Történetek

Perceknek tűnt, míg mély magamba zuhanásom alatt szemléltem a visszaformálódott szobát, mégis hosszú, hosszú órák teltek el. Ketyegett az antik óra a kandalló párkányán, és számomra rohamosan ütötte el a tizenkettes számot minden egyes óra eltelte után. A tizedik kongatásnál Gabriel halkan mocorogni kezdett az éjfekete koporsóban… Hasonlatos. Éjfekete…Fekete, mint az éj…. Sötét, mint az éj… Sötét vagyok én is? Fekete, sötét és borús a lelkem, mint az éjszaka? Elvégre…az éjszaka gyermekeinek...

Mikor megérkeztem az intézetbe a gyerekek furcsán néztek rám és nem igazán akartak elfogadni. Az, ami voltam, több volt, mint ami lettem. Vadember, egy gyermek testben. A testem foglya voltam. Egy sas madár egy kis ketrecben. A falak, amik körbe vettek kezdtek rám dőlni. Menekülnöm kellett, 14 évesen megszöktem az intézetből és az utcán kóboroltam. Végre az lehettem, ami voltam...

A várakozásban van valami jó.
Szívdobogva készülődni, ácsorogni a megbeszélt helyen, izgatottan fürkészni a többiek arcát, hogy melyik mögül bukkan elő az ismerős mosoly, a kacagás, az integetésre lendülő kéz.
Azután egész közelről csodálni a másikat.
Megismerni egy másik világot, az övét...
.

A nevem Trádész Luánná. Az én életemet fogjátok megismerni e novellában, akinek úgy tetszik regényben. 5 éves koromban anyám eldobott magától, hogy a saját útját járhassa. Ez a döntése befolyással volt, egész további életemre. A nagyszüleimhez kerültem, akik a maguk módján próbáltak segíteni, hogy minél előbb túltegyem magam a történteken. Azóta már látom a szeretetük számomra nem volt más, mint falra vetett borsó...

Anikó egyedül érezte magát. Nem tudta feledni első szerelmét, Zolit, akit szívből szeretett. Vele tudta meg, milyen igazán szeretni a másikat, milyen nevetni, boldognak lenni. Dacból szakítottak, annak ellenére, hogy imádták egy mást. Habár ő vetett véget a kapcsolatnak, s ennek már egy éve volt, nem tudta elfelejteni a fiút. Hiányzott neki az illata, az érintése.
Hétfő délután volt, amikor úgy érezte, nem bírja tovább, és felkeresi...

- Taylor nagyon aranyos rendes lánynak ismeretem meg, de az utóbbi időben... Rettenetesen megváltozott. Nem tudom pontosan mi is történhetett vele, csak sejtem. Egyik este azt mondta, elmegy szórakozni. És utána teljesen megváltozót... Lefogyott, a bőre elsárgult, a szemei beestek, ingerlékeny lett, és gyakran váltakoztak nála az érzelmi pontok. Egyik percben nevettet aztán a másik a percben sírva vergődött. A lakásából egyre jobban tűntek el dolgok, és a számlákat se fizette. Nem volt...

Elindítottam a hadműveletet, és bevettettem magam Nála. Természetesen volt barátja, de ezt már, mint szükséges rossznak tekintettem, ugyanis volt szerencsém nem egyszer a szerető szerepében tündökölnöm.
Magam lepődtem meg legjobban, mikor végre igent mondott! És ekkor kiléptem...

- Emlékszel a szüleidre???
- Igen. - hangjában megcsendült a mérhetetlen keserűség. - Tudod, szerencsétlen fiatalok voltak mindketten. Látom magam előtt az arcukat… és egy cseppet sem derít fel, hogy immár emlékszem rájuk. - gyorsan témát váltott. - És te mire emlékszel?
Vállat rántottam a kérdésre.
- Erre-arra. Az álmaim mutatják. De azt a húsz évet maradéktalanul még egyik álmom se hozta vissza…

A férfi fejét levágták. Ami a legjobban szíven szorított, a pecsétgyűrű volt az ujján. Alan… Adelaide mestere… Alig kaptam levegőt. Berohantam a pulthoz és borzalmas látvány tárult elém. Irtózatos bűz szállt a levegőben, az egész termet beborították a holttestek. Átszúrt szívű, levágott fejű, kettészelt, és… megégetett vámpírok...

Anna 19 éves volt mikor úgy döntött eldobja magától az életét... túl nehéz volt, túl kegyetlen és neki nem volt elég ereje hozzá. Persze a félelem közbeszólt. Milliószor állat az erkélykorlátnál és bámulta az aszfaltot. Azon töprengett vajon ott fönt jobb-e, lehet hogy mégsem éri meg? Ekkor jött Ő...