W40k

- Nos, Nemerov kapitány? Megpróbáltak már kapcsolatba lépni velünk?
Nemerov középkorú, erős testfelépítésű ember volt. Négy éve volt a Fekete Hajó kapitánya, de már ezalatt a rövid idő alatt is rajta hagyta nyomát az a rengeteg szenvedés, melyet itt tapasztalt. Merev, többnyire komor hangulatú ember volt.
- Inkvizítor, jó, hogy itt van. - Nemerov eddig a híd jobb szélén elhelyezett holografikus vetítőernyőnek szentelte figyelmét, ami egy űrállomás képét mutatta. Jeren eddig még sohasem látott ilyen típust, de gyanította, nem kell feltennie a kérdést. - Körülbelül tizenhét perccel ezelőtt fogtunk egy adást egy, a bolygó körül keringő űrállomásról. Szerencse, hogy egyáltalán meghallottuk… Olyan frekvenciát használnak, ami már ötezer évvel ezelőtt is használaton kívül volt, legalábbis amennyire én tudom.
- Éppen ezért adtam azt az utasítást, hogy minden lehetséges frekvencián füleljenek a technikusai. És mit akarnak?
- A fordító tíz percig dolgozott vele, de azért kihámoztuk a lényeget. Üdvözöltek, és érdeklődtek, kik vagyunk és mit akarunk itt. Előre rögzített üzenetnek tűnt.
- Válaszoltak?
- Természetesen nem, inkvizítor. Úgy gondoltam, ön akar majd válaszolni, személyesen.
- Jól gondolta, kapitány. - Az egyik technikus felé fordult. - Adeptus! Nyisson egy csatornát feléjük ugyanazon a frekvencián, amin az üzenetet fogták!

Az adeptus, akihez szólt, nem válaszolt, némán teljesítette a parancsot. Nem is lett volna képes a beszédre, hiszen agyát rákötötték a hajó központi rendszerére. Kopasz fejéhez kábelek csatlakoztak több ponton is, melyeken keresztül adatok és információk áramlottak szédítő sebességgel. Ember és gép egyedülálló módon képes együttműködni ezen a módon, sokkal hatékonyabban, mint egy normál, kívülálló ember által vezérelt automata rendszer. Jeren azonban mindig viszolygott ezektől a tudatuktól és lényegében emberi mivoltuktól megfosztott lényektől. Az adeptus mozdulatlanul, mereven nézett előre, semmi nem utalt rá, hogy értette, vagy egyáltalán hallotta volna Jeren utasítását. Mégis, néhány másodperc elteltével az egyik Jeren közelében elhelyezett kijelzőn felvillant az „ADÁSRA KÉSZ” felirat. Mielőtt azonban kapcsolatba lépett volna a bolygóval, még odaszólt Nemerovnak.
- Kapitány! Gondolom alaposan megvizsgálták azt az állomást. Katonai?
- Igen uram, de nem jelenthet veszélyt. Becsléseink szerint több mint nyolcezer éves. Látszik, hogy rendszeresen karbantartják, de azokkal a fegyverekkel nem árthat nekünk. A bolygó körül egyébként még legalább öttucat ilyen állomás kering.
Jeren bólintott. Erre számított. Egy olyan világnak, mint a Dellana, nem volt szüksége hadseregre, katonai műholdakra, egyáltalán semmilyen fegyverre, hiszen senki nem tudta, hol is van tulajdonképpen, így támadás sem érhette. Legalábbis - gondolta magában komoran - így volt ez mostanáig.

- Mi van a bolygófelszínnel? Nagyobb városok, élet?
- Kétségkívül. Legalább két tucat várost érzékeltünk az első, felületes szkennelés során. A méretüket nehéz lenne megmondani, de az eddigiek alapján nagyjából C és D kategóriájú bolyvárosok.
Jó, tehát lakott bolygó, méghozzá sűrűn lakott. Nincs más hátra, meg kell bizonyosodnia.
- Dellana világa! Jeren Alecto inkvizítor vagyok, a fenséges Istencsászár küldötte, a Fekete Hajó inkvizítora. A bolygó kormányzójával akarok beszélni. Amennyiben nem érkezik válasz, hajónkkal leszállunk legnagyobb városotok közelében, és közvetlenül vesszük fel a kapcsolatot.
Felengedte az adásgombot, majd az adeptushoz fordult.
- Ismételd ezt az adást, tizenöt másodperces időközökkel, míg nem válaszolnak.

A híd a következő két percre néma csendbe burkolódzott. Nemerov, akárcsak Jeren, a bolygó felszínét tanulmányozta a híd főernyőjén keresztül. A gomolygó fehér felhők nem sokat engedtek látni, de Jeren tudta, hogy valahol ott kell lennie a legendás városoknak… Daranos, Equiliron és Anaron hatalmas városai, melyek földjét eonok óta nem taposta birodalmi ember.
- Adás érkezik a bolygóról. - A hang gépies, az egyik adeptus megnyilvánulása a komputeren keresztül.
- Főernyőre!
A kijelzőn egy ember arca és felsőteste jelent meg. Az első, amit Jeren kétséget kizáróan megállapíthatott, az ember zavarodottsága volt. Negyvenes évei vége felé járó, őszülő ember, arcán látszott, sokkal jobban él, mint bármely birodalmi helytartó. Egyszerűen, ezüsttel díszített világosszürke ruhát viselt, mellkasán baloldalt hímzés, melynek szövegét Jeren nem értette. Kezeit tördelve, sűrűn a képen kívülre tekintgetve kezdett beszélni.
- Én… én vagyok Dellana bolygó kormányzója… Milyen céllal közelítették meg világunkat?
- A nevem Jeren Alecto, inkvizítor. A célunk egyelőre még nem fontos. - Jeren nem akarta felfedni küldetését. Még mindig lehetett valamiféle fegyverrendszer, védelem, amit valószínűleg azonnal bevetnének a hajó ellen, amint tudomást szereznek rendeltetéséről. - Le akarunk szállni Dellana fővárosa, Daranos közelében.

A kormányzó szemei elkerekedtek Daranos említésére. Több mint huszonötezer éve már, hogy őseik tudatosan eltüntettek minden rájuk vonatkozó adatot, információt, és véglegesen elszakadtak a Birodalomtól. Most pedig előkerül valaki, akinek láthatóan pontos értesülései vannak Dellanáról… Jeren elismerte magában, nem lehet könnyű megemészteni ezt az új helyzetet.
A kormányzó még az eddiginél is zavartabban folytatta.
- Persze… leszállni, persze. Igen. Azt mondta, a neve Jeren Alecto?
- Igen, azt.
A kormányzó bólintott, biccentett egyet valakinek, majd visszafordult Jeren felé.
- Átküldjük a koordinátákat, ahol landolhatnak… Inkvizítor.
- Daranos közelében. - Jeren hangja kemény volt, nem hagyott kétséget afelől, hogy más alternatívát nem hajlandó elfogadni. Helyzeti előnyben volt a dellánokhoz képest, akik nem tudhatták, ki ő és milyen erőkkel érkezett, és nem habozott egy pillanatig sem, hogy előnyét ki is használja Azt a gondolatot pedig, amely figyelmeztette, hogy ez az előny csak látszólagos - hiszen ő sem ismerte a dellán erőket - igyekezett mélyre temetni magában.

Marish egy szűk sikátorban rohant a jól álcázott rejtekajtó felé. Fejében gondolatok kavarogtak, lelkét érzések egész kavalkádja marcangolta. Azt utóbbi hetekben szinte nem is érzett mást, csak feszültséggel vegyes izgalmat.
Elhúzta kezét a falba rejtett érzékelő előtt, mire a fal egy nagyobb darabja odébb csúszott, és feltárult a kis búvóhely. Körülnézett, nem látta -e valaki, majd becsusszant a résen. Odabent hárman vártak rá. Beléptére elhalt az addig folytatott beszélgetés, majd pár másodpercnyi szünet után egyszerre kezdték kérdéseikkel bombázni őt.
Marish leintette őket.
- Nyugalom! Egyszerre egyet.

Horan csendre intette két társát, akik vonakodva bár, de elhallgattak. Mióta Marish az eszét tudta, Horan volt kis csapatuk vezetője. A fiú kisugárzása a bizalom, és így a nyugalom érzését keltette társaiban, és erre nagy szükségük volt, különösen ezekben a napokban.
- Mit láttál Marish? Mi a helyzet odakint? - kérdezte mohó kíváncsisággal.
- Nem állunk jól. Már csak két negyednyire vannak innen. Legfeljebb két nap, és ideérnek.
Horan elhúzta a száját. Ez azt jelentette, hogy el kell hagyniuk ezt a helyet, és máshol keresni menedéket. Nem lesz könnyű új búvóhelyet találni, ezt Marish is jól tudta. Nem tűnt valószínűnek, hogy bármelyik közeli banda befogadná őket, az utcán pedig nem biztonságos megmaradni.
- Holnap összepakoljuk a cuccokat, és elpályázunk. Átmegyünk Amerékhez, talán tudnak szorítani egy kis helyet.

A másik két fiú, Kalen és Narra nem lelkesedtek az ötletért. Sok minden itt kell majd hagyniuk. Nem tudhatják, mikor tudnak újra élelmet szerezni, így a legfontosabb az élelem bepakolása. A feltétlenül szükséges felszerelés mellett nem sok hely marad majd a személyes tárgyaknak, de végül is mit ér egy ilyen tárgy ember nélkül, akinek fontos lenne? Most magukat kell menteniük, aztán majd később, ha lecsillapodnak az indulatok Daranosban, visszatérhetnek ide.
Horan rögtön elkezdte a pakolást, a többiek vonakodva bár, de követték a példáját. Ha másnap reggelre nem állnak indulásra készen, elindulni sem lesz értelme.

Jeren a kormányzói palota oldalán körbefutó egyik hatalmas balkonon állt, és Daranos városát nézte. Nem csalódott, Dellana pontosan olyan volt, amilyennek a legendák leírták. Kilométer magas elefántcsonttornyok, melyek szinte felnyársalják a hihetetlenül kék eget, óriási, zöldellő parkok, melyek a városon belül is biztosítják a Természet jelenlétét, a végtelenbe vesző, horizontig nyújtózkodó plasztacél és betonüveg épületek… Még a városban kirobbant küzdelem, melyben emberek ezrei haltak meg, sem volt képes ezt a látványt elhomályosítani. Az itt-ott az égre szökő fekete füstcsíkok mind egy-egy sebet jeleztek a város érzékeny szövetén, s mégis, annak ellenére, hogy Jeren tudta, ennél sokkal rosszabb látványt is fog nyújtani a város, biztos volt benne, hogy elég egy hónap, s ismét régi pompájában ragyog majd…

Egy utolsót szippantott a számára szokatlanul tiszta levegőből, majd megfordult és besétált a balkonra nyíló kapun.
Szemét váratlanul érte a benti félhomály Dellana napjának ragyogása után. Egy pillanatra, míg hunyorítva hozzáigazodott a benti fényviszonyokhoz, Jeren csak a gépek monoton zúgását és emberek beszédét hallotta. Aztán, immáron sokadszor, végigtekinthetett a kormányzói palota hatalmas központi termén, a nagytermen, mely egészen másképpen festett most, mint érkezésükkor.

Pár napja ez a gigantikus terem még szinte üres volt, mindössze néhány díszes, hosszú asztal, ahol valószínűleg az ünnepélyeket rendezték, a széleken kicsi, elkülönített bokszok, a személyesebb témák számára, megannyi szórakoztató eszköz - melyek közül sokat Jeren emberei még csak fel sem ismertek - foglalták el a termet. Most azonban zsúfolásig telt gépekkel és emberekkel - Jeren embereivel - adeptusokkal, mérnökökkel, stratégákkal, diplomatákkal, technopapokkal és persze katonákkal. A terem a hadműveleti központ szerepét töltötte be arra a rövid időre, míg el nem végezték feladatukat.
Jeren végigjáratta tekintetét a kavargó arcokon, míg meg nem találta a keresett embert.
Nemerov éppen a gárdisták egyik kapitányával vitatkozott valami jelentéktelen ügyről, érkezésére azonban a katona gyorsan távozott.
- A mai eredmények, Nemerov?
- Háromszáz a hajón, nyolcszáz halott - a kapitányon látszott, nem lelkesíti fel a nagyszámú áldozat.
- Veszteségek?
- Harmincnyolc fő, kettő tiszt.
- Elfogadható. Ha a továbbiakban is így irányítja az embereit, néhány napon belül el is indulhatunk.

Jeren elégedett volt azzal, amit hallott. Küldetése, mint az egyik császári Fekete Hajó inkvizítora, hogy psziket, mentális képességekkel rendelkező fiatalokat szállítson a Földre, a Császárnak. Az eddigi veszteségeik elenyészők voltak - másfélszáz gárdista, mi az a Birodalomnak? És a hajón már közel ezer pszi várakozott az elszállításra.
Éppen ezért választotta a Dellanát - békés világ, mely valószínűleg nem tanúsít majd túl nagy ellenállást, és minden bizonnyal - inkvizíciós befolyás és ellenőrzés híján - bővelkedik pszikben. A bolygón a gárdisták ellen kirobbant felkelés közel sem volt általános, és bár a kevés lázadó eredményesen harcolt, a pszik inkább a menekülés és rejtőzködés mellett döntöttek - amiben viszont az évezredes béke következtében elvesztették gyakorlatukat.
Jerennek hirtelen újabb gondolata támadt.
- Nemerov!
- Inkvizítor?
- Mikor indul a következő colligiter osztag?
- Egy órán belül, Észak-Daranos területére. Azon a területen ez lesz az utolsó akció.
- Rendben. Én fogom vezetni őket.
Nemerovon látszott némi meglepődés, hiszen az inkvizítor megérkezésük óta szinte ki sem lépett a kormányzói palota területéről, de hamar elfogadta az új parancsot. Bólintott és magához hívatta az osztag kapitányát.
Jeren pedig elindult, hogy felkészüljön a „kiruccanásra”.

- Közelednek! A fenébe is, itt vannak, közelednek!
Marish felült a heverőn és lerúgta a takarót, ami akadályozta a mozgásban. Pár másodpercig csak állt a sötétben, nem tudta hol van. Aztán felismerte a hangot. Kalen hangja volt. Amint lassan kezdte felfogni, mi történik, kis híján eluralkodott rajta a pánik. Egy másik hang. Horan szólt hozzá.
- … fogj meg egy táskát és indulj!
- Hová? Hogyan…?
Horan felkapott egy táskát és a kezébe nyomta.
- Itt vannak a katonák. Az utca felőli oldalon menekülünk, szedd össze magad!

Marish végre felfogta, mi történik vele. Az órára nézett. Kora délután, mindössze két órát aludhatott. Az utóbbi napokban viszont alig pihent, ezért lehet ennyire kimerült.
Horanhez fordult.
- Az utca felőli… Merről jönnek?
- Arról. De akadt egy kis gondjuk a felkelőkkel. Teljes a zűrzavar. Ha most nem lógunk meg, akkor már soha.
Bólintott, felkapott pár dolgot, hanyagul a táskába gyömöszölte őket, és már rohant is társai után. Elöl Horan, utána Narra futott ki a résnyire nyitott ajtón. Marish kinézett. Horannek igaza volt, kint teljes volt a káosz. Füst, egymásra tüzelő emberek, ordítozás - ideális a meneküléshez. Hátulról Kalen sürgette, így ő is barátai után futott a csata közepébe.

Sötétség…
Kavargó sötétség…
Kiáltások… Rohanó emberek, kiáltozás… Egy romos utca…
Robbanás. Egy, aztán több követi. Az emberek szétszóródnak, újabbak kerülnek elő…
Kavarodás, köd… Csak a kiáltásokat hallani…
Egy férfi tűnik elő. Vörös palást, ismeretlen jelképpel, koponyákkal ékesített ében csatapáncél… Az arca… Kemény, határozott, kissé szögletes vonások, parancsoláshoz szokott tekintet… Parancsokat ordít… Észrevesz egy embert… Egymásra emelik a fegyvert… A palástos a gyorsabb.
Négy fiatal fiú kerül elő, tekintetük zavart, menekülni akarnak. A palástos észreveszi őket.
Meglepődik. Egyenesen egyikükre mered és megáll. A fiú is észreveszi, egymásra merednek.
A fiút egyik társa magával húzza. Elmenekülnek.
Káosz. Zavarodottság.
Sötétség…

Marish és Horan egy kiégett járműroncs árnyékában húzódtak meg. Marish komoran tekintett az előtte elterülő látványra, és bár amit látott, igencsak lehangolta, inkább ezen gondolkodott, mint az elmúlt néhány óra eseményein.
A városnak ezt a részét sújtotta eddig leginkább a küzdelem - elszomorító látványt nyújtott az utca, ami pár hete még forgalmas és élettől pezsgő, színes kavalkád volt, barátai kedvenc gyülekezőhelye volt - most pedig roncsok, halottak nyughelyévé vált. Az épületek falain, az alacsonyabb régiókban néhol lövésnyomok, leperzselt külső réteg - karcolások csupán, de az emberek számára fájdalmas karcolások a monstrumok testén, melyek még hosszú idő múlva is ezeket a szomorú napokat idézik majd emlékezetükbe.

Szomorú napok… vagy talán hetek, esetleg hónapok is… ki tudhat biztosat? Kétheti felfordulás és káosz után még azt sem tudták, kik azok, akik ellen a felkelők küzdenek, és mi lehet a céljuk. Semmi jelét nem adták, hogy távozni akarnának, de ő valahogy érezte… érezte, már nem tart sokáig. Nemsokára itt hagyják őket… Nem kell már sokáig kibírni…
Míg Marish elmerült gondolataiban, Horan előkapart táskájából némi vizet és ennivalót.
- Nesze, vacsorázunk.
- Hogy? - Marishnak eszébe jutott a családja… vajon ők túlélik ezeket a napokat?
- Egyél! - Horan arcán egy pillanatra bosszúság látszott, de el is tűnt rögtön. - Ne most gondolkozz, arra még lesz elég időd. Inkább figyelj.
- Persze, mondd.
- Szóval a célunk Volian és Amer menedéke volt. Két-három órán belül elérhetnénk, de van egy problémánk. Meg kellene találnunk Kalenékat.
Marish megrázta a fejét.
- Ha életben vannak, ők is Amerékhez mennek. Menjünk tovább.
Horan elgondolkodott, majd ő is arra jutott, hogy feleslegesen kockáztatnák életüket a kereséssel.
- Rendben. Szedd össze megad, indulunk.

Marish elpakolta a megmaradt élelmet és feltápászkodott. Alkonyodott. Az ég alja vörös volt - elfordította tekintetét és határozottan elindult. Igyekezett nem észrevenni a holttesteket, melyek néha az útjába kerültek - félt, barátra ismerne bennük. Izgatottsága, mely alig fél napja még uralta elméjét, nyomtalanul eltűnt, és átadta helyét a félelemnek. A gyenge, hűvös szellőt csontig hatoló fagyként érzékelte, méternyi távolságokat kilométereknek látott - és gondolatait nem bírta kellemesebb témákra terelni. Ami legtöbbször visszatért elméjébe - egy kép, egy sötét alak, amint előtűnik a csata káoszából, és egyenesen felé indul…

Megpróbálta nyugodtan végiggondolni a dolgokat. Ez az állapot, amit most érez, a félelem, a paranoia, nyilvánvalóan annak a sokknak a következménye, amit akkor kapott, mikor rátaláltak a búvóhelyükre. Kalen és Narra eltűnése, a gyors menekülés, a napok óta felgyülemlő feszültség - mindez annyira összezavarta, hogy órákig csak monoton léptekkel követte Horant, szinte fel sem fogta, mi történik vele. Mostanra azonban valamelyest kitisztult a feje és legalább képes volt gondolkodni.
Két lehetősége volt. Az első, hogy feladja a küzdelmet, leül az egyik sötét sarokba, és hagyja, hogy eluralkodjon rajta a pánik. Valószínűleg nem bírná sokáig anélkül, hogy megőrülne. Horan nem hagyná ott, ebben biztos volt - de csak akadályozná őt, és így tulajdonképpen kettejük halálát okozná. Bár vonzotta a lehetőség, hogy ne vívja tovább a harcot ép elméjéért, úgy döntött, nem akar barátja gyilkosává válni. Marad tehát a második lehetőség.
- Horan!
Barátja megtorpant és kíváncsian nézett vissza rá.
- Igen?
- Hol járunk most? Sötétben nem ismerem fel a helyet.

Horan körülnézett, elgondolkodott egy pillanatra - eddig valószínűleg nem is tudatosan haladt, csak követte a sokszor végigjárt útvonalat.
- Észak-Daranos peremén, valahol az Acala negyed belsejében - mondta végül.
Ez jó hír. Céljukhoz nincsenek ugyan még különösebben közel, de legalább már elhagyták a számára ismerős környéket.
- Mit gondolsz, éjszaka is folytatják?
- Nem tudom. De nem hiszem, hogy annyira fontosak lennénk nekik. Nézz csak körül - itt már elvégezték a dolgukat. - Horan keserűen intett a romok irányába. - Nem hiszem, hogy visszajönnének.
Marish csak remélni tudta, hogy barátjának ezúttal is igaza van.

Jeren ideges volt. Négy gárdista élén lépkedett a kihalt utcán, és minden figyelmét a keresésre próbálta irányítani, de gondolatai minduntalan visszatértek annak a fiúnak az arcára. Mint pár órája megtudta egy Narra nevű társától, a neve Marish. Valamiért nagyon nyugtalanította őt ez a fiú. Pszi volt, ez nyilvánvaló, Jeren gyakorlott elméje azonnal megérezte ezt - akár a gyertyafény az éjszakában. De ebben nem volt semmi különleges, hiszen éppen a sok pszi miatt jött ere a világra. Ő azonban úgy érezte, látta már valahol ezt az arcot - talán egy álmában. Biztosnak érezte, találkozásuk nem a véletlen műve volt, és újra meg kell találnia őt.
Érezte, már közel járnak. A fiú elméje a dellán pszikhez képest is szokatlanul erős volt, és mivel ő nem tudott erről, könnyen észlelhető.

Ott… Egy sikátornál álltak meg, a sötétben egy ajtó körvonalai rajzolódtak ki, a sarkon, az utca felől egy másik hasonló, valószínűleg ugyanabba a helységbe nyílt. Ezen a környéken már végeztek a colligiter osztagok. Friss harcnak nem volt nyoma, a törmeléket és a holttesteket már nagyrészt eltakarították az utcákról. Logikus, hogy egy olyan helyre rejtőzzenek, ahová valószínűleg már nem térnek vissza a katonák.
Jeren feltette sisakját és jelzett a gárdistáknak.
- Duo a dextra, duo sequitir me! Placide!
Úgy tervezte, mindkét kijáratot egyszerre torlaszolják el, hogy ne legyen esélyük a menekülésre. Két gárdista csendben az utca felőli ajtó irányába indult, Jeren pedig a sikátor felé indult.

Érezte, határozottan érezte a fiú elméjét. Soha korábban nem tapasztalt ilyesmit, de most határozottan meg tudta különböztetni az egyik elmét a többitől. Az érzés, hogy el kell fognia, egyre erősödött benne, tudni akarta, ki ez a fiú.
Előhúzta fegyverét és jelzett a gárdistáknak.

Marish ismét álmából riadt, azonban ez alkalommal nem tudta megmondani, mire ébredt fel. Tudata szinte azonnal kitisztult, körülnézett a szobában, de Horanen kívül nem látott senkit, teljes sötétség és csönd volt

Valamire mégis felébredt. Lassan felállt a heverőről és körülnézett az ablaktalan szobában. Az egyetlen világítótest halványan remegő fénye biztosított csak neki világítást. Odament az utcára nyíló kijárathoz, hallgatózott pár percig, de csend volt. Halványan érzékelt csak valamit, ami nyugtalanította, amit inkább lelkével érzett, mint érzékeivel. Leült, figyelt. Az érzés terjeszkedni kezdett, tudata felé indult, mint a tájon átsuhanó árnyék… Behunyta a szemét. Egy darabig csak erőlködött a gondolat felerősítésén, aztán csukott szeme előtt egy alak kezdett kibontakozni. Magas, jobb vállán vállpáncél, ismeretlen jelkép… fekete mellvért, koponyát formázó térdvédő… oldalán energiaszablya, kezében fegyver… Az arcára koncentrált. Őszes, sötétbarna haj, rövid szakáll, kemény vonások… Ezüstszín szem... Egy szó kúszott elméjébe… Inkvizítor…

Hirtelen felismerte az alakot. Őt látta korábban, az utcai harcban. Ő az, aki elszakította tőle barátait, és aki azóta is őt üldözi. Közeledik…
- Horan! Horan, ébredj! Azonnal el kell innen tűnnünk!
Horan értetlenül bámult Marishra.
- Hogyhogy? Mi történt?
- A nyomomban van, közeledik! Nemsokára itt lesz, tudom…
Horan álmosan pislogott barátjára.
- Lassíts. Ki üldöz?
- Az inkvizítor, akivel ma találkoztunk, a menekülés közben.
- És errefelé tart, biztos vagy benne?
Marish már a csomagját pakolta.
- Persze hogy az! Gyerünk már!
Horan épp nyitotta a száját, hogy kérdezzen még valamit, de ekkor az utcára nyíló ajtó hangos robbanással bezuhant a padlóra.

- Bemegyünk, gyerünk!
Jeren kilőtte az ajtózáró mechanikát, majd mikor az ajtó résnyire kinyílt, kifeszítette és belépett szobába. A robbanás okozta füsttől nem látott szinte semmit. A másik ajtó a padlóra zuhanva lángolt, a lángok narancssárga fénye táncot járt a falakon. Egy fiút pillantott meg maga előtt, egy heverőn feküdt eszméletlenül. A robbanáskor eltalálta egy törmelékdarab. Még élt, de nem ő volt az, akire szüksége volt.
Egy másik fiút pillantott meg, a másik ajtó felé szaladt. A lángok elállták az útját, nem tudta utána vetni magát. A fiú hátrapillantott - Jeren felismerte benne üldözöttjét. Egy dühös mozdulattal letépte palástját, elhajította, és utána indult a lángokba.

Lángok…
Az Inkvizítor… A fiú… Menekül, rémült… Egy másik a földön fekszik…
Az Inkvizítor utána indul… Át a lángokon…
A fiú megtorpan… Előtte egy másik alak, sötét, akár az éj… Megragadja a fiút…
Az Inkvizítor megáll, az érkezőre tekint… A lángok felfedik az arcát…
Az Inkvizítor felkiált, meglepett… Az alak nevét kiáltja…
Nemerov… A kapitány…
Útkereső…
Leengedik a fegyvert… A fiú összeesik…
Lángok…

- Nemerov! - Jeren arcán őszinte meglepetés tükröződött. - A Földre, mit keres itt?!
Nemerovnak a palotában kellene lennie és koordinálnia a colligiter osztagok akcióit. Lehetséges, hogy látni akarta, hogyan dolgozik az inkvizítor… De erre a kis kitérőre csak négy embert hozott magával, a gárdisták kapitánya pedig nem tudhatta, merre indultak.
- Egy felkelő csapatot követtünk, Alecto inkvizítor. - Nemerov mögött feltűnt a korábban a nagyteremben látott kapitány és néhány embere. - Két-három utcányira voltunk innen, mikor meghallottuk a robbanást, az vezetett ide minket.
Jerennek ez nem nyújtott kielégítő magyarázatot. Nem tűnt számára valószínűnek, hogy Nemerov személyesen indult volna néhány jelentéktelen felkelő után, ráadásul pont oda, ahol ő és az általa keresett fiú tartózkodnak. Intett az egyik mögötte álló katonának, mire az társával felemelte a két fiút és megindult velük kifelé a szobából.
- Annál a kijáratnál volt két emberem.

Nemerov némi undorral az arcán intett a robbanás által megnyitott lyuk felé.
- Azt hiszem, inkvizítor, még mindig ott vannak. A felkelők valószínűleg azt hitték, őket keresik. Ön megtalálta, amit keresett?
Jeren nem lepődött meg, hogy Nemerov tud a kitérő okáról. Ha rákérdezne, valószínűleg elmondaná, hogy út közben találkozott Jeren osztagával és ők világosították fel.
- A fiút elfogtuk, az volt az, amelyiket maga állított meg éppen az előbb.
- Akkor rendben is vagyunk. Javaslom, térjünk vissza a palotába.
Jeren bólintott. Ott majd sokkal nyugodtabb körülmények között lesz lehetősége átgondolni a dolgokat, és a fiút is kikérdezheti. Eltette fegyverét, vetett egy pillantást a földre dobott megperzselődött palást felé, majd elindult a kapitány és egysége után.