1
Tavasz. Mintha csak a duzzadó rügyekről, burjánzó nedvekről beszélnénk – a fiú megszökött, az anya belehalt, habár ez számára mindig is legenda maradt. De az élet hatalmasabb ennél. Az azúr egeken bújdokló nap terpeszkedő sugárutat világít meg; éppúgy átfogja városainkat, mint népeink hitét. Talán a jövőről beszél? – számára az idő érdektelen dolog. Elfogadta a tudomány cáfolatát. S éppoly hazug dolog lett szemében, mint a kémia képtelen vegyületei, vagy a kontinensek áttelepülése. Az őt követő korok szelleme egy szivárványszínű kolosszus képében sejlett fel előtte. S ezt nem magyarázta.
Akárhogy is, a világ hát formát nyert – ő adta neki, a létező legegyszerűbbet –, s az nem csalta meg többé, és ő sem a világot. Felfedezte az egyszerű összefüggéseket. Az éjszakába vetette magát. Kötelességét teljesítette.
S jogot nyert rá, hogy belépjen a fény gyermekeinek palotájába, fázva, éhezve, de mégiscsak élve.
2
Különös regények íródtak azokban az időkben, mikor még kietlen volt a föld, s liánok sem lengtek alá az őserdő fáiról. E távoli emlékezet vásott fogakkal mart belé egy nap. Elveszítve szerettei kegyét, asszonyai gyöngédségét, az öröklétet kapta osztályrészül. Eltorzult arccal, vicsorogva szelte a dzsungel alaktalan éjszakáit. A napvilágot nem szenvedhette, a fény megölte, rothadása megviselte volna… de elrejtették!
Közületek való volna? Nem, nem lehet. Szerethetett volna bennetek? S ti őt? Miféle kérdései ezek az elmének, míg a lélek a test felett lebeg?
Különös alak lépett be szívébe, kaleidoszkópszín tüllruhája az óra kezdetét jelezte.
Megvan az ideje az emlékezésnek, a világosságnak is. Napokig hevert bársonyos kábulatban, napokig rótta a gyomos partokat. Áldozatokat látott, táncokat. Könnyben ázó szemekkel bámulta az emberi gonoszság komédiáját. Falvak felégetése! Fajok kiirtása! Háborúk szennyes hordaléka! Látta az aggok, a gyermekek, a megkínzott leányok táborát, a német pusztaságot. Járványok söpörtek, viharok cserzették egykor olyannyira valóságos testvérei arcát. Ó, mennyire szerette volna vigasztalni ezeket a nyomorultakat! Megszaggatta ruháját, kitépte szívét, morzsákat szórt eléjük. Tékozló volt, boldogtalanságában mégis fösvény. Megértette a szeretet katekizmusát.
De olykor delejezte más is, nemcsak e vörösbe fordult, tövises világ. Ott, ahol óriás acélhidak, kvarcerődök ívén túl, olajos gépek, pompázatos szerkezetek felett a nap ragyogott, hűs habú tavak lenyomatát dajkálta, a Vénuszt látta lebegni. Karmája visszfénye volt ez, Diána, Kupido, Minerva, az avítt mitológiák. A bájos lányalak csillagszemével, zokogtató ölelésével isteni bölcsességével feledtette száműzetését. Egymáséi lettek. Időről időre meglepte őket a bűvös szunnyadás, egymás karjaiban pihegve. A nőalak feje koszorús volt, akár egy fauné.
Az én húgom volt ő, földi lány, noha nem evilági.
3
Gyöngyökkel és kagylókkal bélelt zöld tenger, mósuszillatú lagúnák, izzadó cukorföldek… Ázsia síkjai… óceánok hegyei, a emelkedőben a Jupiter dómja felé… édes és rekedtes nyögések, gyönyörtől izzó pillantások, akváriumba zárt éjszakák. Mindez a valóság. Sosem kívánta úgy az őrület porfírszerű ködét, mint most! S már késő. Az út előrevisz, ha hátrafordul, a halálba téved. Vízmosta sivatagot lát, vitrinbordó, baljós egekkel: de gyöngeségét megoszthatja végre! Leperegnek róla a vadállat kéjei, a koldusok panaszai. Időtlen immár, hogy követheti a kedves lépteit, imáit és pillantásait.
4
Az idő megállt, valóban. Hang se hallik; az utolsó madár is elköltözött a közelből. A muzsika, amely nélkül eddig nem élhetett, tajtékos zsongássá nemesült. Virraszt. S nemsokára, egy új kor hajnalán, smaragdos pálmák árnyékában, kedvese ölében végleg elszenderül. S a nép fiai és lányai, kiknek ő a békét kívánta, nem veszik le szemüket többé az égről, ahol bánatos angyalok és torzszülött kerubok kerengenek, a szívekbe hintve a világegyetem romantikáját. Azután már csak szavak és a képek özöne, elmosódva az emberiség legutolsó és legszebb álmában.
„…hogy emlékezzünk könnytelen napjainkra, a mezőre a napsütésben, a patakok csillámjára, a tamariszk illatára. Hogy emlékezzünk a dalra, mely nem hagyta nyugodni szívünk, érintéseinkre, a gyerekkor hitére, az emlékek erejére. Tekintetünk a halál tornyai tartják fogva, jellemünk, örökre keseredett marad. De jó tudnom, ha kiérek a síkra, ő velem lesz majd. Fogni fogom kezét, érezni melege oltalmát. Elég lesz – egy pillanatra.
Majd, mintha egy naplementébe ájulna, lesújt rá a halál.
5
A szeretet feloldja a magányt.
Ha nem akarsz lemaradni:
Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!
Legfrissebb történetek:
2025-06-05
|
Horror
Maja megérezte a jelenlétét, és furcsa izgalom futott át rajta, annak tudatától, hogy figyelik....
2025-05-14
|
Novella
Ez a történet a fantázia szüleménye. Akit az erőszak elborzaszt inkább bele se nézzen.
2025-05-10
|
Novella
Unalmas az este a szálloda recepcióján. Nem lenne muszáj itt lennem, de az ellenőrzést a hotelben...
2025-05-08
|
Novella
Ez a történet kitalált. A benne szereplő emberek és események csak az író képzeletében léteznek....
Friss hozzászólások
Legnépszerűbb írások:
2010-09-23
|
Egyéb
Barbara, Kedves!<br />
A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Hasonló történetek
"Az ember akkor jön rá milyen fontos egy állat, vagy egy ember, ha elveszíti." Már nem tudom ki is mondta ezt, de igaza volt. És ha valakit nem szerettünk, vagy úgy éreztük nem olyan fontos, rájöhetünk hogy ez még se így van...
Beküldte: Anonymous ,
2004-05-02 00:00:00
|
Egyéb
Elkezdtünk beszélgetni, kiderült hogy a neve Laci, és hogy 21 éves. Nagyon megtetszett nekem, és úgy éreztem, hogy én is neki. Ahogy beszélgettünk, egyszer csak a keze a lábamon volt, és simogatott, nagyon jól esett, már akkor éreztem, hogy köztünk nem lehet csak egy kaland, ennél több kell nekünk...
Hozzászólások
Téged pedig úgy látszik(lehet,hogy nem így van),nem érdekel a mi véleményünk,csak úgy hobbiból küldözgeted be ide az írásaidat.
:yum:
Tudod, hogy jól írsz, ezt már több írásodnál is elmondtuk. Ez nem is téma. A stílusodról is volt szó, amit a hozzászólásoknál használsz. Mintha bárki támadott volna, rögtön visszaszúrkálsz, holott semmi szükség rá. Arikon is csak megérteni szerette volna az egyébként szépen megfogalmazott művedet. Ez ugye nem bűn? Alapvető emberi tulajdonság a kíváncsiság.
Nem kell ütni, nem bánt senki.
Én is szerettem volna érteni, amit olvastam. Volt benne egy vonulat tavasztól /születéstől/ a halálig, ez ugye nyilvánvaló irány egy ember életében, illetve egy lélek többszöri reinkarnációjánál, avagy a Te szavaiddal élve, a szellem metamorfózisainál. Kiragadott pillanatokat írtál le, puzzle-darabkákat dobtál az asztalra, de túl keveset, hogy kialakuljon a kép. Ennyi volt csak a gond.
Azt bámulhatod nyálcsorgatva,közben a kezed persze megbilincselve.
:yum: