A magányos elf (avagy egy elf fejvadász története)

A magányos elf
(avagy egy elf fejvadász története)

A történet régen, réges-régen kezdődött, egy cserbenhagyott elfről szólt, akit egy mágus, a barátja egy dühödt sárkány előtt hagyott, csak hogy saját bőrét mentse…
Ennek a történetnek nagyon hosszú bevezetője van, ám most nincs annyi időm, hogy mindezen hosszú történetet leírjam. Elégedjetek meg annyival, hogy csak felvázoljam.

Az elf neve Wyreah volt. Nem véletlenül használom a volt jelzőt, de ezt majd a történet alakulása során magatok is tapasztalhatjátok. A mágus a Dryet nevet viselte, s nagyon jól végezte azt, amire kiképezték.
Mert őt, és az elf barátját bizony kiképezték. Mégpedig nem is akárhogyan. Rengeteg harcművészetet és fegyvernemet ismertek. Ugyanis bérgyilkosok, fizetett haramiák voltak, a legjobbak közül.
Wyreah nem érzett sem bűntudatot, sem megbánást a munkája miatt. Ő a megélhetéséért csinálta, és nem foglalkoztatta sem a vérengzés utáni „rendrakás” sem az, hogy kinek okozott fájdalmat. Ő már megszokta a gyilkolást. Már semmi nem rémisztette meg.
Dryet viszont más volt. Mint barát becsülni való volt, mert senkit nem hagyott cserben. (Egészen eddig.) Ellenben, mint harcos, megrendíthetetlen volt és bátor. Nem ismert könyörületet, és a pénz sem érdekelte. Ő szerette a munkáját.

Wyreah:

Egy elf nemes fiaként látta meg a világot, gazdagságban és jólétben nevelkedett. Szülei a legjobb tanítókat fogadták mellé, és már kiskorában felfigyeltek különleges erejére, és gyorsaságára. Gyerekként a fákra nem felmászott, hanem felugrott. Ez okozta végül is a bajt. Egy öregedő fejvadász felfigyelt a hatalmas ugrásaira, gyorsaságára, éles eszére, és eldöntötte, hogy a fiút utódjának „megszerzi”. A megszerzést nagyon egyszerűen hajtotta végre: amikor Wyreah a mezőn játszott, és nyilazott, berontott a házba, és mindenkit meggyilkolt, aki valamiféle rokoni kapcsolatban állt ifjú pártfogoltjával. Utána a hazatérő fiút rávette, hogy csatlakozzon hozzá, és ő majd kitanítja, hogy bosszút állhasson a gyilkoson.
A mester felnevelte és kitanította a fiút, aki végül rájött, hogy ki szülei gyilkosa.
Másnap reggel a felkelő nap fénye üresen találta Wyreah ágyát, és egy vértócsa közepén a mesterét. Ugyanazt a rúnákkal vésett zöld - mithril kardot találták a szívében, amivel ő megölt egy elf családot.

Dryet ellenben a szegénységből jött. Őrá is egy fejvadász figyelt fel, de őérte nem rendeztek vérengzést. A fejvadász a fiú telekinetikus képességére, és rengeteg manájára figyelt fel. Dryet örült, mikor egy ismeretlen megkérdezte, hogy akar-e nagy harcos, vagy mágus lenni. Azonnal csatlakozott az idegenez, és követte őt egy várrom mélyén felütött tanyájára. Itt kitanulta a mágiát, és a kardforgatást, és megtanult ölni.

Kettőjüket egy furcsa véletlen hozta össze. Egy kyr nemesembert kellett mindkettőjüknek megölni, de mikor betörtek hozzá, és rátámadtak, néhány zsoldos sarokba szorította őket. Végül a kyr nemes meghalt, a zsoldosok úgyszintén, de ők a munka befejeztével nem mentek a saját útjaikon, hanem mivel könnyen megértették egymást, párban dolgoztak tovább.
Most kanyarodjunk vissza az eredeti történethez.

Wyreah szemébe tűzött a déli nap. Már három napja a sivatagban gyalogolt. De ő csak ment, amerre a „barátját” sejtette. Amúgy könnyű, kékmithril – ezüst kardja lehúzta az övét. Vékony sötét posztóruhája elnyelte a napsugarakat, és hiába takarta magát köpenyébe, a homok beszállt a ruhája alá, és megtelepedett mindenén. Könnyű, bőr csizmája homokkal telten ólomként húzta a lábát. De ő csak ment, ment, töretlenül, hogy megbosszulja azt, amit vele tettek. Rengeteg szörnyűséget élt már át életében, de ez nagyon bántotta: Az, akit a barátjának tartott, cserbenhagyta, és amikor már biztos volt benne, hogy Wyreah meghal, akkor nem adta meg neki a kegyelemdöfést, mint ahogy a többi fejvadász tenné a bajtársával.
Ő hagyta szenvedni, és az elégedettség ült ki az arcára, amikor látta, hogy egy bajtársa lassan, kínhalált hal, és elevenen elég.
Wyreah szerencsére még emlékezett egy régi elf varázslatra, ami a főnixmadárhoz hasonlatossá képes tenni az embert. Ha tűzhalált hal, feltámad.
A sárkány már az utolsó lángcsóvákat fújta, mikor az elf elmondta a varázsigéket.
Másnap reggel Wyreah a sivatagban ébredt, és egy pergamendarabot talált a kardjára tűzve:

„Ha bosszút kívánsz venni azért, amit tettem veled, a sivatag végén megtalálsz”
„Dryet”

Wyreah fogta felszerelését, és nekivágott a sivatagnak. A negyedik napon kiért a sivatag szélére, és egy várost talált. Betért az egyik fogadóba. Itt egy utcakölyök átadott neki egy levelet:

„Gyere az emeletre, a második ajtó balra. Beszéljünk, de ígérem, elégtételt vehetsz az általam elkövetett dolgokért.”
„Dryet”

Az elf felment az emeletre és benyitott az ajtón. A régi barátja állt vele szemben, hűs, hideg tekintettel, és addamant karddal a kezében. Egy asztalhoz invitálta Wyreah-t és megkínálta borral, és étellel. Közben beszélgettek, és emlékeket idéztek, mint ha nem történt volna semmi, de utána letisztázták, hogy holnap, kora hajnalban megküzdenek a város melletti sziklás területen.
Elbúcsúztak a lemenő nap fényében, és felkészültek a másnapi harcra.

Másnap, még a csillagok és a hold uralták az eget, mikor az elf már a harctér szélén ült, és a talajt vizsgálta. Dryet csak fél órával később ért oda. Ragyogó zöld palástot és szintén zöld mágusköpenyt viselt. Drágakővel kirakott botját a kezében hozta, oldalán pedig ott fénylett az addamant kard. Wyreah ellenben egyszerű fekete ruhát viselt, és ezüst – kék palástot, ami alatt a kékmithril – ezüst kard bújt meg, épp csak láttatva a markolatát. Vállán keresztben yardisfa íj pihent, a másik oldalán pedig egy nyílvesszőtartó, szintén yardisfa nyilakkal. A napkorong épp csak felemelkedett a láthatár széléig, amikor a két penge egymásnak feszült. Mivel mindketten ismerték egymás gyengéit, ezért nehezen boldogultak. Minden egyes csapás után sárgás szikrák csaptak az ég felé.

Mikor látták, hogy ezzel nem boldogulnak, eltávolodtak egymástól, és úgy támadtak. Dryet varázslattal próbálkozott, de az elf egy egyszerű pajzsvarázslattal hárított, utána rögtön visszalőtt íjjal. A nyílvessző a varázsbot egy drágakövének ütközött, használhatatlanná téve azt, de a mágust nem sebezte meg. A mágus ekkor előkapott a köpenye alól néhány dobótőrt, de Wyreah a rendkívüli gyorsaságának köszönhetően megmenekült. A mágus még egy tőrt akart dobni, mikor egy kő a kezének csapódott. A második kő a lábát sértette fel, a következő pedig az orrát találta el. A mágus hirtelen a kövektől megzavarodva és az ütések erejétől kicsit elkábulva nem értette mi történt. A kőzápor kellős közepén wyreah ált, kezével az irányt mutatva a köveknek. Most az egyszer örült, hogy mestere, az alávaló gyilkos lator megtanította használni az erejét. Hirtelen felkapta kardját, felugrott. A nap éppen a szemébe sütött a mágusnak, így a földreérkezés után egy mozdulattal elvágta a torkát Wyreah. A felkelő nap fénye megvilágította a vérbe fagyott mágus tetemét, akiből halála után hollók lakmároztak.

Wyreah elindult a kelő nap irányába, és eltűnt a láthatár szélén. Sokan beszélik, hogy éjjelente egy-egy kyr előkelő egy kékmithril – ezüst kard által végzi, vagy egy vaktában kilőtt yardisfa nyíl végez néhány lázítóval. Ekkor találgatnak, hogy ki volt a tettes, de az igazságot mindenki tudja: egy hideg szívű elf fekete köpenyben suhan az utcákon, de nincs ki megállítsa. Az egyetlen ellenfelét már rég megölte, de azóta a bűntudat emészti…

(aki valamilyen történettel vagy dologgal hasonlatosságot vél felfedezni, az a véletlen műve. Ez nem egy átirat, ez saját kútfőből jött, és az első fantasy írásom. Remélem, tetszik.)