A 0111. szakasz eltűnése - Második nap vége

Szudár jelzés jellegű kijelentését mindenki néma csendben fogadta, még Iván is, aki angolul egyáltalán nem tudott, csak németül. Szudár olyan bizonyossággal mondta ki, olyan hangsúllyal, hogy mindenki tisztában volt azzal, mit jelenthet.
Kázmér ujja megfeszült az elsütőbillentyűn.
Iván, egyik kezével a fegyverét célra tartva, cigaretta után kezdett el kotorászni.
Mirczik kigombolta zubbonyának felső zsebét, és előhúzott egy kézigránátot. Kázmér a motoszkálásra odakapta a fejét.
- Még ne! Nézzük meg, kicsodák! – suttogta fojtott, parancsoló hangon.

A másik engedelmesen letette a gránátot, és ismét célratartotta a fegyverét.
A vidám, női hangok egyre közelebbről hallatszottak. Nem igazán lehetett semmit kivenni a beszélgetésből, de valami irtó vidám dologról lehetett szó, mivel folyton hullámzó, derűs kacagás csendült fel.
Ott vannak, valahol a ködben.
És egyre közeledtek.
- Te – morgott Mónus. – Szerintem hívjuk vissza a többieket!
- Ja! – helyeselt Szudár. – Van egy olyan érzésem, hogy tudom, kik tüntették el a többieket!

Mostanra már senki nem kételkedett abban, amit a favágó mondott. Féltek, és együtt éreztek vele. Kázmér most már megértette, miért rohant el fejvesztve a favágó, mikor kérdőre vonták a „lányokkal” kapcsolatban. Takácsnak eszébe jutott egy sor a kedvenc együttesétől: félelemben élünk, és fényévekre vagyunk otthontól.
Most pontosan így érezte magát. Eddig elképzelése sem volt arról, hogy milyen lehet félelemben élni, és fényévekre lenni otthontól, és mikor a szakasztársait faggatta erről, azok vagy a vállukat vonogatták, vagy szokás szerint kétségbe vonták az épelméjűségét. Pedig a kérdés jó volt; Takács a maga részéről nem poénkodott azzal, hogy milyen lehet félelemben élni, és fényévekre lenni otthontól, csak hát nem a megfelelő embereket kérdezte. Most azonban a helyzet választ a kérdésére. Nagyon félt. És nagyon távol volt otthonról.

Lehet, hogy én is el fogok itt tűnni mindörökre? Lehet, hogy mindannyian eltűnünk? A 0111. szakaszt törlik az állományból?
A hangok mostmár egészen közelről jöttek. Fehér, mozgó, szétfoszló, emberre alig emlékeztető alakok váltak ki a ködből. A kavargó, hullámzó ködben szinte formátlannak tűntek. A lapuló harcosok közül egyik sem mert már megszólalni, a levegőt is a lehető leghalkabban vették. Mirczik érezte, hogy a gyomra liftezni kezd a félelemtől…és nem csak őneki.
És ekkor a ködfüggöny mintha szétvált volna előttük. A honvédek szemei tágra nyíltak. Csattanások hallatszódtak, ahogy Takács, Iván, Mirczik és Mónus leejtették a gépkarabélyaikat.
- Bakker… - suttogta Takács.

Öt halvány ezüst nőalak lépett ki a ködből, és megállt a harcosoktól körülbelül hét méterre. Sudár termetűek voltak, kecsesek, méltóságteljesek. Arcuk annyira szép volt, olyan hihetetlenül csodás, hogy már ebből meg lehetett állapítani, nem földi emberekkel hozta össze őket a sors. Egyetlen földi lány sem lehet ennyire szép. Bőrük sima volt, mint a fehér márvány. Szemeik ezüstszínűek voltak, a hajuk is mintha a legtisztább platinából lettek volna. Valami hálóing-szerű lepel volt rajtuk, amit különös melltű fogott össze. A melltű – szintén ezüstszínű kristályokból – egy nyolcágú, különös formájú csillagot formált, és több apró, fazettált kristály alkotta. A melltű tompa, ködös fénnyel világított, és mintha pulzált is volna.
Tündérek, gondolta Mónus, de a gondolata nagyon távoli volt, összefüggéstelen és szétoszló, akár az őket körülvevő ködfal. Jézusom, ezek csak tündérek lehetnek! Annyira… csodásak!
Mirczik egészen mást gondolt: boszorkányok!
A lányok közelebb jöttek egy lépéssel, és egymás mellé ék alakzatban felsorakoztak. Arcuk, bár szép volt, a harag vonásait tükrözte. Semmi gyengédség, semmi megbocsátás nem volt ezeken az arcokon.

- Nézzétek csak, nővéreim! – szólalt meg a legközelebbi. A hangja leginkább egy operaénekesére hasonlított. Messze zengő, dallamos, valamiképp kislányos volt, ám ahogy beszélt, mindenki előtt egy boszorkány hangja rémlett fel. Szudár egyszer látott egy filmet, ahol négy fiatal lány boszorkányhatalmat kapott, és rossz célokra használta föl. Abban is pontosan ilyen hanglejtéssel, ilyen jellegzetes hangszínnel beszéltek a lányok.
- Óóóó, amint látom, újabb harcosok! – mondta a tőle jobbra álló, színlelt meglepődéssel…és maró gúnnyal.
- Hol a puskátok, derék harcosok? – szólalt meg a bal oldali leghátsó, és ironikus mosolyt is küldött a meglepetéstől megdermedt katonák felé. – Csak nem elejtettétek?
- Hát titeket nem tanítottak meg arra, hogy tüzelőállásban tilos csodálkozni? – szólalt meg ismét a legelöl álló, és erre kórusban felnevettek mind. Kacagásuk vidáman csengett, mint a tiszta forrás gyöngyöző vize.

Takács teljesen elképedt. Mintha csak Kocsist hallaná! Ő hánytorgatta fel annak idején sokszor azt, hogy tüzelőállásban tilos-e csodálkozni.
- Nagyok és erősek! – kontrázott a bal oldali leghátsó lány, és színleg egy kis lépést lépett hátra, kezeit széttárta, mintha valami nagy meglepetés érte volna. Kázmér döbbenten észlelte, hogy látja a keze mozgásának nyomvonalát, mintha csak fényjelző lövedéket lőttek volna ki.
Ki ejtette el a fegyverét?, kérdezte önmagától mérgesen. Főleg most!?

Szemeivel oldalvást a többiekre pillantott. Szudár kivételével, aki tőle jobbra állt, mint a sóbálvány, mindenkit látott. Látott egy gépkarabélyt a lábai előtt heverni a földön, szíja megcsavarodva pihent mellette. Látta…és ekkor döbbent rá, hogy a keze üres.
- Erősek bizony! Akárcsak a többiek voltak! – bólintott mosolyogva a legelöl álló lány. – A társaitok is erősek voltak…egy ideig, persze. – tovább mosolygott, de ez a mosoly beillett volna vigyorgásnak is.
A katonák némán álltak. Senki sem mozdult.
- Megijesztettünk benneteket? – kérdezte ismét a legelöl álló. – Ó, bocsánat! Szokjatok hozzá!
- Már nem sokszor fogtok ugyanis megijedni! – folytatta ismét a negyedik tündér. – De nem ám!
- Mivel szépen velünk jöttök mind! – mondták hirtelen egyszerre, és ismét nevetésben törtek ki.

Kázmér, bár érezte, hogy reszket, megpróbálta összeszedni széthulló méltóságát. Kihúzta magát, és határozottan a legelöl álló tündér szemébe nézett.
- Mit akartok? – kérdezte.
- Beszélni is tudsz? – lepődött meg ismét színleg a megszólított lány, és összecsapta a kezeit. – Hűűű-ha! Ez igen!
A lányok mindannyian felnevettek újra. Vidám kacajukat visszhangozta az erdő.
Kázmért elöntötte a düh, ami különös keveréket alkotott a félelemmel. Ezt a kifejezést Czirják találta ki annak idején, még az alapkiképzésen. Akkoriban még friss újoncokként végezték a napi teendőjüket, és számos probléma volt velük, különösen ha alakzatban álltak. Sokan ugyanis még sosem láttak katonai kiképzőtábort, és nekiálltak tátott szájjal bambulni minden irányba. Miután ezt a szokást – különösen Takács és Czirják – nem voltak hajlandóak feladni, Czirják kitalált egy különleges vezényszót, amit a rajparancsnokuk aztán át is vett. A „csodálkozz!” vezényszóra mindenkinek kórusban azt kellett mondania: hűűűű-ha! Ez igen!
Igen, Czirják találta ki. Ezek honnan a tökből tudhatják?
- Hogy mit is akarunk? – kérdezett vissza a legelöl álló tündér ismét, és megjátszotta, hogy a gondolataiba merül. – Lássuk csak, mit is akarunk, mit is akarunk…megvan! Talán…bosszút állni!
- Vagy ahogy ti mondjátok: retorzió! – felelte a jobbján álló lány, és ismét felhangzott a vidám, visszhangos nevetés.

Úgy tűnt, Szudár is legyőzte a félelmét, mert szembefordult a lányokkal, és rájuk mutatott.
- Aha! És miért is akartok bosszút állni rajtunk? Mit követtünk el?
- Ááá! A bosszú az bukás! – méltatlankodott Takács. A poénkodhatnékja felülkerekedett a félelmén.
Az élen álló tündér meglepődött arcot vágott, majd ismét elmosolyodott, elnézően, mégis ellenségesen. A jobb keze ökölbe szorult.
- Hogy mondod, édes? – kérdezte negédesen, még mindig mosolyogva, mintha mi sem lenne természetesebb.
Takács azonban addigra visszavonulót fújt. A tündér figyelemre sem méltatta, hanem Szudár felé fordult, és a csupa izom srác minden akaraterejét összeszedte, hogy ne lépjen hátra.
- Elmondjuk, miért. Először is az ostoba robbantgatásaitokkal megöltétek egyikünket. Aztán idejöttök, és összetapossátok, meg összemocskoljátok a sírhantját. – már nem mosolygott, halálosan komoly volt az arca, ahogy beszélt. A hangjából eltűnt minden megjátszott vidámság és jóindulat. – Soha nem kellett volna idejönnetek, gyerekemberek. Szemtelen, önző, megvetésre méltó teremtmények vagytok, azt hiszitek, minden ami van a világon, értetek van, és nektek van!

A leghátul álló Mónust ez a komor, hangos vádbeszéd végre kizökkentette a bénultságából. Óvatosan a zsebe felé kezdett nyúlni, ahol a kézigránátok pihentek.
- Buta harcos! – csattant fel ismét az élen álló tündér hangja. – Azt hiszed, nem látunk!? Mi mindent látunk itt! Azonnal vedd el a kezed onnan!
Mónus szó nélkül engedelmeskedett. Kázmért ismét elöntötte a düh.
Hogy jönnek ezek az akármik ahhoz, hogy parancsokat osztogassanak nekünk?
- Hol vannak a többiek? Mi? – kérdezte élesen Szudár, megpróbálva némi erőt vegyíteni a hangjába. – Azonnal hozzátok őket vissza!

Az élen álló tündér ismét elmosolyodott, a többiek pedig követték a példáját. Ami azt illeti, egyáltalán nem tűntek félelmetesnek. Kíváncsi vagyok, gondolta Szudár, hogy hogy akarnak minket ezek legyőzni, amikor nekünk van gépfegyverünk, gyalásónk, gránátunk, nekik meg mijük van? Egy lepedő, amiben fel-alá parádéznak itt az erdőben. Ráadásul csak öten vannak! Aztán eszébe jutott, hogy valószínűleg rendelkeznek valamiféle bűverővel, máskülönben nem tudták volna elintézni Benyóékat.
- Ne aggódj, ifjú harcos – vitte lejjebb a hangját a megszólított tündér. – Nemsokára viszontláthatjátok őket. Hamarosan újra mind együtt lesztek.
A csoport valamennyi tagja tudta, milyen együttlétet akart ez jelenteni.
- Ijesztgetni próbálsz? – kérdezte Szudár, ezúttal valóban fenyegetően. Már mindenki tudta, mi történhetett Benyóékkal. Abban reménykedtek csak, hogy Fehérvári, Zelizi, Schrót és a többiek nemsokára megérkeznek, amíg a lányok ővelük vannak elfoglalva.
- Mi az, hogy „próbálsz”? – így a tündér. – Úgy tudtam, nálatok nem szokás tegezni az elöljárót!

Benyúlt a fátyla alá, és Szudár, valamint Iván hátralépett. Arra számítottak, hogy egy fegyvert fog előhúzni, vagy valami ahhoz hasonlót. De nem. Egy sapkát húzott elő. Egy Bocskai-sapkát, rajta alezredesi rangjelzéssel. Incselkedően meglóbálta a katonák előtt, és bájosan mosolygott is hozzá.
- Parancsnokságot átveszem! – mondta pattogó hangon, és a lányok ismét valamennyien felkacagtak.
- Bakker – suttogta ismét Takács elcsukló hangon. – Ez…ez…bukás!

A tündér egy nyugtalanító mosollyal vette tudomásul a kijelentést, majd arca ismét komolyra változott. Valamennyi tündér, akik mögötte álltak, ugyanígy tettek. Ők is egységesek szinte, lepődött meg Kázmér, ezt észrevéve. A maguk különös módján ők is egységesek!
- A vezetőtöknek vége. Ő most már a miénk. És nemsokára ti is a mieink lesztek!
- A mieink lesztek! – kiáltottak fel egyszerre a többiek, és a katonákba ismét belehasított a félelem.
- Fizetni fogtok azért, amit velünk tettetek! – sziszegett gyűlölettel teli hangon az elől álló tündér ismét.
- Fizetni fogtok! Fizetni fogtok! – hangzott fel az erdőben a ráolvasás-szerű csoportos kiáltás. A hang szinte betöltötte a párába burkolózó erdő minden zugát, visszaverődött minden fáról, minden kőről. Mintha a temetőből feltámadt holtak és lelkeik sikoltozását hallanák. Félelmet idéző, rettenetes volt ez a kiáltás, és nem akart abbamaradni, visszhangzott, hullámzott körülöttük.

- Elég! – ordította Kázmér, és két nagy lépést lépett előre. – Minket aztán nem visztek sehova! – Arra számított, hogy valami megijedés-félét tud kicsikarni a tündérből, de az csak állt ott, és merev arccal nézett rá. Kázmér ekkor vette észre, hogy majdnem egy fejjel magasabb nála a lány.
- Még nem – válaszolt a tündér rezzenéstelen arccal, majd hirtelen ismét elkezdett a többiekkel együtt kántálva kiáltani: – Féljetek! Rettegjetek! Féljetek! Rettegjetek! Ma éjjel eljövünk értetek! Féljetek! Rettegjetek! Ma éjjel eljövünk értetek!
Iván levegő után kapkodva lépett hátra.

A túlvilági sikolyok betöltötték mindannyiuk fülét, ahogy emelkedett és egybemosódott a hangjuk, ahogy vissza-visszaverődött a ködről, akár egy pattogó gumilabda a falakról…ez felülmúlta a legszörnyűbb rémálmaikat is. Eddig csupán hamis szörnyetegekkel, kísértetekkel és más egyéb sosem látott lényekkel volt dolga mindegyiküknek, amit a televízió képernyőjén, a számítógép monitorán, vagy éppen a mozivásznon láthattak, mikor a szakasz egyszer felkerekedett, és elmentek megnézni A Gyűrűk Urát. Mirczik és Takács olvasott szerepjáték-könyveket is, ott is lehetett találkozni ilyen teremtményekkel. De sohasem gondolta volna egyikük sem, hogy itt rejtőzködnek a Pilisben…
Kázmér ismét levegőt vett, hogy kieressze rájuk a hangját, eközben őrült tisztánlátással észlelte, hogy a lányok mégsem teljesen emberiek. Az arcuk keskeny volt, és a fülük érdekes, csúcsos formájú volt, akár egy tengericsiga. A legelöl állónak, és két másiknak leengedett haja volt, a bal- és jobbszélen állónak pedig hullámos. Valami hajráf-szerűt is viseltek, bár ezt nem látta túlságosan tisztán. A lányok körvonalai hullámzani, remegni látszottak, mintha egy vízzel teli üvegtartály mögül nézné őket…és mintha párolognának. Bőrük mintha fehéren füstölt volna…legalábbis úgy tűnt.
- Mi a tököt állunk itt, mintha gyökeret eresztettünk volna? Lőjük már le ezeket!!!

A tündérek egyszerre, hangosan felkacagtak, majd a mellükön lévő kristály erős, ezüstös fénnyel felvillant. Amíg a katonák felocsúdtak ledermedtségükből, egyre jobban kezdett el imbolyogni a külsejük, lassan elveszítették az alakjukat, alaktalanná váltak, és fehér ködfátylakká oszlottak szét, amik gyorsan eltűntek az oltalmazó nehéz ködrétegben. Kacagásukat még sokáig visszhangozta az erdő.
- Azt a kurva… - kezdte el Mirczik, de nem tudta folytatni. Csak állt, és kétségbeesett, rettegéssel teli szemekkel nézett oda, ahol a tündérek álltak.

Iván azonnal cigarettára gyújtott, és hangos fújtatással engedte ki a füstöt. Takács, Ivánra pillantva szintén előkotorta a zsebéből a cigarettás dobozát, és kivett egy szálat. Alig volt már öt benne, elképzelhető, hogy kérnie kell Ivántól majd…de az is elképzelhető, hogy addig sem fog élni, amíg három szálat elszív a meglévőből.
- Hát ez óriási! – kiáltott dühtől recsegő hangon Mónus. – Most mi a szart csináljunk? Mi?
Kázmér viszonylag hamar visszanyerte a nyugalmát, ha megőriznie nem is sikerült. A keze már nem remegett, egyenesen tartotta a fegyvert. Feszülten, lövésre készen nézett arra a helyre, ahol a tündérek álltak. Várta, hogy ismét megjelenjenek. De semmi nem történt. Az erdő néma lett.
- Szerintem húzzunk innen a francba! – mondta sürgetően Takács, és közelebb húzódott Szudárhoz.
- Nem! – felelte határozottan Kázmér. – Meg kell keresnünk a többieket!
- Megkeresni? – nézett rá Takács úgy, mintha Kázmér azt kérte volna, hogy biztosítsa ki az egyik kézigránátot, és rakja a zsebébe. – Hogy mi is úgy végezzük, mint ők?

Kázmér összeráncolt homlokkal próbálta megoldani a helyzetet. Nem tudta, mit kell ilyenkor tennie. Ilyenről senki nem beszélt nekik a Nemzetvédelmi Egyetemen, mégcsak a hadtörténeti és harcászati szakkönyvek sem említenek ilyet.
Egy fejezet valahogy kimaradt azokból a szarokból, gondolta homályosan.
- Nekik annyi – mondta Mirczik halálos bizonyossággal. – Elkapták az alezredes urat. Elkapták Schrótot. Elkapták Zelizit…mindenkit!
- Magunkra maradtunk – suttogta válaszul Mónus. – Az ő területükön vagyunk…egyedül vagyunk…és eltévedtünk.

A hideg futott végig a többiek hátán, ahogy Mónus kiejtette ezeket a szavakat. Egyszerre mindannyiuk számára nyilvánvalóvá vált, amit eddig csak sejtettek (vagyis addig, amíg a tündér fel nem mutatta Fehérvári sapkáját). Magukra maradtak. Semmi összeköttetésük nem volt a külvilággal. Fogalmuk sem volt arról, hol vannak, sejtésük sem volt, hogy merre induljanak, és olyasvalamikkel álltak szemben, amikhez hasonlót sohasem láttak, sohasem tapasztaltak…
Egy darabig csend volt, amíg a kétségbeesett katonák emésztgették magukban, amit Mónus mondott.
- Szerintem is pucoljunk innen – mondta vonakodva Mirczik. – Majd hozunk segítséget, vagy mittomén, de most nem tudunk semmit tenni.
- Ha te tűntél volna el, én utánad mennék megkeresni téged! – csattant föl felháborodva Kázmér, és szembefordult a katonával.
- Elhiszem. De most így csak arra lennénk jók, hogy mi is megölessük magunkat. Nem érnénk el vele semmit, ha elkezdenénk itt keresgélni őket, hidd el.

Kázmér szeme villámokat szórt.
- Zelizi nincs itt, úgyhogy én vagyok a parancsnok!
- Ez így van – szólalt meg Takács. – De a jó parancsnok tudja, milyen parancsot adjon ki! Ne kövesd el azt a hibát, mint annak idején Hitler! Már nem tehetünk semmit Schrótért, Rauch-ért, és a többiekért, akik eltűntek. Ők már halottak…szerintem. Mi még élünk. Még elmehetünk innen.
- Erről van szó? – nézett végig Kázmér a többieket. – Itthagynátok a társaitokat kiszolgáltatva ezeknek a lányoknak kényére-kedvére, mert megijedtetek? Honnan veszed, Takács, hogy halottak? Mi…
- Egyszerű – szívott bele Takács a cigijébe. – Azt hiszed, Fehérvári csak úgy odaadta volna a sapkáját ezeknek a lányoknak?
- Nem arra gondolok! – mondta haragosan. – Arra értettem, hogy ők most valóban meg akarnak-e ölni minket? Lehet hogy csak…foglyul ejtenek, vagy ilyesmi.
Takács keserűen felnevetett.
- És miért tartanának minket fogva ahelyett, hogy egyszerűen megölnének?

Kázmér elgondolkodott. Lehet, hogy igaza van Takácsnak, és nem kellene olyan parancsot kiadnia, amit maga sem teljesítene semmilyen körülmények között. Túl nagy felelősség szakadt most a vállára azzal, hogy Fehérvári eltűnt. Ki kellene vinnie a szakasz maradványait innen, biztonságos helyre, és hívni a rendőrséget. A lelkének másik fele pedig azt diktálta, hogy lehetséges, hogy még van valaki életben, akit esetleg megtalálhatnak, és kimenekíthetnek. Ő sem hitte, hogy Fehérvári előkerül, azt pedig főleg nem, hogy Benyóékat valaha is megtalálják. Nem hagyhatta itt azt, aki esetleg még életben van, és erről mindenképpen meg kellene győződnie. De kockáztathatja-e a még biztosan életben lévő emberei életét?
Döntenie kellett.
- Szerintetek maradhatott valaki még rajtunk kívül? – kérdezte Kázmér.
- Kizárt – felelte Takács.
- Ááá! – rázta a fejét Szudár, közben folyton oldalvást pillantgatott a ködbe, nem mozdul-e meg valami.
- Nem hiszem – felelte Mónus.

Ez legalább őszintének hangzott, gondolta Kázmér. Mónus is jönne velem, ha rajta múlna, nem pedig azon, hogy van-e még valaki rajtunk kívül. Ő nem azért mondta, hogy arra ösztönözzön, hogy minél gyorsabban pucoljunk innen.
Takács óvatosan az órájára pillantott. Mindjárt dél.
- Együnk valamit! – javasolta. – Aztán menjünk innen.
Minden szem Kázmérra szegeződött, aki nagyon erőlködött, hogy a jó döntést hozza meg. Látszólag ugyanannyi érv szólt amellett hogy menjenek, mint amellett hogy maradjanak. Egyik erősebb volt, mint a másik. Most melyikre hallgasson akkor?
Nem veszélyeztethetem a társaim életét, gondolta végül. Akik eltűntek, ennyi ideje már adtak volna valami jelet, hogy hol vannak, merre vannak. Különben is, ezek a lányok az ő irányukból jöttek. Ez annyit jelent, hogyha odamennénk, annyit találnánk csak belőlük, amennyit most Benyóékból találtunk. És a ránk várakozó halált. Lehet, hogy a lányok pontosan azt akarják, menjünk oda.
- Nem bánom – sóhajtott fel végül. – Kajáljunk, és cirkáljunk innen a tökbe.

Leírhatatlan volt a megkönnyebbülés, ami az arcokon megjelent, bármilyen kevés esélyük is volt a túlélésre. Köztük és a halál között már nem volt más, csupán a náluk lévő lőszer, a kézigránátok, és legrosszabb esetben a gyalogsági ásók. No meg a két lábuk, amik csak arra várnak, hogy kimenekítsék őket innen, ahol autók járnak, van fény, és van telefon. Elképzelte, milyen riadalmat keltenének Csobánkán, ha bemasíroznának így, állig fegyverben, de most ez tűnt a legkevésbé fontosnak.

A 0111. szakasz maradványa lassan, óvatosan, minden lehetséges irányba nézve visszament a málhazsákokhoz, ki-ki a magáéhoz, és elővették az elemózsiájukat. Takács újabb két szelet csokoládét tömött magába, jól meghúzta az Ice teás flakont. Mirczik elment egy kicsit odébb egy galagonyabokor mellé könnyíteni magán, nem messze a kézigránát alkotta krátertől. Iván természetesen újabb cigarettára gyújtott, és paprikás Chio Chips-et evett viharos gyorsasággal. Morzsák potyogtak a földre, ahogy sietősen, kétmarokkal ette a burgonyaszirmot. Szudár a szalámis szendvicsei állományát kezdte ritkítani. Kázmér szintén nekilátott a szendvicsének, és dobozos üdítőt ivott hozzá. A többiekhez hasonlóan annyira remegett a gyomra, hogy attól félt, nem tudja magában tartani az ételt. De szükség lesz minden energiájukra, ha ki akarnak jutni innen.

Nem volt szükség őr állítására. Mindannyian úgy étkeztek, hogy fegyverük ott volt a kezük ügyében. Mónus a térdére támasztotta, és úgy ette a kenyeret és a honvédségi húskonzervet. Kázmér épp eldobta az üdítő üres dobozát, amikor látja, hogy Takács visszahajtja az AK-63D válltámaszát.
- Takács, mit csinálsz?
Takács ránézett, és eldobta a bal kezében szorongatott csokoládépapírt.
- Sálat kötök neked. Mégis mit csinálok? Visszahajtom a válltámaszát a géppityunak.
- Jó, jó, de minek?
- Mert csípőből akarok tüzelni – felelte Takács, és visszafordult az erdő, és a gomolygó köd felé. – Nem lesz időnk célzott lövés leadására.

Kázmér bólintott, és arra gondolt, ne kezdjen-e el ő is a válltámaszával szarakodni, aztán elvetette. Már megszokta, hogy ki van hajtva, különben is, fatusás fegyvere volt előzőleg.
Nagy nehezen felállt abból a térdelő tüzelőállás-pozícióból, ahogy elhelyezkedett, és szétnézett a többieken, akik már mind végeztek az evéssel, egyedül Mirczik volt az aki még itta az ásványvizét. Már jó régen nem ivott egy kortyot sem, így hipersebességgel tüntette el az üveg tartalmát, majd a flakont a háta mögé dobta.
- Bakker Mirczik, jobban figyelj már, hová hajigálod a szemeted! – méltatlankodott Takács, akinek a rohamsisakjáról pattant le az eldobott üres ásványvizes üveg.
- Bocs – morgott vissza a másik, és félig az erdő felé nézve elkezdte csomagolni a málhazsákját.

- Na, akkor induljunk, mielőtt még visszajönnének! – szólalt meg Kázmér, és átlépkedett a málhazsákok gyűrűjén. A többiek lassan szedelőzködtek, leginkább az erdőt figyelték, hogy nem jelennek-e meg újra a hívatlan látogatók.
- Megszólítás: szakasz…
- Várj! – szakította félbe Szudár. – A többiek málhazsákjával mi legyen?
- Itt kell hagynunk őket – Kázmér nem hagyott a többieknek időt arra, hogy most meg ezen kezdjenek el vitatkozni. – Minél több plusz terhet cipelünk, annál lassabban haladunk. Majd felszedik ezeket a mentőcsapatok.
- Ha egyáltalán visszaérünk… - motyogta Takács.
- Vissza fogunk érni! – jelentette ki Kázmér határozottan. – Imádom ezt a pesszimista hozzáállásodat mindenhez!
- Hát bakker, én nem akartam ide kijönni!
- Ez nem akarat kérdése – morogta Szudár. – Szerinted én ki akartam ide jönni?
- Ja – helyeselt Mirczik.
- Na akkor gyerünk! – mondta Kázmér sietve. Ő is el szeretett volna húzni innen olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet. – Járőralakzatban sorakozó!

A katonák felvették a cikkcakkos járőralakzatot, a málhazsákjuk a hátukra véve, a fegyver készenléti helyzetben.
Kázmér még gyorsan meggyőződött arról, hogy senki nincs a közelükben, majd vezényelt:
- Irány utánam! Ne tarts lépést, indulj!
Elindultak.
A kicsiny csatatér az elszórt töltényhüvelyekkel, a gránáttölcsérrel, és az általuk eldobált szeméttel lassan eltűnt a ködben, ahogy haladtak előre. Mindannyian pattanásig feszült idegekkel figyeltek jobbra-balra, valamint mögéjük, hogyha a tündérlányok ismét felbukkannának, azonnal tüzelhessenek.
- Srácok, szerintetek most miért nem öltek meg minket, mint a többieket? – kérdezte félhangosan Szudár, és megigazította az ismét szétcsúszni készülő bőrövet.
- Mert már csak mi maradtunk – felelte Takács, és ezt senki sem kérdőjelezte meg. – Azt akarják, hogy rettegjünk mi is, ahogy ők tőlünk. Vagy nem tudom.
- Én sem – mondta Szudár. – Csak kérdeztem.
- Aha – morgott Mirczik magában.

Szótlanul gyalogoltak tovább a ködben. Csak annyira volt világos, mint a legködösebb novemberi napokon. Kövecses, letört faágakkal teleszórt domboldalon vezetett tovább az útjuk, majd enyhe emelkedőhöz értek. A talaj itt is világosbarna volt, a tölgyfák vastag gyökerei keresztülszabdalták a köves földet. Az avartakaró folyamatosan zörgött alattuk, ahogy haladtak, így semmi értelme nem lett volna lopakodni, arról nem is beszélve, hogy a tündérek sokkal jobban ismerik az erdőt, mint ők.
- Van valami? – kérdezte az élen haladó Kázmér hátra.
- Semmi – felelte Mónus, aki Takáccsal leghátul gyalogolt. Mónus aránylag nyugodt volt, ami Takácsról nem volt elmondható, aki szikár arccal forgatta ide-oda a fegyvert. Ez persze szigorúan tilos volt, de éppen akkor nem volt se elöljáró, se tündér, aki helyreutasította volna. Mónus nagyon bízott Kázmérban, akárcsak Schrót bízott Fehérváriban. De Fehérvári nincs többé, nem segíthet nekik. Ettől csöppet sem lett jobb Mónus kedve, de az első ijedtségen már túl volt. Velük is úgy volt, akár a frontharcosokkal: amíg meg nem pillantották az ellenséget, minden bokortól ijedeztek. Miután eldördült az első puska, már mind felbátorodik. Talán ennek tudható be, hogy Mónus most viszonylag nyugodt lett, kivéve az állandó készenléti állapotot, ámbár az ellenség nem evilági léte adott a kis csapatnak bőven okot az idegeskedésre. Mónus mégsem félt; bízott Kázmérban, és bízott a fegyverében. Takács azonban nem hitte, hogy egyszerűen csak lelőhetik a tündéreket az AK-63D-jükkel.

Megpróbálhatjuk, persze. Van más választásunk?, filózott Takács, miközben kis híján belesétált egy vadszeder-bokorba, úgy elmerült a gondolataiban. Ha nem lövünk rájuk, mit csináljunk? Talán fogjuk a gyalásót, és azzal csépeljük őket? Mi van, ha az sem fog rajtuk? Nem, ide valami más kellene. Majd Kázmért megkérdezem, ő úgyis mindig mindent jobban tud…
- He, Kázmér! – csattant fel Takács.
Kázmér megállt az éles, figyelemfelhívó hangra. A többi öt ember szintén megtorpant, és egyből sündisznóalakzatot vett föl, hogy fogadja az esetleges támadást. Mirczik idegességében az avarba köpött.
- Tessék – fordult meg nyugodtan Kázmér.
- Mi van, ha ezeken a… tündéreken, vagy miken…
- Ezek boszorkányok, nem tündérek! – morgott Mirczik, miközben a puska irányzékával vesződött. – A tündérek jók, ezek meg nem.
- Jó, akkor boszorkányok, legyen igazad. Na, sz’al mi van, ha nem fog rajtuk a golyó?
- Golyó? – kérdezett vissza Kázmér, látszólag értetlenül.
Ó, a francba!, mérgelődött magában Takács. Ez még most is csak a pontosságra tud gondolni?! Jó hideg vére lehet ennek, bakker!
- Akkor lövedék – javította ki, közben magában megjegyezte, hogy jobb időpontot nem is találhattak volna arra, hogy belekössenek abba, ahogy beszél.

Kázmér, úgy tűnt, elgondolkodik azon, amit Takács mond. Majd megrázta a fejét.
- Ááááh! Már miért ne fogna?
- Hát bakker, nem tudom. – tűnődött Takács. Zajt hallott, megpördült, és a közeli fára fogta a fegyverét, ahonnan hallotta a hangot. Semmi, csak a lombokat rázza a szél. A többiek, akik szintén előreszegezték a fegyverüket (sőt, Iván majdnem oda is pörkölt egyet), nagy nehezen ellazultak, mikor Takács visszafordult Kázmér felé.
- Na, hol is tartottam...sz’al ezek nem evilági lények. Mondj, amit akarsz, de tuti nem evilágiak. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy golyóállóak. – várta, hogy Kázmér ebbe is beleköt, de ezúttal ez nem történt meg.
- Akkor puszta kézzel szedem szét őket! – mondta szélesen vigyorogva Szudár, de Takács tudta, hogy csak viccel. Nem mintha nem lenne képes rá, de Takács és Kázmér remélték, hogy nem lesz olyan hülye, hogy odamegy, és ki is próbálja.
- Hmmmm – ráncolta a homlokát Kázmér. – Énszerintem nem azok. Emlékszel, hogy elhúzták a csíkot, mikor mondtam, hogy lőjük le őket? Biztos nem ok nélkül.
- Aha – válaszolta Takács, de nem nyugodott meg annyira ettől, amennyire szeretett volna.
- És van még pár gránátunk is, azok is megteszik a magukét szerintem.

Motoszkálás hallatszott, majd Mirczik irgalmatlanul ocsmányat káromkodott. Kázmér, Mónus, és Iván odafordultak. Szudár elvigyorodott.
- Mi a tök van? – kérdezte Kázmér.
- Otthagytam az egyik gránátot! – felelte Mirczik feldúltan.
- Áááá, az bukás! – kommentálta oda sem figyelve Takács.
- Nagyon ügyes vagy, Miriczki – dícsérte meg Mónus, és mérgesen nézett a nagydarab fiúra, aki hasonló arckifejezéssel viszonozta a pillantást.
- Jól van má’, jöttek azok a boszorkányok, majd épp a gránáttal fogok törődni, mi? Amúgy meg mondtam, hogy ne hívjál Miriczkinek.
- Jól van, de ez akkor is nagy hiba volt! – felelte Mónus. Tudta, hogy Mirczik ugrani fog arra, ha Miriczkinek hívják. Az eredete mindannyiuk számára ismerős volt: Év elején egy kissé nagyothalló őrnagynak be kellett diktálni a szakasz névsorát, és az őrnagy a Mircziket csak félig hallotta meg (ugyanígy volt Zelizivel is, akit „Zeleci”-nek írt be, de az övét kijavították később, Mirczikét pedig nem). Így aztán a szakasz apraja-nagyja Miriczkinek kezdte el hívni őt, aki egy idő után közölte, hogy amennyiben még valakitől meghallja ezt a nevet, olyan magasra fogja felrúgni, hogy lesmárolja a kék eget. És innentől fogva érdekes módon elfelejtődött a Miriczki-dolog.
- Mindegy – zárta le Mirczik, és Kázmérra nézett kétkedő pillantással. – Remélem nem akarsz visszamenni érte!
- Akar a tököm – felelte Kázmér, és Mirczik felsóhajtott.
- Ha már megálltunk, talán nézzük meg a térképet, hová is megyünk. – javasolta Iván, és rágyújtott.

Kázmér elővette a térképét, és nézni kezdte. A magasfüvű rétet, ami azóta ki tudja, milyen messze van, megtalálta ugyan, de onnantól fogva nem volt egyértelmű az út folytatása. Annyi bizonyos, hogy keleti irányban haladnak, de hogy pontosan merre, fogalma sem volt. Társai pillantásának kereszttüzében elővette a tájolóját, de nem sok értelme volt: ugyanúgy pörgött benne a tű, mint mikor először elővette. Bosszúsan mordult egyet, és elpakolta a műszert. Kénytelen lesz a saját megérzéseire hagyatkozni. Úgy látta, az utukban sűrű erdő van, helyenként nagyobb sziklahalmokkal, valamint kisebb irtásokkal. Valahol nagyon távol – a térkép szerint 11 kilométerre – van egy patak, amin egy kis fahíd ível át. Onnan még két kilométer egy szántóföld, ahol vége az erdőnek. A szántóföldön túl pedig a műút van, ami összeköti Pilisborosjenőt és Csobánkát. Pilisborosjenő 27, Csobánka 39 kilométerre lehetett tőlük.

Kázmér összehajtotta, és eltette a térképet, magában átkozódott, hogy alig lehet ilyen körülmények között megtalálni a helyes irányt.
- Na, hol vagyunk? – kérdezte reménykedve Iván, és nagy füstfellegeket eregetett Szudárra, aki köhögve, és méltatlankodva lépett arrébb.
- Nem tudom – felelte Kázmér. – Elvileg erre kellene továbbmennünk egyenesen, aztán olyan 4-5 kilométer múlva délnek fordulni.
- És merre van dél? – kérdezősködött tovább Iván.
- Passz – felelte Kázmér, majd jobbra nézett, ahol egy magas gyertyánfa állt, dús bokorral előtte. Látta, hogy a fa törzse mohos.
- Arrafelé – mutatott a fa irányába.
- És ha most fordulnánk délnek? – kérdezte Szudár.
Kázmér rövid ideig tépelődött, majd megvonta a vállát.
- Mehetünk arra is.
- Akkor arra – mondta Szudár.
- Oké – felelte Kázmér, és elfordult a megfelelő irányba. – Akkor gyerünk.

Az öt ember, csapatszellemnek megfelelően Kázmér után ment. Egyiküknek sem fordult meg a fejében, hogy különváljanak, és úgy próbáljanak meg kitalálni az erdőből. Mindannyian tudták, az mivel járna.
Menet közben csak ritkán álltak meg, de nem is nagyon akartak. Minden idejüket és figyelmüket lekötötte az, hogy az őket körülvevő belátható területet ellenőrizzék. A fák, mint sötét kísértetek, mereven álltak a ködben, és méltóságteljesen néztek le a menetelő-bukdácsoló kis csapatra. A ködbe burkolózó erdő néma volt, és csöndes, akár a kis csapat. Kázmér némán vezette előre a mögötte menetelő öt embert, közben mereven bámult előre, és minden gyanús zajra azonnal arraperdült, hogy tüzet nyisson, ám semmi ellenállásba nem ütköztek. Lehet, hogy megijedtek, szólalt meg Kázmérban a reménység, de ez túl egyszerű lenne. Ezek után eléggé valószínűtlennek tűnt, hogy élve elengedik őket a tündérek.

Márpedig ha nem engednek, akkor nem fogunk kijutni innen, forgatta a gondolatot az agyában, miközben elhaladt két mohos, rapcsos kőszikla között. Valami fehér tárgy tűnt elő a ködből, az avaron feküdt. Kázmér egy pillanatra megtorpant, majd fehúzta a szemöldökét. Intett maga mögé, és közelebb ment.
A tárgy egy ásványvizes flakon volt.
- Hé, ezt én dobtam el! – szólalt meg Mirczik meglepetten.
- Az nem lehet! – mondta Kázmér, és a többiekre nézett. – Már rég elhúztuk innen a…
- Ide nézz! – emelt fel Mónus valamit a földről. Egy rézötvözet töltényhüvely volt.
Kázmér hátralépett. Szemei tágra nyíltak, akár a macskáé.
- Hogy a tökbe…
- A! – bökött Iván a félig kidőlt fa mellé. – Ott a kráter is!

Semmi kétség, ugyanott voltak, ahonnan elindultak. Szétszóródott töltényhüvelyek vették körül őket, valamint a négy-öt órával ezelőtt eldobált szemét. Távolabb az otthagyott málhazsákok sorakoztak katonás rendben.
- Ez lehetetlen! – tiltakozott Kázmér, és kezeit végighúzta az arcán, hogy kissé kitisztuljon a feje. De nem. Kétség sem férhet hozzá, Benyóék eltűnésének a színhelyén voltak.
- Hogyhogy? – kérdezte Mónus kétségbeesetten. A félelme hamarosan a többiekre is átragadt, és még nagyobbra növelte.
Iván ráérősen vakarászta az ülepét, és cigaretta után kotorászott.
- Hmmm-mmmm-mmm, szerintem azok a csajok csinálták… - morfondírozott hangosan.
Halk, jókedvű kacagás hangzott fel minden irányból, és őrjítő lassúsággal elhalt. A többiek azonnyomban a ködnek szegezték gépkarabélyaikat. De a tündérek nem jöttek elő, csupán a hangjuk árulkodott arról, hogy továbbra sem tévesztik őket szem elől.
- Hallottátok ezt? – suttogta feszülten Szudár.
- Igen – mormogta Mónus. – Istenem, ezek itt vannak…itt fogunk meghalni.

Kázmér szomorúan állapította meg, hogy a tündérek bizony le nem veszik róluk a szemüket, és ezzel csak tovább rontják a morált. Mónus ismét elkezdett pánikolni, és ha nem tesz valamit, könnyen meglehet, hogy minden fegyelem, szabály és tiltás ellenére is elveszti valaki a fejét, és ordítozni kezd, vagy még rosszabb, elrohan a ködbe…
Természetesen ő maga is megrémült a kuncogásuktól, de ilyenkor azt próbálta tenni, amit Takács javasolt annak idején neki: A kedvenc zeneszámára kell gondolni ilyenkor, csak arra, és nem szabad a félelmet még jobban hízlalni azzal, hogy rágondolunk. Lopva Takácsra pillantott, aki félig ideges, félig mosolygó arccal, térdelő helyzetben fogta a fegyverét a láthatatlan ellenségre, ami sorra pusztítja őket. Volt rajta félelem, de Kázmér őbenne, és Szudárban bízott a legjobban azzal kapcsolatban, hogy őrajtuk nem fog eluralkodni a pánik.

- Figyeljetek…nehogy nekem valaki bepánikoljon, és elszaladjon! – figyelmeztette Kázmér öt társát. - Elszaladsz, és öt perc múlva már nem létezel.
- Jó – felelte remegő hangon Mónus. Arca továbbra is nyugodt volt, de kevesebb önbizalom látszódott rajta.
- Ezt ők csinálták – mondta Takács. – Ők hoztak vissza ide minket.
- Most mi legyen? – kérdezte tanácstalanul Iván, és Kázmérra pillantott.
- Először is – állt fel Mirczik, és óvatosan, oldalazva megindult az avarban békésen fekvő málhazsákok mellé. – visszaveszem a gránátom!

Mikor odaért, félig az erdőre, félig a talajra pillantva kutakodni kezdett. Bakancsával odébb hengerítette a málhazsákokat, feltúrta az erdő avarját, jobb kezével egy pillanatra sem engedte el a fegyver elsütőbillentyűjét.
Jó tizenöt percig keresgélt már, mire Kázmér megunta, és odapisszegett.
- Mirczik, mi a tököt csinálsz már?
Mirczik azonban nem figyelt oda, veszettül keresgélt tovább. Kázmér összehúzta a szemöldökét, és kissé hangosabban szólt oda.
- Mirczik!
A nagy fiú abbahagyta a sertepertélést, és felnézett.
- Mi van?
- Gyere már, menjünk tovább!
- Jó, de nincs meg az a rohadt gránát… - tovább kezdett volna az avarban turkászni, de Kázmér nem engedte.
- Akkor otthagyod a francba, és jössz!

Mirczik tétova pillantást vetett maga mögé, majd hajlított járással megindult vissza a többiekhez.
- Te tudod… - mondta kissé zabosan. – De ha megfingatnak érte az egyetemen, majd azt fogom mondani, hogy te adtál rá parancsot!
- Mondj, amit akarsz. – felelte Kázmér rezzenéstelen arccal, és hátat fordított neki.
Mircziken látszott, hogy még szívesen mondana valamit Kázmérnak, de erőt vett magán, és befogta a száját. Valahol a távolban egy csicsőrike nótázni kezdett.
- Az is lehet, hogy elvitték – vonta meg a vállát Mónus.
Mirczik csak bólintott. Ez is meglehet, miért is ne.
- Na gyerünk tovább. De ezúttal arrafelé, amerre a térkép mutatta!

A többieknek sem volt jobb ötlete, hozzáfűznivalója, vagy más egyéb indíttatása arra, hogy tegyenek valamit. A gépkarabélyaikat készenléti helyzetben tartva, lassan oldalazva indultak meg Kázmér után az előttük tornyosuló ködbe.
A táj nem sokat változott, ahogy haladtak. Különböző alakú, fajtájú, és állapotú fák közt vezetett útjuk, semmilyen csapást, ösvényt nem találtak, ami jelzést adhatna, merre is vannak. Hát lássuk be, mostanra már komolyan eltévedtek. Az erdő teljesen körülvette, magába zárta őket, a valóság fákra, ködre, avarra, égre, sziklákra cserélődött. És persze félelemre. Hamarosan megjelenik majd az éhség, a szomjúság. Ezeken még lehet segíteni, de a fáradtságon már csak úgy, hogyha elalszanak. Ha elalszanak, soha többé nem ébrednek föl. Az idő jelentősége hirtelen megnőtt mindannyiuk számára. És időből nem volt sok.

Tényleg, mennyi is az idő?, villant eszébe Takácsnak. Felcsúsztatta a zubbonyát a karján, és megnézte az óráját. Fél öt múlt egy perccel. Elmorgott egy átkot, és tovább menetelt.
Hirtelen eszébe jutott valami. A megkönnyebbüléstől jókorát csapott az előtte lavírozó Szudár vállára, aki az önfejű bőrövvel bajlódott ismét. Szudár felhorkant.
- Mi a…mit akarsz, Takács?
- Szudár, bakker, nem lehet, hogy a keresésünkre küldenek valakit?
A mellette lépkedő Mónus megrázta a fejét.
- Nem hiszem. Három napig tuti nem, addig vagyunk kint elvileg.
- Na jó – morfondírozott Takács. – De ha Terepvári nem jelentkezik, nem lesz gyanús Piószeghynek?
- Lehetséges – vonta meg a vállát Kázmér. – De akkoris, legalább 2 napig senki nem fog erre jönni.

Takács lemondóan sóhajtott. Külső segítségre sem számíthatnak, ez azt jelenti röviden, és tömören.
- Az bukás – jegyezte meg. A többiek szomorúan bólintottak.
A társalgás innentől fogva be lett rekesztve, tovább indultak láthatatlan céljuk felé. Útjuk során belefutottak több kisebb tisztásba, amit a napfényes tisztásnál látott kék virágok szegélyeztek, és barátságos pázsitszőnyeg. Több helyen jókora gombacsoportokat is láttak, leginkább erdei csiperkét, őzlábgombát, és a „mesegombát”, azaz légyölő galócát. Szudár ezeket rendszeresen felrugdosta, amint meglátta. Semmi értelme nem volt ugyan, de a feszültséget némiképp csökkentette. A kicsi tisztásokat apró levelű ismeretlen növénykék borították, és Kázmér egyáltalán nem volt meglepődve, mikor egy ízben elővette a térképét, és nem látta egyiket sem felvezetve rájuk.

A félhomály pedig egyre sűrűbb lett. A köd és a zöld lombtakaró csak kevés napfényt engedett át, és mostanra már az is csökkenni kezdett. A hideg ezzel arányosan nőtt, éjszaka a leheletük is meg fog látszani. Néha csípős kósza szelek húztak át a néma fák között, és megborzongatták a menetelő szakaszt. Néha hallották a tündéreket fel-felkacagni a homályban, de azon kívül, hogy odafordultak, nemigen reagáltak rá. Kázmér rájött, hogy ez is csupán ijesztgetésre szolgál.
Ha támadni fognak, nem fogják jelezni, van annyi eszük.
Négy óra kimerítő gyaloglás után a terep megint kezdett ismerőssé válni. Most a félig kidőlt fa mögül jutottak ki a kiindulási helyükre. Az ásványvizes üveg, a málhazsákok, az elszórt töltényhüvelyek…minden érintetlen volt.
Szudár, mikor meglátta, hol vannak, olyan ideges lett, hogy kis híján a földhöz csapta hűséges gépkarabélyát.
- Hogy az a…! – kiáltott fel a fák lombjainak, és amit utána mondott, leírhatatlanul mocskos szidalom volt. Természetesen a többiek is idegesek voltak, de tudtak uralkodni magukon.
- Nyugi Szudár, nehogy elkezdd! – fogta meg Kázmér a termetes fiú karját, égkék szemével bátorítóan nézett rá.

Szudár lassanként lecsillapodott. Mostanra minden humorérzéke elszállt.
- Már megint! Ugyanott vagyunk! Körbe-körbe járkálunk!
- Ja! – tette hozzá Mirczik, és hatalmasat rúgott a mellette növő csarabba, ami elegánsan meghajlott a rúgástól.
- Basszameg, most mit csináljunk? – kérdezte Iván, pajkos kis arca az aggodalom vonásaiba torzult.
Kázmér rettentő mérges volt, és csalódott. A lelke mélyén szárba szökött félelem még jobban kihajtott. Ha nem találnak ki innen sötétedésig, márpedig nem fognak, akkor valószínűleg nem érik meg a másnapot.
- Hehe, nyaralni is itt fogunk! – vigyorodott el keserűen Takács.
- Ja… - felelte Mirczik. Túl fáradt volt ahhoz, hogy vitatkozzon. Nem is volt értelme, lehet, hogy Takácsnak lesz igaza.
- Na, mi a tök legyen? – fordult Kázmér a többiekhez. Látszott rajta is a fáradtság, a tanácstalanság.

- Mi lenne – mondta Mónus. – Húzzuk innen a belünket, amíg megtehetjük. Nincs kedvem itt nyaralni.
- Ja, nekem se – így Mirczik.
- Csak van egy olyan út, ami nem ide hoz vissza… - vakarászta Iván tanácstalanul az állát, és az utolsó cigijét tette a szája sarkába. – He, Takács! Majd tudsz adni cigit?
- Aham – felelte Takács, miközben az erdőt kémlelte. Annyira nem ott jártak a gondolatai, hogy akkor is helyeselt volna, ha Iván megkérdezni, szeretne-e táncolni egy aknamezőn…vagy szeretne-e félelemben élni, és fényévekre lenni otthontól.
- Jó – fordult vissza Iván Kázmér felé. – Te Kázmér, az már régen rossz, ha tőlünk kérsz tanácsot.
- Miért? – nézett őszinte kíváncsisággal Kázmér a tőle majdnem egy fejjel alacsonyabb katonára. – A parancsnok nem kérdezheti az embereit?
- Deeee, csak ebben a helyzetben nem tudok semmit javasolni. Csak azt, hogy menjünk tovább.
- Ja – felelte Mirczik. Takács rosszallóan nézett rá.
- Akármit mond akárki, te egyből rávágod, hogy „ja”. Tisztában vagy vele, Mirczik?
- Ja – vigyorgott Mirczik.
- Mit szólsz ehhez, Kázmér? A beosztottad mindenkivel mindenben egyetért. Mint valami papagáj.

Mónus jól megnézte magának Mircziket.
- Aha. Pofára is olyan. Viselkedj már, nem vagy te papagáj!
- Ja – kommentálta Mirczik, és mindannyian nevetésben törtek ki. A feszültség egy hajszálnyit oldódott, szorult a kígyó fojtogató szorítása.
- Na – fordult Kázmér Takács felé. – Neked van valami véleményed?

Takács is egyetértett Ivánnal abban, hogy tovább kell menni, lehetséges, hogy előbb-utóbb kijutnak valahová. Kázmér már alaposan kioktatta arról, hogyha ellenvéleménye volt, nem a dohogás és a fintorgás a legmegfelelőbb módszer annak kimutatására. Benyónál ezt megcsinálta, és meg is kapta érte a magáét.
- Hát na…bakker… - erőltette magát Takács – Szerintem menjünk tovább. Lehet, hogy megmenekülünk, lehet, hogy összeesünk a fáradtságtól…de még mindig jobb, mint itt leülni, és várni a széplányokat.
Szudár vigyorgott.
- Igaz – és ismét nekiállt a kicsúszott bőröv végét betömöckölni a szorítógyűrűjébe.
- Jó – vont vállat Kázmér, és a csapat élére állt ismét. – Sorakozzunk fel, oszt menjünk a fenébe.
- Szerintem Takácsot itt kéne hagyni, hogy ordítozza azt, hogy „Erre ne gyertek, a másik irányba”! – mondta Iván, kárörvendő grimasszal.
- Aha, bekaphatod! – utasította el Takács az ajánlatot.
- Akkor menjünk – adta ki a parancsot Kázmér, és a magasfüvű rét feltételezett irányába elhaladtak.

Az erdő továbbra is néma volt, leszámítva egy-két hullámzó női kacagást, és időnként csörtetés, mocorgás zaja juttatta eszükbe, hogy az erdő az állatoké…és a tündéreké. Lépteik halkan zizegtek az avarban. A fák rendezetlen sorokban vették körül őket, lombjuk titokzatosan susogott. A sötétség az idő előrehaladtával egyre nőtt, a társaság tagjai egyre fáradtabbak, és gyengébbek lettek. Kázmér egy ízben elrendelte, hogy énekeljék el a „Diákkislány”-t, amit az egyetemen szoktak menetelés közben. Elénekelték párszor, utána jött a „Százados úr, sej-haj…”, majd a puskadal, végül Takács Heavy Troopers-t kezdett el énekelni, Kázmér Kárpátiát, Mirczik Tristaniát, Iván meg Tristaniát. Egyedül Mónusnak nem volt kedve már nótázni. Mikor aztán az utolsó énekhang is elhalt, a sötétség szinte teljes lett. A holdkorong fehér árnyéka sugárzott át a vastag ködön. Kázmérnál és Szudárnál volt zseblámpa, így annak a fényénél haladtak tovább. Mikor aztán a halvány fénykörben réz töltényhüvely csillant meg, Kázmér lassan megállt.
Szudárból megint egy elemi erejű káromkodás készült előretörni, de Mirczik leintette.
- Ne is mondd…

Szudár bólintott, és nagy hanggal kifújta a levegőt.
- Na harcosok – gyalogolt oda Kázmér a málhazsákokhoz, és ült rá az egyikre, valószínűleg az Ádáméra. – Amondó vagyok, hogy maradjunk itt egy ideig. Majd eldöntjük, mi legyen később.
- A harcot nem kerülhetjük el – mondta Takács, és helyet foglalt Kázmér mellett az avarban.
- Szerintetek hallják, amiket mondunk? – kérdezte Iván.
- Szerintünk igen – jött az elúszó, huncutkodó válasz a fák közül, és utána az elmaradhatatlan visszhangos nevetés.
Kázmér megemelte a puskáját, és odafordult. Majd vissza.
- Valahogy úgy érzem, hogy ja.
Szudár elhúzódott a kézigránát alkotta kráterbe elvégezni a dolgát. Közben erőteljeseket nyögött.
- Bakker, Szudár, mi van? Nem jön a kaksi? – vigyorgott Takács.
- Jajmár, kussolj, így nem tudok gondolkodni! – jött a válasz.
- Ezen mit kell gondolkodni? – fordult arrafelé Mónus.
- Hát… - felelte Szudár erőlködés közben. – Gondolnom kell a bombázó repülőkre…meg a trágyás kocsira…meg a csavaros fagyira… - jóízű szellentés hallatszott, majd Szudár megkönnyebbülten felnyögött. – Jahj, ez bejött!
- Ahh, vadászgörény! – méltatlankodott Kázmér.

Szudár jóízű nevetése úszott oda hozzájuk. Iván letette a málhazsákját, és ráült. Levette a rohamsisakot a fejéről a Bocskai-sapkával együtt, és megrázta a fejét. Rövid barna haja röpködött.
- Akkor talán vacsorázzunk.
Megoldotta a zsák száját, és hosszas keresgélés után előhúzott valamit. Egy cigarettásdoboz volt.
- Áh, ez üres. – hajította a háta mögé, és tovább keresgélt. Diadalittas mosollyal emelt a magasba egy szemesbab-főzelék konzervet.
- Jó ötlet, Iván – mondta Mirczik, és ő is belebújt a málhazsákjába. Szép sorban mindent elővett: kanálgépet, lekvárt, vajat, és kenyeret.

Takács tétován nézett Kázmérra, aki biccentett a fejével a jóízűen táplálkozó Mirczik felé, és ő is lepakolt. Takács követte a példáját. Szudár nemsokára végzett, és ő is betársult. Iván jóízűen kanalazta a hideg szemes babot, Mirczik pedig legalább hat lekváros kenyeret betermelt. Alig két szelet kenyere maradt. Takácsnak elfogyott a csokoládéja, így ő is nekilátott a saját konzervjének, egy eredeti Magyar Honvédség Marhapörköltnek. Hideg volt, és zsíros, mégis jó étvággyal megette, és kenyeret harapott hozzá. Szudár pedig megevett hármat a szendvicskészletéből, és erősítőtablettát is bekapott.
- Ááá, ez bukás! Nincs több innivalóm! – mérgelődött Takács, miközben a málhazsákjában turkált. Szeme a kettővel mögötte lévő Kocsis zsákjára tévedt. – Gondoljátok, hogy Kocsis mérges lenne, ha innék egy kis kólát tőle?
- Hah, nem hiszem – felelte Mónus, és beleharapott a harmadik parizeres kenyerébe.

Takács odacammogott, elvette az egyik kétliteres üveget, kinyitotta, és jót húzott belőle.
- Ahhh! Máris jobban érzem magam.
- Helyes – felelte Kázmér. – Úgy döntöttem, a mai napon nem megyünk tovább, mert semmi értelme. Itt maradunk éjszakára.
- Itt? – kérdezte félelemmel teli hangon Mónus. – Ezek eljönnek értünk!
- Nyugi – felelte Kázmér. – Őrt fogunk állítani, mindenki mondjuk…négy órát. Ha akarjátok, tüzet is gyújthatunk, hogy ne fázzunk.
- Azt már nem! – felelte Mirczik. – Akkor eláruljuk a helyzetünket! Nem emlékszel, mit mondott Szűcs alezredes?
- Ami azt illeti, ígyis-úgyis tudják, hol vagyunk. Szóval ezzel ne törődj. – nyugtatta Kázmér.

Igaza van, töprengett Szudár. Ezek csak akkor nem jönnek ide, ha nem akarnak.
- Szóval éjszakára mindig lesz kint valaki. Ha visszajönnek a drágák, azonnal riaszt mindenkit. Mi meg lelőjük őket. Vettétek?
- Aha – mondta Takács, de látszott rajta, hogy nem tartja túlzottan jó ötletnek.
- Valami gond van? – kérdezte Kázmér.
- Akad – felelte Takács, és Kázmérra nézett. – Ha elalszunk, ezek ide fognak jönni. Szerintem pont arra várnak, hogy aludjunk el…hogy harc nélkül lehessünk az övék.
- Jó, akkor te maradj ébren egész éjszaka. – mondta Kázmér beleegyezően. – Kell a pihenés, nem érted? Holnap továbbmegyünk, mert itt nem maradhatunk, és nem akarok összeesni az úton. Akkor igazán nagy bajban leszünk. Előbb-utóbb aludnunk kell. A kérdés csak az, hogy hogyan.
- Aha, értem. – bólintott Takács. – De akkor sem tartom jó ötletnek.
- Jó, akkor maradj ébren. Kerek fél óráig fogod bírni.
- A-a! – tiltakozott Takács. – Inkább alszom.
- Apropó, az idő mennyi? – kérdezte Iván, akin látszott, hogy legszívesebben ott helyben elaludna.

Takács megnézte az óráját. Jobb kezével öntudatlanul cirógatta a gépkarabélyát.
- Nemsokára tíz óra.
- Odabent most lesz takarodó – mondta Mónus. – De szívesen lennék ott!
- Ezzel nem vagy egyedül – mondta Szudár, és megdörgölte a száját. – Na, ki akar első lenni?
Mónus jelentkezett.
- Majd leszek én. Fogom bírni, ne aggódjatok. De tüzet kell gyújtani.
- Jó – felelte Kázmér. – Van itt elég fa, nem kell messze menni.
- Miért – nézett rá Mónus úgy, mint egy hülyegyerekre. – Ha messzire kellene menni, azt hiszed, gyújtanék?
- Naná, hogy nem. – válaszolta Kázmér, majd felállt. – A tártáskákat csatoljátok le, és adjátok ide!
- Aha, tudod ám, mit! – csattant fel Takács, és átölelte a zöld bőr táskát az oldalán.
- Miért kéne? – állt Szudár Takács mellé.
- Több okból kifolyólag – magyarázta Kázmér. – Először is szabály. Másodszor pedig be sem férsz vele a hálózsákba. És végül: ha álmunkban valakit meg akarnak kaparintani, akkor elviszik a tártáskát vele együtt. És akkor ugrott a lőszer.
- Miért, ha ébren vagyunk, nem ölhetnek meg? – kérdezte furcsa vigyorral Mirczik.
- De – felelte Kázmér. – De akkor azonnal tudunk harcolni. Ha meg a hálózsákban kapnak el minket, annyi időnk nem lesz, hogy ásítsunk egyet. Annak, aki ébren marad, annak pedig lesz. Ezért kell nála lenni az összes tártáskának.

- Hm – Takács elgondolkozott azon, amit Kázmér mondott. – Na jó, igazad van. És aki őrködik, azon maradhat a tártáska?
- Hogy maradhat-e? Fel kell vennie! – emelte fel Kázmér a hangját. Ez annyira egyértelmű dolog volt, hogy meg sem kellett volna kérdezni. De Takács hajlamos volt ostoba kérdéseket feltenni. Néha úgy tűnt, nem is való katonának, semmit nem mutatott ilyenkor a militarista énjéből.
- Értem – nyugtázta Takács. – Akkor Mónus, te kezded?
- Aha – felelte Mónus, és felállt. – Akkor adjátok ide a tártáskákat. Majd én vigyázok rájuk. Kit ébresszek majd?
- Majd engem – mondta Kázmér.
- Utána engem – intett Iván.

Egy darabig csend volt, aztán Szudár Kázmér felé pillantott.
- Majd utána leszek én.
- Akkor Takács marad utoljára! A fene a jó dolgodat! – vigyorgott Iván.
- Szomorodjál meg, Iván. – viszonozta a bajtársi vigyort Takács, és nekiállt lecsatolni a tártáskáját.
A többiek is kioldották övüket, letették oldalra a fegyverüket (Kázmér szabályosan szíjra vette), és lehúzták magukról a tártáskák szíjait. Szudár körbejárt, összeszedte őket, és gondosan lerakta Mónus lábához, aki a málhazsákoktól kicsit oldalra, egy öreg cserfa mellett lévő kövön ücsörgött, és száraz ágakat rakott halomba. Mellette a földön egy nylonzacskóban kenyér, és egy szardíniakonzerv volt.
- Köszi – felelte oda sem nézve Mónus. – Akkor pihenjetek. Majd ébresztem Kázmért kettő körül.
- Oké – bújt a hálózsákba Kázmér, ami bakancsostól igen nehéz feladatnak bizonyult, de megoldotta. Szudár, Takács, Mirczik és Iván úgyszintén bebújtak, ki-ki a maga rögtönzött ágyába. Szudár egy pillanatig elidőzött, letisztogatta bakancsa talpáról a földet, a rátapadt leveleket, és behúzta a fegyvert magával a zsákba. Igaza volt Kázmérnak, sokkal kényelmesebb így, tártáska nélkül. Levette a rohamsisakját is, egyedül a sapkát hagyta fenn.
- Jó éjszakát – mormolta Kázmér előlről, majd Mónushoz intézte szavait: - Nagyon figyelj ám!
- Semmi gond – bólintott Mónus, és nekiállt tüzet gyújtani. Mire lángolt a tűz, a többiek már mélyen aludtak.

Nehéz éjszaka lesz ez a mai¸ töprengett Mónus, és a kezeit melengette. Gépkarabélya tompán csörgött, ahogy a fiú a lábait rugóztatta. Fáradt volt ő is, álmos is, de valakinek el kellett vállalnia az őrködést. Utált hajnalban kint ücsörögni, amikor a leghidegebb volt, és addigra biztosan elfogy a tűzifa is. Legalább meleg van, ehet és ihat, esetleg még énekelhet is…de leginkább figyelnie kell, mert ezek bármikor megjelenhetnek. A gyönyörű teremtések, ezüst testükkel, ezüst hajukkal. Mónus elképzelte, hogy viselhetnek-e valamit a fátyol mögött, de ahogy visszaemlékezett, nem hitte. Aztán elhessegette a gondolatot, a holnapra koncentrált. Ismét megindul a menet az ismeretlenbe. Talán túlélik a másnapot, talán nem. Valószínűbb, hogy nem. De valahová csak-csak megérkeznek majd…

Idáig jutott a gondolatmenetben, mikor egy hűvös kis kezet érzett a nyakán. A kéz lágyan végigsimított rajta, majd eltakarta a szemét. Ezüstszín ujjak. Mónus kiáltani próbált, de nem tudott. Megrántotta gépkarabélya ravaszát, ám a fegyver elakadt. Bebiztosította. Vagy inkább bebiztosították.
- Drága… - hallotta maga mögül a lágy suttogást, majd minden fehérbe borult előtte.

(Folytatjuk…)