Történetek

- Van olyan személy, akit gyanúsít?
- Bárki lehetett, aki hozzáfért a kulcsokhoz, de ez még nem elég. Ismernie kellett a beosztásokat, és tudnia kellett, hogy mikor meddig maradhat.
- Kicserélték a zárakat?
- Már az első alkalom után.
- Figyelte a kulcsokat? - látta meg az őr katonás rendszeretetét a lány.
- Igen. Már az első alkalom után gipsznyomokat találtam rajtuk.
- Gondolom újabb zárcserére nem került sor.
- Nem - vágta rá gondolkodás nélkül...

…A lány már könnyes szemeivel ránézett a fiúra. Érezte, hogy ezt nem kellett volna, nem kellett volna megsérteni őt, szánt szándékkal, hisz semmi olyat nem tett, amiért ezt érdemelné, mindig szerette, - bár a fiú ezt nem tudta...

- Nézzétek csak! – kiáltott fel hirtelen Edward felpattanva a székről. A többiek mind köré gyűltek és bámulták az olasz nyelvű szöveget.
- Mi az? Mit ír? – türelmetlenkedett Victoria.
- Egy barlangról beszél, ahol… idézem: „Ki keresi a tó rejtélyes szörnyét, itt megtalálja.”
- Akkor mire várunk. – szakította félbe a lány. – Hol van ez a barlang? Mit ír?
- „Ám a látogatás könnyen a kíváncsi életébe kerülhet.”
- Ugyan már! Te elhiszed ezt a sok zagyvaságot....

Hirtelen mintha egy éles visítást hallottam volna, aztán gyereksírás és csönd. Először azt hittem, csak a szél, vagy a képzeletem játszik. Aztán ismét egy sikítás, de már értettem mit mond.: "A KISBABÁM!" ...

Ewan nem tudott mit kezdeni magával. Nézte Kate-t, s mikor rápillantott a karórájára, döbbenten vett észre, hogy már negyed öt van. Fölállt, visszahúzta a paravánt a nő ágya elé, és kilépett a szobából. Elindult a lift ajtaja felé. Megnyomta a hívógombot, és várt. Feltűnt neki, hogy sokkal homályosabban lát, mint bármikor máskor. Halványan rémlett neki valami arról, hogy a baleset során valami belement a szemébe. Megérkezett a lift. Kinyílott az ajtó, ő pedig beszállt...

Elindultam, de valahogy nagyon nehezen ment. A lábam!! - villant be, a lábammal nem mászom! Úristen, nem érzem a lábam!
Nem, az nem lehet! Nem akarom elhinni!! Hátrafordítottam a tekintetem: Megvolt mind a kettő, bár úgy álltak, ahogy még soha nem láttam!! De megvoltak!! És ez a fő! Lekászálódtam valahogy, hanyattfeküdtem, egyenesbe húztam a lábaimat. A bal bokám úgy lógott, mintha rongyból lenne, a jobb combom szintúgy. Éreztem, ahogy a csontvégek karcolják egymást és elkezdett...

A leírt történetet egy telefonbeszélgetés előzött, meg aminek látszólag talán semmi nyoma nem maradt de a beszélgetést folytatók életébe / lelkébe hatalmas változást hozott, amit csak ketten érzékeltek. Történetem egy lány gyötrődését írja le, hogy miként szenvedett, hogyan élte át azt az érzelmi csalódást, ami őt azon a délutánon érte...

Az elmúlt két hónap már kezdte felemészteni a bánatát, de ez a folyamat minden erejét kiszívta. Szabályosan úgy érezte magát, mint akit kiszipolyoztak. Nem volt ereje felkelni, sőt, volt olyan időszak, amikor enni is alig tudott.
A mai napon új érzés lett úrrá rajta. Most valóban dühös volt. Egy levelet tartott a kezében. Abban cége vezetője, Mr. Cohen kérte a felmondását. Az egyik sor mélyen megsebezte:
„ Jelen körülmények között, Mr. Richard son, nem tartunk igényt a munkájára.”......

- Tegnap este római követ érkezett, kikenve, csillogó gúnyában és szavakkal. – szünet.
- …igen…? – kérdezte halkan Lénárd, az orrát törölgetve.
- A szavai bár nyájasak, mégis egyértelműek voltak. Róma a mi földjeinkre is igényt formált, nem elég nekik, amit Tankredéből haraptak.
- Háború lesz? – kérdeztem, érezve, ahogy apám nyughatatlan vére buzogni kezd a testemben.
- Bizonyosan...

- Nem rossz –morogta a másik, s porfelhőt küldött a fiatal arcába. Az megzavarodva próbálta visszanyerni látását, de közben elesett. Az öreg lassan indult feléje, kiélvezve gyors győzelmének minden pillanatát. A fiú kitörölte szeméből a koszt, de mire felpillantott a másik ott ált előtte, kezét a magasba tartva, égre tartott tenyerében egy vibráló kék gömbbel. A sorsa megpecsételődött…