának. Az önhittség lett őrangyalom. De fejem, mely olyannyira vidoran merült unt kéjekbe s őszi ködökbe, most felveti magát. A hóborította kert többé nem sivár – tiszta rendbe sorakoznak az árnyak és a fények. A záporozó cseppek a boldogság, az egyszerűség álmának könnyei: olvadt ezüstként csorognak alá bőrömön. Hát megértem végre! – ezer okom van most már a mosolyra. Egy utolsót szippantok az ámbrás légből – testvéreimnek a tél fagya volna ez csupán – és indulok
Merre? S hogy hová?
Nem tudhatom. De sietnem kell, a távolban dereng már ígéretével a szerelmes, dédelgető Nyár.