A démonná vált...

Hirtelen halál kúszott végig a tájon. Nem lehetett látni, csak érezni, behatolt az elhagyott üregekbe, barlangokba, végigkarcolta a fák leveleit, és felkavarta a száraz homokot.
Fájdalmas, üres érzés követte. Mintha sose jönne új hajnal, mintha az éjben sose gyúlnának csillagfények, mintha sose kelne fel újra a Hold.
De a halál megállt, és testet öltött, egy fiatal, vékony lány testét. És ekkor elmúlt a hideg, a fájdalom, és szinte kivilágosodott az éj.
Pedig nem történt más, csak egy árnnyal kevesebb lett a világban.
A lány elindult, öntudatosan, egy cél felé, mintha pontosan tudná, hová tart, pedig semmi nem látszott a pusztában, csak néhány fűcsomó, és néhány fa, amit véletlenül ottfelejtett a pusztulás.

Már régen nem járt errefelé. Legutoljára talán... de nem emlékezett. Nem emlékezett, mi volt azelőtt, hogy elindult innen, hogy mi lett azután,
csak azt tudta, hogy vissza kell térnie, egy megdönthetetlen erő vonzotta, húzta valahová, és ő ment és ment, megállíthatatlanul.
Ahogy haladt előre, a célja felé, megjelentek előtte a régi emlékek. Egy aprócska falu, alig tizenöt házzal, a házak körül kiskertek, szántóföldek, istállók, a faluban egy ház, ami nagyon ismerősnek tűnt, a szülei háza, ahová mennie kell, ahová az a fiú járt mindig, de az apja elkergette, mert nem értette, mert nem is érthette meg. Mert ő nem érezte azt, azt a szeretetet a fiú iránt, aki végül elment, messzire ment, és ő utána, de nem találta meg. Pedig mindent megpróbált, és most halálként, démonként tér vissza ide, hogy megkeressen valamit, de arra már nem emlékezett, hogy mit, csak érezte, hogy húzza magafelé, visszavonhatatlanul és megtagadhatatlanul, örökké, örökké...

Végül megérkezett. Szülőfaluja már nem olyan volt, mint amilyennek homályos emlékeiben látta. Romkupacok között gyom nőtt, vadállatok futkostak a régi utcákon, közel s távol sehol egy ember.
De ő nem állt meg a szülei házánál, hanem továbbment, a temetőbe. Ott egyetlen, egyszerű sírt keresett fel: régi kedvese sírját.
A démonná lett lány ennyit mondott: "Szerelmem, visszajöttem hozzád. Ég veled." És eltűnt lelkéből az utolsó emberi érzés is.

Hirtelen halál kúszott végig a tájon. fájdalmas, üres érzés követte. Végül a halál megállt, és testet öltött.
De ezúttal nem egy emberi lény, hanem a Sötétség egy démonának testét.
S lelkében csak egy üresség mutatta az utolsó érzelem egykori helyét.