Történetek

Meguntál. Megakadályozhattad volna, hogy a mese véget érjen, de nem akartad, s még sürgetted is az időt. Teljesült a kívánságod, már más világban élünk mindketten. Neked már talán puszta emlékképként sem vagyok meg nemhogy a szívedben, még a fejedben sem. Nálam még mindig a legkiemelkedőbb helyet foglalod el, nemhogy a szívemben, az egész életemben...

Mosolyogtam. Végtére is, volt miért mosolyognom. Vagy legalábbis úgy tartottam akkor, hogy majd lesz miért mosolyognom – és ha már optimistán állok hozzá az elkövetkezendő dolgokhoz, talán nagyobb az esélyem, hogy azok tényleg jól végződjenek. Avagy korai örömömre a megátalkodott égiek bosszút esküdjenek? ...

Ekkor minden eltűnt. A szép, fényes szobát felváltotta a sötét, régies bútorzatú, poros hálószoba. Ekkor máshonnan egy kisgyerek dal szólt, feltehetően egy régi magnóból. Megint követni kezdtem a hangot. Most a jobb oldali folyosóról jött a hang. Ahogy elértem az ajtót megint megszűnt. Tudtam, hogy be kell mennem. Egy kisgyerek táncikált ott vicces ruhában. Rögtön felismertem a kis ruhácskát. Az enyém volt...

Hát itt vagy... itt fekszel előttem. Nem látlak. A szememmel nem...eltakarnak a könnyeim. De várj! Látlak, igen, kristálytisztán.. .itt bent a szívemben. Látlak, ahogy játszunk, ahogy nevetsz. Látom szüleidet, ahogy aggódó tekintetük egy pillanatra sem enged el. Te nem látod, de anyukád sír. Apukád vállára hajtja fejét és sír. Ő már tudja, amit te még nem. Talán jobb is így... így legalább pár napig még boldog vagy...

Selyemmel kötötte be a szemét, úgy vezette be a szobába. Gyengéden karját fogva irányította maga előtt. Mikor az ágyhoz értek levette a kendőt. A látvány csodálatos volt. Apró mécsesekkel borította be a szobát, az ágyra rózsaszirmokat szórt és marcipán rózsákat. Egyszerűen tökéletes volt. Az ámulattól nem jöttek szavak a torkára. Csak nézte a meglepetést, mintha legszebb álma vált volna valóra. Érezte, hogy hátulról átöleli és csókot nyom nyakára.
- Tetszik? - kérdezte.
- Csodálatos.....

Az általa áhított férfi előtte zuhanyozott. Felkapott egy törölközőt, és bedobta. Soulness magára kanyarintotta a törölközőt, és kilépett. Mia akaratlanul is rápillantott. Végignézett a félmeztelen testén, a vállain, az alakján… Tátott szájjal bámulta. Soulness ismét vigyorogni kezdett. Ilyen pillantást még életében nem látott. Mia megrázta a fejét, vissza kellett térnie a „földre”...

Ismerősnek találtam valahonnan. Mintha már láttam volna… Fekete köpeny, választékos öltözet, sápadt bőr… Hiszen ez a férfi a színházból!
- Téged meg kikérdezett? Egyáltalán mit szólsz bele az én ügyembe?
- A kisasszony, ha jól hallottam, segítségért kiáltott…
Némán ránéztem, de tekintetünk találkozása miatt el is fordítottam a fejem.
- Ó! Vele ne is foglalkozzék… Egyszerű házastársi probléma…
- Igazán? Mily különös… egy bájos fiatal leány, és egy koszos semmirekellő…...

Ez a mai nap elég zavaros volt. Hiányzott valami. Valaki. Mellőlem. Az ölelése. Az, hogy mellettem legyen. Hogy beszéljen. Hogy érezzen. Hogy jó legyen.
És ez hiányzik. Hiányzik az, hogy valaki megmondja, hogy valamit jól csináltam-e...

Miért van ez így?! Miért van az, hogy ha szeretek valakit ő rám se néz? És ha engem szeretnek, én csak másra tudok gondolni. Fiatalságomat egy négy évig tartó reménytelen szerelem töltötte ki. Rá gondoltam éjjel-nappal. Sírtam, sajnáltam magam, és a mennyekben jártam, amikor reggel köszönt nekem a suliban. Mindig éreztem, hogy elpirulok, és talán ő is látta. Látta, hogy odavagyok érte, és ezt kihasználva játszott velem. Hol kedves volt, már-már udvarolt nekem, aztán még fel sem ocsúdtam,...

Pistike gyakorlott táborlakó volt, hiszen ha lehetett szülei lepasszolták egész nyárra. Őseit alig ismerte, mert csak évente kétszer látta őket, amikor hozták a táborba és amikor vitték. Egyébként reggel korán mentek és későn érkeztek, így otthon nem találkozhattak. A társas kapcsolatok kialakulását úgy képzelte, hogy a fiú megkérdi a lányt, hogy akar-e dugni, az persze akar, és amikor megvolt neki minden nő, akkor az utolsót megtartja...