Régen

már régen nem láttam
egy árnyék volt csupán
az idő végtelen fonalában
elfeledett szó a ház falán


Egy nap jó lenne megtalálni – mondta mindig. Megtalálni? Miért, elveszett? De igaza volt, sokan elvesztették, és most még csak nem is keresik. Pedig, ha tudnák, hogy mi az, akkor lélekszakadva rohannának ki a házukból, ki a rétre, vagy az utcára, vagy az állomásra, vagy valahová, ahol sejtik, hogy lehet, hogy megtalálhatják, mert így, hogy nincs meg, hogy elveszett, így nem is tudják használni, pedig szükségük lenne rá, de ők ezt még mindig nem tudják, mert már nincs, aki megmondja nekik, mert akinek lenne elég bátorsága hozzá, hogy kiálljon eléjük, és azt mondja: egy nap jó lenne megtalálni, azt kinevetik, és elüldözik messzire, és ezzel elveszik azok kedvét is, akik esetleg még hittek benne, hogy lehet még egy olyan idő, amikor megtalálják, amit soha nem is kerestek, amit soha nem is lehet keresni, mert meglesz, amint megfordul valaki fejében, hogy keresni kellene.
És ez fáj azoknak, akik esetleg még hittek benne, hittek a mában, hittek a holnapban, a szépben, a reményben. Fáj nekik, és kiállnak az utcára, és világgá kiáltják, amit súgott ott belül valami, valami belső hang, valami régi emlék egy gyerekkorról, egy ölelésről, egy csókról, egy szerelemről.
De már nagyon kevés van, aki erre emlékezik. Már csak olyan van, aki azt hiszi, hogy emlékezik, és megpróbálja utánozni ezt, de az utánzat mindig csak utánzat marad.
És az emlékek ott fognak porosodni egy kis fűzfakosárkában, piros szalaggal átkötve.