Egy vámpír élete-III.

-Jenna, édesapád hívat téged!- nyitott be az ajtón a cseléd.
Az útonállóval folytatott incidens óta 1 hónap telt el. Nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna arra a titokzatos férfire. Mégis honnan jöhetett? Ki lehet az?- tanakodtam magamban.
-Köszönöm, hogy szóltál.- így én. Felkeltem a fésülködő asztalomtól, ahol éppen barna fürtjeimet próbáltam meg egy kalap alá betuszkolni. Sétához készülődtem, minden elő volt készítve már, csupán indulnom kellett.

Lassan lépkedtem le a lépcsőn, a kifogástalan megjelenés érdekében még kesztyűmet is felhúztam. Mielőtt beléptem volna a könyvtárszobába, a falon lévő hatalmas tükörben még vetettem egy utolsó pillantást a ruhámra, aztán benyitottam.
Az ablaknál állt kedvenc fekete ruhájában, miközben zsebóráját próbálta meg működésre kényszeríteni.
-Lányom, gyere beljebb!- mondta széttárt karokkal.
Becsuktam az ajtót, majd odaléptem hozzá, s egy puszit leheltem arcára.
-Hallom hívattál engem.- kezdtem bele leplezett kíváncsisággal, miközben huncut mosollyal figyeltem vívódását.
-Igen. Van valami, amiről feltétlenül tudnod kell.
-Kíváncsian várom.
-Csak akkor kell vállalnod, ha te is szeretnéd!
-Jó-jó, csak mondd már! Megöl a kíváncsiság!
-A minap értesítettek a postáról, hogy küldeményem érkezett. Azért kellene elmenni.
-Ennyi?
-Ennyi.

Nem akartam kifakadni, de ezért kár volt idehívni engem, nemde? Na, mindegy. Ha már városról volt szó, akkor mehettünk. El kellett intéznem úgyis pár dolgot. Már éppen elindultam az ajtó felé, amikor is megütötte a fülemet még egy kijelentés: egy bálra vagyunk hivatalosak.
-Egy bálra… -ismételtem meg közömbös hanglejtéssel.- Egy bálra?!? Mégis miért nem mondtad előbb?- fordultam vissza.- Hova, és.......és egyáltalán kinél lesz,........ ki tartja meg?- csattantam fel. Nem mondhatnám, hogy kedveltem akkoriban a bálokat, ámbár ez a nézetem az évszázadok folyamán megváltozott.
-Lord Foundenberg.
-Foundenberg?
-Igen. Nem igazán hallhattál róla, hiszen csak nem rég költözött a jó öreg Frankhonba.

Pár pillanatig néma csend lepte el a szobát. A gondolkodás, elmélkedés csendje volt ez.
-Erre mondtad, hogy nem kényszerítesz?- törtem meg kérdésemmel.
-Nézd, jól tudom, hogy te sem szereted ezeket a bálokat, fogadásokat. Tiszteletben is tartom. De ez az úriember fontos ügyfeleim közé tartozik. Jó benyomást tenne, ha megjelennél te is.
A választ már a szavak kimondása közben is tudtam: el kell, hogy menjek. Hogyan is lehet egy apai kérésnek nemet mondani? Hogy merném ezt egyáltalán?
Szemem sarkából láttam, hogy engem fürkész válaszra várva. Mély elmélkedésemből visszatértem a jelenbe, s egy hang nélkül bólintottam.
-Rendben. A bál 3 nap múlva lesz. Pontosnak kell lenünk, 7 órára várják a vendégeket.
Egyetlen hang sem akart kijönni a torkomból, csak bólintani tudtam.
-Nekem most el kell mennem. Ha akarsz nyugodtan menj sétálni, mert látom oda készültél.- nézett a kalapomra.
-De akkor mi lesz a csomaggal? Ki fogja elhozni?
-Ne aggódj, gondoskodok róla.- ezekkel a szavakkal kilépett az ajtón.

Sokáig ültem még ott, mivel a nyitott ablakon keresztül még azt is hallottam, ahogy lovas kocsival elmegy. Mikor meguntam az egyedül létet követve a példáját elindultam.
Szép idő volt, ám már érezhető volt az est közeledte. Csodálattal néztem a lemenő napot, mely sugaraival bíborszínbe borította a tájat. Amerre csak mentem az út mindkét oldaláról rózsabokrok és más virágok hajladoztak ki. Illatuk egyetlen dolgot hirdetett: megjött a tavasz. Már a madarak többsége is visszatért költözéséből, s most az itt élőket ajándékozták meg fenséges énekükkel.

Nemsokára a Hold váltotta fel a Nap helyét az égbolton, s a város fényei is felgyulladtak, szépen sorban. Idejének láttam hazamenni, de nem siettem, minek is tettem volna. Nem mentem messzire a háztól, már csak az incidens emléke miatt sem. Nem tudtam elfeledni azt az estét, főképpen a megmentőm. Az a tekintet, a hősiesség.......
A házhoz érve kinyitották előttem a kaput, s az ajtónálló elindult körbenézni a ház területét, nem-e háborgatták-e. A kikövezett úton haladtam a bejárat felé, mikor is ismerős érzés fogott el. Először nem tulajdonítottam neki semmilyen jelentőséget, ám mikor elért a felismerés meglepettségemben felsikkantottam, s a kapu felé fordultam.

Ő volt az. Ott állt. Fekete körvonala kirajzolódott a sötétben. Némán néztük egymást, mi fog következni. Észrevettem, hogy lassan elfordul, majd elindul. Futni kezdtem, ami később már rohanássá fokozódott.
-Legalább egyetlen szóra megállhatna!
De nem! Csak ment tovább. Ha akarta volna, észlelte volna, hogy valaki nagyon siet utána.
-Uram! Kérem, ne menjen el! Legalább egy szóra álljon meg!- mondtam, mikor a kapuhoz értem.

Lomha párafelhő ereszkedett alá, s ettől nem igazán láttam, hol lehet, mit csinálhat. Félhangosan megismételtem újra ezt, de semmi választ nem kaptam. Csupán a fák suhogását lehetett hallani. Ujjaimat belefontam a vaskapu réseibe, s miközben erősen szorítottam figyeltem is. Hiába tettem, a csend töltött be mindent.
-Ne tegye ezt velem!- mondtam, miközben szorításomon enyhítettem, és a vaskerítés tövébe rogytam. Magyarázatot kerestem, vajon miért teszi ezt velem. Miért ilyen titokzatoskodó? Talán volna valami rejtegetni valója? Ki tudja.....
-Mit ne tegyek magával?- kérdezte a némaságot megszakítóan lágy hangon, ámbár kicsit kajánul.
-Ön itt van?- kérdeztem, mivel nem láthattam, hiszen a kaput tartó oszlop előtt állt.
- Miért? Tán nem azt mondta, hogy várjam meg?
-De.......dehogyisnem!- összekuszálódtak a fejemben a gondolatok. Nem tudtam mit mondani a meglepettségemtől, és az izgalomtól.- Csak annyit szerettem volna mondani Önnek, hogy köszönöm a múltkori segítségét.
-Arra a sikátoros eseményre gondol?
-Igen. Ha nem lett volna jelen, akkor.........akkor nem is tudom..........talán már nem beszélgetnénk itt.
-Kisasszony, én csupán jó időben, jó helyen voltam.- itt egy kis szünetet tartott, majd lassítva folytatta:
- Mondhatni, engem ért a megtiszteltetés, hogy segíthettem magának. Hiszen kegyed bájos és elbűvölő.

E szavaktól fülig elpirultam. Soha, senki sem mondott nekem ilyet, éppen ezért visszafojtott lélegzettel hallgattam minden egyes szavát.
-Remélem, találkozunk még hölgyem. Ha megengedi egy jó tanács: kelljen fel a földről, mert könnyen felfázhat!
-Máris távozik?- keltem fel megfogadva azt.
-Valamikor pihenni is kell, nemdenem?
Csak akkor tudatosult bennem, hogy mily későre jár már az idő. Igazat kellett neki adnom ez esetben.
-De még mielőtt elmennék, szeretnék adni magának valamit!- mondta, majd átnyújtott egy szál rózsát a kapu rései között. Nem láthattam az arcát, kizárólag a karját húzta elő a biztonságot nyújtó oszlop takarásából.
-Köszönöm.- ennyi tellett ki tőlem, s megbabonázva néztem a kezemben levő virágot.
-Jár Önnek ennyi. De most menjen! Már biztosan várják Önt.
-Láthatom valamikor viszont?- kérdeztem, de választ nem kaptam már. Most már tényleg elment.

Vártam egy keveset, majd elindultam a bejárati ajtó felé. Belépve azon a cseléd rögtön jött lesegíteni a kabátkámat, és föl akasztotta. Rögtön a szobámba igyekeztem. Felérve oda, gyorsan bele tettem a legszebb vázámba a virágot, és az éjjeli szekrényemre állítottam. Úgy éreztem, órákig el tudnám nézegetni. Mielőtt elaludtam volna csak az a járt a fejemben, hogy amióta megláttam ezt az embert körülöttem felfordult a világ. Furcsábbnál furcsább esetek fordulnak elő, melyek ezelőtt soha sem estek meg velem. A véletlen műve lenne ez? Vagy valamilyen fondorlat hatása? Nem tudni.......
Egy azonban biztos: ez, mint később kiderült, semmit sem változott.