Jegyzetek

Az asszony egykedvűen ült.
Körülötte a hallban emberek nyüzsögtek. A gyógyszálló szokásos napi élete zajlott.
Érkezők bejelentkeztek, távozók kijelentkeztek, kezelésre várók társalogtak.
Előző nap érkezett. A kisebbik fia hozta.
Mióta az ura meghalt – ostoba baleset volt, a parkolóban a csomagtartóban matatott, amikor nekitolattak. Olyan szerencsétlenül sérült a gerince, hogy két nap múlva meghalt. – többnyire a fiával utazott, már ha egyáltalán kimozdult. A nagyobbik már külön élt, rengeteget dolgozott.
Nehezen hagyta magát rábeszélni a kúrára. Nem beteg, mondogatta, nem fáj semmi, na jó, néha egy kicsit a dereka. A menzesze is ki-kimaradozott már, így az is egyre ritkábban görcsölt.

Tulajdonképpen nem igazán vágyott társaságra, de a fiúk annyira kapacitálták, hogy végül beleegyezett, bár váltig hangoztatta, így ötvenkét évesen nem szívesen mozdul ki.
Az asszony egykedvűen ült.
Mióta az ember elment, nem kereste senkinek a társaságát. Most sem az embereket szemlélte, míg az iszappakolásra várt, hanem csak az órára pillantott fel időnként.
Szerette azt a nagy szőke mackót.

Murisnak találta, - az emberrel évekig rötyögtek is rajta – hogy fiatal lányként egy fekete hajú, bajuszos, karcsú férfi ideálról álmodozott. Ehhez képest a férje, akivel harminc évig élt, szőke, csupaszképű, mackós alkatú volt. Aranyszívű, ügyeskezű, türelmes. A gyerekek imádták, még az utcabeli idegen apróságok is csüngtek rajta. Gyakran rácsodálkozott, amikor a fiúk „miért” korszaka volt, hogy mekkora szeretettel, beleérző képességgel magyarázott nekik. Más talán már megunta volna, de ez az ember nem. Ha kellett, százszor is elmondta a dolgokat. Ráadásul úgy tudta a bonyolult műszaki összefüggéseket előadni, hogy néha ő, az anyjuk akkor értette meg az iskolában tanult ismereteket, miközben őket figyelte.
Az asszony külön tisztelte, amiért soha nem gúnyolódott vele. Ha butaságot mondott, félrehallott, vagy egyszerűen nem tudott valamit, hallatlan szeretettel, finoman, nem kioktatóan, nem bántóan, szinte észrevétlenül vezette a helyes útra, s ezt tette a gyerekekkel is. Soha nem gügyögött nekik, emberszámba vette, tisztelte őket egészen apró koruktól.
Az asszony egykedvűen ült.
- Bocsánat! Leülhetek?

Felnézett. Kamaszkora férfi ideálja nézett le rá kérdően. Sportos alkatú, sötét – bár jó néhány ősz szállal tarkított –hajú, aranyos kis bajusszal felszerelt pasas, állapította meg. „Hogy örültünk volna neked a lányokkal, harminc évvel ezelőtt!”
Elmosolyodott.
- Hogyne! Persze! Parancsoljon!
Míg a férfi alkatát meghazudtoló óvatossággal leült, az órára nézett – ebben a szanatóriumban mindenhol faliórák lógtak, nyilván az egyszál köntösben kezelésről-kezelésre járók segítésére. Most is, kettőt is látott egyszerre. - „Még öt perc és finom meleg iszapba feküdhetek.”
Mellette a férfi folyamatosan forgatta a fejét, próbálta felmérni a helyet.
Végül, csak megszólalt.
- Bocsánat! Kegyed járt már itt? Mi az ügymenet? Mi a teendő? Szólítanak, vagy be kell adni a papírt?
Nem volt tolakodó. Őszintének tűnt.
Elmondta neki a szükséges tudnivalókat. Beszéd közben a férfi kezelőlapjára pislantott. Megakadt a szeme a születési dátumán. „Annyi idős, mint az emberem lenne, ha nem megy el!”
Elhallgatott, a gyomra összeszorult. Az egész világ egy pillanat alatt eltávolodott tőle. Fájdalmasan egyedül érezte magát a sok ember között.
Már harmadszor kiabálták a nevét, mire eszmélt.

Este lélektelenül kapcsolgatta a televízió csatornáit a szobájában, de semmi sem kötötte le.
A fiai hangjában keresett nyugalmat. Lelkére kötötték mindketten, egymástól függetlenül, hogy eszébe ne jusson hazamenni! Jót tesz a derekának a kúra, a lelkének meg tán a sok ember!
Keseregve gondolta a telefonbeszélgetések után, „Hiába a sok ember! Ezek idegenek, semmi dolgom velük! Az én kelekótya öreg mackóm az nincs itt, a többiek meg nem érdekelnek”
Már régóta nem könnyezett esténként. Bár néha, mint most is, azért bepárásodott a szeme.
A napok gyorsan peregtek. Egy – egy kezelésre váró kortársával néha szóba elegyedett, de alapvetően egyedül, és nem jól érezte magát.
Az asszony egykedvűen ült.
- Bocsánat! Leülhetek?
„Nocsak! Hát ez merre járt? Napokig nem láttam.”
Elmosolyodott.
- Hogyne! Persze! Parancsoljon!

Fáradtan zöttyent le a mutatott helyre. Nem viszonozta a mosolyt sem, sőt fel sem nézett. Az asszony megbántottan húzódott odébb.
Feltűnt a férfi szótlansága, aki szinte apatikusan meredt maga elé.
- Jól van?
Kérdezte végül, feledve kezdeti sértődöttségét. Tanácstalan lett, miután semmilyen reakciót nem látott.
- Halló! Jól van?
Próbálkozott emeltebb hangon.
- Jaj! Bocsánat!
Riadt fel a férfi.
- Elnézést kérek, elméláztam.
- Viseltesnek tűnik.
- Köszönöm érdeklődését! Igen jól vagyok! Családi gondjaim voltak, azokon elmélkedtem.

Hosszú csend következett. Az asszony úgy érezte, tulajdonképpen eleget tett az emberbaráti kötelességének. Nem firtatta tovább a dolgot.
Lelki szeizmográfja valamit jelzett. Oldalról a pasasra sandított. Keményen összeszorított ajkak, könnyes szem. Az anyai ösztönei rögtön beugrottak.
- Valami baj van?
- Nem semmi! Bocsánat.

A hangsúly, az erőltetett nyugodtság, pont az ellenkezőjéről tanúskodott. A férfi feltápászkodott és a közeli ablakhoz ment.
Az asszony érdeklődve figyelte.
Behívták kezelésre, és mire végzett a férfi eltűnt.
Legyintve döcögött tovább a gyógytorna foglalkozásásra.
A késő délután, az este nehezen telt.
Nem igazán sikerült még megszabadulnia az emlékeitől. Nem akart szabadulni. Ragaszkodott hozzájuk.

A kezdetek ötlöttek fel az emlékezete kútjából. Az a régesrégi ifjúsági bál, ahol megismerkedtek. Istenem! Sóhajtott föl, milyen fiatalok voltunk.
Az igazi mulatozás, az egész estés táncolás nem vonzotta akkor sem, ezért inkább felvállalta a büfé működtetését. Így jelen is volt, tulajdonképpen át is élte a dolog feelingjét, mégsem kényszerült folyamatosan visszautasítani a táncolni, illetve bármi mást akarókat. Ha néha mégis ugrálni támadt volna kedve, valakit talált volna arra az időre helyettesítőnek. Nézte a zsibongó, a néhány községnyi távolságig népszerű helyi zenekar muzsikájára ugráló tömeget.

Egy tébláboló, jókötésű fiút vett észre, aki tétován nézelődött, meg-megállt egy-egy ismerősnél pár szóra, de láthatóan nem egy táncos lábú figura volt. Egy-két éhezőt, vagy szomjazót kiszolgálva, a büfépultként összetolt asztalok mögött ülve nézelődött a szőke után. Néha felfedezte, néha eltűnt a szeme elől. Éjfél lett mire, alighanem teljesen véletlenül a büféhez tévedt a fiú. Szimpatikusnak találta, hogy nem alkoholt kért, mint akkor már szinte mindenki, hanem üdítőt és szendvicset. A falnak dőlve falatozott, közben kérdezgette miért nem a tömegben táncol? Magyarázkodott, hogy nem szeret, nem is tud táncolni. Mire mondta volna azt is, hogy nincs kivel, addigra a srác már tele szájjal bólogatott, hogy ezzel ő is így van. Véletlenül csúszott ki a száján, hogy akkor bennünket össze kellene kötni. Rémülten várt, hogy erre lecsap a fiú, de az nem reagált. Először azt hitte ennyire mulya, később derült ki, hogy jellembéli adottság miatt nem állt minden véletlenül feldobott labda alá. Mire kitárgyalták egymást, ki hol lakik, hova járt suliba, reggel lett.

A fiú hazakísérte. Meghasonlott önmagával akkor. Ő, a büszke rátarti lány, magában könyörgött, hogy akarja már megcsókolni ez a kelekótya szőke vitéz. Már negyedórája álltak a kapuban, mire összeszedte a bátorságát és felszólította, hogy most kér egy búcsúcsókot, aztán aludni megy, mert különben állva elalszik. Ennivalóan esetlen volt a fiú! Ehhez képest, pár perc után azon kapta magát, hogy a lábai nem érik a földet, és olyan bizsergés fogta el, amilyent még sosem érzett. A srác nyelve fürgén kutatott a szájában, karjaival erősen szorította a derekát. Érezte a teste illatát, szívverése hevességét, a gyorsuló szuszogását és rájött, hogy elveszett. Öntudata utolsó lobbanásával tért vissza és tolta el magától a másikat. Ne most! Rekedtnek érezte a hangját.

Másnap reggel a kezelésekre baktatva, már a váróteremben találta a bajuszos idegent.
- Bocsásson meg nekem, ha tegnap megbántottam volna a faragatlan viselkedésemmel!
Kegyesen bólintott, királynői mozdulattal.
- Nem akarom terhelni a problémáimmal, csak szeretném, ha tudná, néhány hónapja hunyt el a feleségem, és ez nyomot hagyott a hangulatomon, kedélyemen, mindenen. Néha teszek, vagy mondok olyat amit később megbánok. Önt sem szeretném megbántani, ezért már előre is magyarázkodok.
- Nem kell mondania semmit! El tudom képzelni a helyzetét. Én is elvesztettem a párom. Már egy éve, hogy elment.
- Jaj, bocsánat! Nem tudtam! Nem akartam megbolygatni az emlékeit.
- Hagyja csak! Változtatni már úgysem tudunk.
Némán ültek.
Aznap nem találkoztak többet.
„Már megint este van. Gyűlölöm az estéket. Egyedül érzem magam, esténként különösen.”

Egy hét is eltelt a Katalinbál után, mire ismét találkoztak.
Sétálgatva, rengeteget beszélgetve, ismerték meg egymást. Mint kiderült, néhány dologban homlokegyenest ellenkező jellemek voltak. Az asszony világéletében napimádó volt, képes volt órákig aszalni magát a tűző napon fittyet hányva a doktorok intelmeire. A férfi ellenben kerülte a nagy fényt, a meleget talán szőkesége, fehér bőre okán. Gúnyolta is néha a párja, hogy telepi. Gyermekéveit, fiatalságát az ember a szüleivel egy lakótelepen élve töltötte, ezért sok - a családi házas múlttal rendelkezőnek természetes - dologgal nem volt tisztában. Kedélyesen fogadta a kötekedést, és viharos gyorsasággal pótolta az ismereteket.

A szanatórium kertjében sétálva vette észre a férfit, amint egy virágágyás előtt guggolt. Megállt, hogy ne zavarja meg, és csodálkozva nézte a virágokat fennhangon becéző, leveleiket-szirmaikat simogató embert.
A talpai alatt roppanó kavics hangjára felé fordult meglepődve-ijedve.
- Jó reggelt! Ne gondolja, hogy bolond vagyok, csak mert a virágokkal beszélgetek. Nem, nem. Illetve, ha bolond is vagyok, nem ezért! Meggondolatlanul lehajoltam közelebbről gyönyörködni bennük, és most nem segítenek, hogy a fájós térdemmel fel tudjak állni. Így jártam! Mondja meg! Most már itt guggolva kell leélnem a hátralévő életemet.
A végére már mosolygott, barátságosan-cinkosan.
Az asszony elnevette magát.
- Nem olyan vén ember még, ne komolytalankodjon!
De azért nyújtotta a karját felsegíteni.

Tetszett benne, hogy elsősorban embernek tekintette, és csak másodsorban meghódítandó nőnek. Nem volt az a vérmes alkat, de szépen, tartósan tudott szeretni. Majd’ egy év múlva, amikor az asszony nővére bejelentette házasságkötési szándékát a családnak, ők csak összenéztek, bólintottak, és kijelentették, hogy ők is! Tátott szájjal fogadta a család a dolgot. A sors iróniája, hogy a nővér néhány év után már elvált, ők meg végig együtt maradtak a halálig.

Milyenek a véletlenek? A második hét közepén két család, azaz férj és feleség is kijelentkezett a szanatóriumból. Az étteremben, hogy kevesebbet kelljen teríteni összébb ültették a betegeket.
Így kerültek egy asztalhoz.
Semmitmondó beszélgetések, folytak ugyan köztük, de az asszony úgy érezte vibrál valami a levegőben. Eszébe sem jutott, hogy kikezdjen a bajszival, vagy bármit is akarjon tőle, de valami volt közöttük, valami láthatatlan szál, aminek hatására egyszerre néztek fel, egyszerre szólaltak meg. Néha, úgy érezte magát, mint valaha kamaszkorában, amikor egy-egy fiú megszólította, és zavarba esett.

Eszébe jutott az első kirándulásuk. Annak rendje – módja szerint, a fiú elkérte az édesanyjától, hogy kirándulni vinné a lányát, és csak három nap múlva hozza vissza. Felrémlett az anyja, ahogy fennakadt egy pillanatra, ahogy elkerekedett a szeme. Szegény teljesen pánikba esett, hogy most mi lesz a lányával. Becsületére legyen mondva, néhány másodperc alatt felmérte, hogy a lánya huszonegy éves felnőtt ember, szabadon dönt a sorsa felől. Nagyot sóhajtva, utolsó próbálkozásként még kibökte, hogy vacsorára pedig a lánya kedvenc főztjét tervezte elkészíteni. Nagyon szerette akkor az anyját. Átérezte a leválás, a leszakadás fájdalmát. Könnyes szemmel köszönte meg a felajánlást, és lépett a tébláboló, nem mindent értő fiú mellé. Határozottan kijelentette, hogy nem jön haza vacsorázni, csak majd három nap múlva. Évek múlva derült ki, hogy akkor este mégiscsak elkészült az az étel, és az anyja órákig ült mellette, a lányát várva.

A férfi a térdei miatt csak lassan tudott gyalogolni, mégis az egész települést bebarangolták, délutánonként, amikor már nem voltak kezelések. Rokonszenves volt az ember, választékosan beszélt, művelt volt. Kedvelte. Már reggelenként azt tervezgette, merre mennek, miről fogja faggatni, kérdezgetni. Esténként meg lelkifurdalása volt. Hogy vénségére, úgy viselkedik mint egy kamaszlány.
A férfi bevallotta, hogy pár napja elkeseredésében hazautazott. A lánya határozott rosszallására, volt csak hajlandó visszatérni a szanatóriumba. Azt is csak úgy, hogy kocsival visszahozták, mint egy rossz gyereket. Jót nevettek rajta, azaz egymáson.