Levél, amit ígértem

Hetek óta várom, hogy gyere hozzám újra. Nem jössz, nem üzensz. Nem hiányzom? Furcsa, én azt hittem, Te is megláttál bennem valamit.
Volt már előtted, nem is egy, aki megfogott valamivel. Aztán teltek a napok és mindig jött a kiábrándulás. Mindig. Az előtted lévő volt a legrosszabb, megalázó, kínos, sárba tipró kapcsolat. Nem akartam többé senkit magam mellé, hogy meg ne ismétlődhessen ugyanaz még egyszer. Mégis, mikor megjelentél, talán 5 percre volt szükséged és én mint egy idétlen csitri, csak néztem a szemedbe és…

Tudom, ostoba voltam. Nem először. Sejtem, hogy hiába várlak, nem fogsz eljönni, mégsem tudok rád haragudni. Tudtodon és akaratodon kívül nagyon sokat adtál nekem. Amit az előző érzés kivett belőlem, az érdeklődést, nyitottságot, életkedvet, azt Te visszaadtad. Csak azzal, hogy vagy. És még valami mást is adtál. Hogy a hiányod elviseljem, próbáltam elfoglalni magam minden pillanatban, így találtam rá újra a kisgyerekkorom óta nem használt kreativitásomra. Valószínűleg nem lesz belőlem új Hamingway, sem Picasso, de nem is ez a cél. Te a hiányoddal, a puszta lényeddel többet adtál nekem, mint más a jelenlétével. Megkaptam az eszközöket rá, hogy azt is megmutassam, amit sosem tudnék elmondani. Most már egyedül is képes lennék szárnyalni. A baj csak az, hogy még mindig jobb szeretnék veled.

Késő éjjel írom ezt a pár zagyva sort, amit valószínűleg sosem mutat meg Neked senki, még ha véletlenül rá is találnál, sem ismernél benne magadra. Nem baj, úgysem hiszem, hogy érdekelne.
Egyszer arra kértél, írjak neked levelet. Egy másik alkalommal arra, hogy mondjam el, mit érzek irántad. Tessék, mindkét kérésed teljesítettem, még ha nem is tudod.
Még mindig nem érted? Tessék, talán József Attila jobban elmondhatja:

Sok ember él, ki érzéketlen mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.