A kék szalag

Dideregve ébredtem. Gyötört ujjaim görcsösen kapaszkodtak a dermedt fa kérgébe, a magas korona alatt az erdő zöldjének hajlatait a köd ősz tincsei töltötték fel. Csak ez a kék szalag maradt. Hol vagyok? Hol lakom?

A számban az alvadt vér íztelen csomóját éreztem. Köptem egyet. Rossz volt. Mintha a lelkem egy fekete kis darabkáját köptem voltan ki. Hát ez az a dicsőség, ami várja a csatát megjártakat? Ázgárd csillogó seregében tértem nyugovóra, és fázva, megtépázottan ébredtem újra Mitgard rideg valóságában, hogy a saját véremtől cserepes ajkakkal rikoltsak együtt a hajnalt köszöntő dögevőkkel. És a kiáltásra idegen kutyák csaholása felelt. A megmaradtakat, akik túlélték, kutyákkal hajtják föl. Írmagja se maradjon Ruthirr szabad törzsének.

…14 nappal korábban egy germán falucskában…

- Gaston!! Gastoon!! – ordított be egy csapzott, pirult arc a csűr kifordult fakapuján. – Ébredj! Erna hivat!
Fölkászálódtam, leporoltam magamról a magokat, majd hangot adva dühömnek barátom felé rúgtam, ő azonban ügyesen kitért és gúnyolni kezdett.
- Hehe. A gyorsabb vagyok, mint a milyen mogorva tudsz te lenni reggel. – kacagott. – A kis Nelda hanyatt homlok menekülne, ha látna ilyen koszosan!
- A szádra ne vedd! – ráztam felé az öklömet, bánva korábbi meggondolatlanságomat, hogy feltártam neki szívem sokáig még számomra is titkolt érzését. Szerelemes lettem. Tacskó dolog.

Ahogy kiléptem, Lénárd orvul egy kanna jéghideg vizet csördített a nyakamba, melynek kínzóan frissítő hatásától felordítva rávetettem magam, és kékre-zöldre püföltem. Végül Erna asszony színe elé egy csuromvizes, és egy ütött-kopott suhanc merészkedett, lesütött szemekkel szégyellve gyermetegségük nyomait. Erna komor volt.
- Tegnap este római követ érkezett, kikenve, csillogó gúnyában és szavakkal. – szünet.
- …igen…? – kérdezte halkan Lénárd, az orrát törölgetve.
- A szavai bár nyájasak, mégis egyértelműek voltak. Róma a mi földjeinkre is igényt formált, nem elég nekik, amit Tankredéből haraptak.
- Háború lesz? – kérdeztem, érezve, ahogy apám nyughatatlan vére buzogni kezd a testemben.
- Bizonyosan.

…10 nappal a csata előtt…

A szokott mindennapok egyszeriben megváltoztak. A kezek kapkodóvá, a hangok fojtottá váltak. Némelyekben az elszánt, sarokba szorított farkas érces tekintetét láttam, másoké inkább a riadt őz hatalmas, víztükörként remegő szemét idézte. Izgatott voltam. Ha Ruthirr visszatér a férfiakkal, engem is maguk közé vesznek. Én is férfiként, lobogó hajjal lovagolhatok Ódin trónja elé! Nem tudom mi Róma, csak azt, hogy piros folyamra hasonlít. Bárcsak már halászhatnék a dárdámmal abban a folyamban – gondoltam akkor.

…9 nappal a csata előtt…

Az első öt szekér útnak indult a búvóhely felé, síró öregasszonyok tipegésétől kísérve. Ők hagyják el a falut elsőnek. Izzadtan és korgó gyomorral néztem, ahogy pillanatra minden kéz megáll, és néma mozdulatlansággal búcsúztatja az első menetet. Aznap egész délelőtt a fújtató mellett álltam. Megebédelek.
Lementem a folyóhoz és batyumat magam mellé hajítva a hűs vízbe mártottam a fejem. A túlparton már a vadaktól teli fenyőerdő sötétlett, suttogó tündérei hívószavára nem egy kölyök veszett már el rengetegében. A máskor lánykák kacagásától, fröcskölésétől hangos part most csendes volt, lejjebb mosott csak némán két asszony. Levetettem a ruhámat és megmártóztam a vízben. Aztán, ahogy kidugtam a fejemet, a túlpartról ijedt kiáltás mart a szívembe. Felkapva a partról a késemet, átvágtattam a közeli gázlón, és bevetve magam a bokrok közé, a hang felé verekedtem magam. Egy kis tisztás félén eresztettek ki a bogas, rücskös ágak, össze-vissza karmolászva mindenütt. Az elém táruló látványtól hátratántorodtam, a füvön ugyanis két fiatal lány hempergett, némán nevetve, mellettük egy kiborított szamócás kosár.

Az egyik, ölesebb alkatú felpillantott, és meglátva engem lemerevedett. A másik, vékony teremtés, később vett észre, lassan felém fordult, majd hirtelen sikítva egy fához lapult és parányi, remegő ajkaival hangtalan szavakat formálva lesett rám.
- Nelda… - mondtam lassan barátkozva a gondolattal. Barna szemeiben a színtelen félelem, a felismerés csillogásává szelídült és kissé félszegen mosolyogni próbált.
- Hahaha. – nevetett fel a másik, idősebb lány, holdvilág arcát egyetlen széles mosollyá tárva.

Kicsi Nelda is felkuncogott csuromvizes, bogáncsos, meztelen látványomtól, aztán félve lejjebb pillantott, és pirult arccal a fa mögé húzódott. Nem volt már gyerek, mégis törékeny kismadár alkata, ártatlan, kedves mosolya miatt mindenki annak kezelte, én pedig nagyon szerettem. Apám szerint feleségnek termetes erős lelkű lány való, Freyához hasonló. Ilyen volt anyám, ilyen a legtöbb lány a faluban. De nekem ez a bájos orrocska kellett, ahogy a szőke, göndör fürtök mögül kikandikált, ez a törékeny, szelíd arc, ami talán elillan, ha nem elég óvatosan nyúl hozzá a férfikéz. És lejjebb, megérinteni a finom gyapjúnál is selymesebb, puha ajkakat, ez volt minden álmom legszebbike akkor.
- Micsoda délceg fiú. – morgott a termetes lány, vágytól csillogó szemekkel. – Csak nem a szabadításunkra érkeztél? Gaston vagy te, ugye? Folkus fia?

…7 nappal a csata előtt…

A Nagyorrú Goth a térdét csapkodta. A nevem mellé már egy napja „ázott kutya”, „bokorugró”, „baflácán és hasonló jelzőket aggattak.
- Szóval csak úgy ott hagytad? – hahotázott. – Fiú, miféle fadarabot hordasz te a lábad között? Ha nekem csupaszul át kell csörtetnem az erdőn, a legkevesebb hogy meghágom a fél falut. (csak az asszony ne tudja meg) De teee!!!
- Nem volt ínyemre. – feleltem kissé dühösen. Mire újra csak hahotázás volt a válasz.
- Te fiú! – kérdezte most apám barátja, Ulrich, aki arcán egy büszke heget viselt. – A kardot is úgy forgatod, mint a dorongodat? Mert akkor…
- A kardom úgy vág, mint az apámé, ha nem jobban! – csattantam fel, és nevetésüktől kísérve kicsörtettem az ivóból.

Már este volt, telicsillagos, hűvös este. Magamra tekerve egy pokrócot, dúlva-fúlva a karám felé vettem az irányt. Ott egy fűtlen kobakú domb állt, azon hasalva rá lehetett látni Neldáék kunyhójára. A lány apja szűcs volt, hasonló vékony alkat, női kezekkel. Ledőltem a dombra és ábrándoztam.

A csata után minden más lesz. Dicsőség! (mi van, ha…?) Nevet szerzek. (…ha megölnek) És Ruthirr a jobbjához vesz. (ha még csak nem is győzök le senkit…?) Talán még a Róma két ember magas vezérét is én ölöm meg. (elkap egy nyílvessző…) Taknyos kölykök hallgatják tátott szájjal hőstetteim történetét. (…aminek a hegyét a Róma éppen az én szívemhez fente ki) Nelda lesz az asszonyom. (nem láthatom többet?) A tenyeremen hordozom, hogy szépségén semmi ne csorbíthasson. (nem érinthetem?) És talán…
…

…5 nappal a csata előtt…

A férfiak megjöttek. A falu felhagyott a készülődéssel és egy emberként meredt a komor, délceg harcosokra. Én kissé hátrébb maradtam, szemem a lányt kereste. Tegnap találkozott a tekintetünk. Ma úgy éljek az ajkunk is fog. Nem megyek el e nélkül. Végül asszonyok gyűrűjében találtam, ott állt lebiggyesztett szájjal, mint egy hajnali dermedt virág, akinek a félsz megfújta szirmait. Épp elindultam volna felé, amikor a nevemet hallottam előröl. A tekintetek felém fordultak, én pedig tudtam, mit jelentenek. Apámat jelentik. Apám elesett.

…4 nappal előtte…

Egészen más emberré váltam, mióta a hold egyet fordult. Apámat várták el, hát apám lettem. Az ő szegecselt bőrvértjét hordtam, az ő keserű kardját az oldalamon és az ő villámló tekintetével néztem megvetően szembe a jövővel. Lénárd alázatos lett szinte állandóan a nyomomban járt, megtartva a néhány lépés biztos távolságot. Én pedig kész voltam ölni, és ha kell a halálba robogni, tudván, hogy a fivéreim követik majd lépteimet. De legbelül, a felépült fal menedékében fiatalságom utolsó emlékeként ott mardosott a vágy, hogy minden páncélt, álcát és szokást lehúzva magamhoz ölelhessem Neldát, olyan lágyan, ahogy csak én tudnám. Ő az anyjával délután indul. Ahogy többször végigmentem a falun, láttam, ahogy lopva rám pillant, keresi a szememet, de sohasem néztem vissza. Gyengeség. Nőknek való gyengeség, így mondta mindig apám.

Nem akartam búcsúztatni a karavánt. Egy harcos ne ríjon szoknyák után. Apám szobájában vártam, mely most már az enyém volt. A falakon bőrök, kések, és faragott-fonott ékkövek; méltó díszei családunknak. A kezembe vettem apám megtört pajzsát, melyből még most is dárda csonkja állt ki. Mintha csak vékony jéghártya lenne, úgy szakította át.
- Milyen ember dobja így a lándzsát? – kérdeztem félhangosan tűnődve, mire meglepetésemre Ulrich hangja válaszolt.
- Masina. Nem ember.
- …Ulrich. – bólintottam felé. – Mit beszélsz? Apám fölött nem ember győzött?
- Apádat ember nem győzte le soha. – mondta lassan. – De Róma más. Róma Utgárd ármányos masináival ontja a halált távolról, és olyan erővel, hogy nincs pajzs, ami fölfogja. De…ha jól sejtem vendéged van.
- Ki? – vontam fel a szemöldököm.
- A szűcs lánya. – dörmögte mosolyogva, majd hátranyúlva betessékelte a szipogó kis teremtést és kiment.

Nelda láthatóan előre begyakorolt mozdulatokkal fejet hajtott, majd zavartan megtörölve nedves arcát rám nézett. Nagy barna szemei a könnyektől még szebben csillogtak, bennem pedig valami módon, ezen eleinte csodálkoztam, semmi érzés, gondolat nem fogant látványától. Csak álltam és vártam.
- Én… azért… azt szeretném, ha…ha elfogadnád ezt az ajándékot. – rebegte, egy parányi, kék szalagot feltartva kezecskéjében. A nők a hagyomány szerint emléket hagynak a harcba menőknek. – Kerüljenek el a Vakűrök téged… és…
- Nem! – szólt belőlem apám hideg, kérlelhetetlen hangja. – A Valkűrök az én jegyeseim! Csak a gyávák kerülik a sorsukat! Gyere ide! (mit teszek?)

Nelda meghűlt arccal, lassú, fájó mozdulatokkal engedelmeskedett. Kinyújtottam a kezem, minden mosoly, a szem legkisebb rebbenése nélkül, és némán néztem, ahogy a fel-fel törő sírással küszködve, ügyetlen mozdulatokkal rátekeri a csuklómra a szalagot. Az ujjai puha érintése az egész testemen végigfutottak. Kívánom őt.
Egyetlen szorítással megragadtam a csuklóját, és szorosan magamhoz rántottam. (mit teszek?) Most éreztem csak milyen könnyű, gyenge az egész lénye, ahogy a kezére csavarodott ujjaim apró szorítására is fájdalmasan felszisszent, a szeme sarkából pedig gömbölyű könnycsepp indult lefelé, orrocskája mentén. („…talán elillan, ha nem elég óvatosan nyúl hozzá a férfikéz”)
- Ne… - reszkettek hangot az ajkai, a szívem pedig majd összetört. De a szorítás nem engedett, a szám pedig az övéhez hajolt. – Ne. – suttogta újra, szinte a bőrömbe.

…3 nappal…

A hajnal az évszakhoz szokatlan csípős szelet hozott. A reggelis csajkát a számhoz emelve, a leheletem erőtlen, múló felhőt vont az edény köré. Ulrich csöndesen ült mellettem, várva, hogy úgy szóljak hozzá, csipkelődve, élcelődve, ahogy apám szokta. Nem tudtam egy rég hallott térfát sem felidézni, ezért nem szóltam.
- Éles-e a kardod? – törte meg végül a csendet.
- Ha nem vág, hát majd tör.- válaszoltam apám szokott válaszát, mire elégedett mosoly terült el a viharvert arcra..
- Azért csak fend meg, Folkus fia Gaston! Jobb az, ha vág.
A szürke vas sikoltva hányta a szikrákat, ahogy Ulrich rendíthetetlen marka éles, vicsorgó ínt varázsolt rá. A markolatot újabb bőrrel kötötte át, jobban idomítva az én kezemhez.
- Na? Marad-e feje Rómának? – kérdezte, miután néhányat suhintottam vele.
- Se feje. – vágás. – Se karja. – újabb. – Se lába. – meg egy.

…utolsó nap…

A lovak harákolva fújtak, ahogy a nehéz nyergek, és szőrmék a hátukra kerültek. Akkor először ültem meg Norvardot, apám hatalmas lovát. Remegett alattam. Ha gyengének érez, elszabadul. De nem fog annak érezni.
Ruthirr akkor sok szót mondott, vadságot, haragot és keménységet ültetve belénk. Legyen a Róma Utgárd óriásainak hada, tépjék át nyilaik fekete felhője az eget, Ruthirr szabad törzsének dühétől rettegve borulnak majd a sárba. Rimánkodjanak a hamis uraik irgalmáért, mert ezen a földön hozzánk hiába rimánkodnak.

Így mondta Ruthirr, Armond első fia, és a törzs falvainak harcosai egy emberként iramodtak utána, ki, Róma elé. A vas sisak alól nem láttam sokat, csak a lovam sörényét, követlen mellettem robogó Lénárd vörösre festett pajzsát, és a kantárt tartó bal csuklómon egy kéklő vonalat. Az utolsó emléke boldog ifjúkoromnak, a szerelemnek, a féltés és az öröm kínzó érzéseinek. Emlékszem, ahogy a lány zokogva a földre rogyott. Emlékszem, ahogy végre felismertem ki vagyok és ki nem, és végre nem dacolva saját bensőmmel, a kezeimbe temettem könnyáztatta arcát, és magamhoz öleltem, olyan gyengéden, ahogy csak egy férfi képes, a fiú legfeljebb csak álmodik róla. És megígértem Neldának, hogy amikor visszatérek elveszem, és mindig megóvom törékeny kis testét, kedves kis lelkét. Ő pedig felnézett rám, és puha csókjával megpecsételte az ígéretemet.

…aznap…

Csönd volt. Feszült csönd. A liget lélegzetét visszafojtva várta, némán lihegve, hogy Ódin Valkűrjei megkezdjék táncukat és kiválasszák a túlvilág seregének következő csapatait. Domm. Az erdőszélen álltunk fel, nem túl sűrűn egymáshoz. Domm-domm. A törzsfők középen álltak, mind együtt. Domm-domm-domm. A lovasok csoportja jobb oldalt az emelkedésen várt, szövetségesünk, az erdő rejtő karjai alatt.
A távolból mély, ütemes moraj jelezte, a nagy piros féreg jöttét, apró lábai egyként lépdeltek. Az emberek ezüstös vértje csak itt-ott villant ki, a nagy, piros lapok mögül. Ahogy közelebb értek, láttam, hogy az embertömeg egyen forma sávokká olvadt, összesen tízzé. Elöl négy, hátul még három, meg még három. Így úszott felénk a Róma férge, egyre több részletet engedve szörnyű, szöges testéből.

Mind egyformának tűnt volt a tömegben, a nagyjuk hajtott fémlapkákat hordott vértként, néhányak láncinget, olyan, amilyet mestereink is fűztek. A vonal élén hat pár masírozott, egyenlő távolságokra, az egyik csillogó taréjos, a másik, egy farkas fejű, aki kezében tányérokkal aggatott rudat cipelt. Azt mondják, embert pároztattak kutyáikkal, annak fattyai ezek.
A tíz sáv, ha ötször ezer ember lehetett talán, annál nem hiszem, hogy több.
- Nincsenek is olyan sokan. Vigyázz, Gaston, ha nem vagy fürge nem marad, akit levá… - Lénárd hangját ekkor elnyomták vezéreink mély kürtjei, és ezreink üvöltése. Az alemannok megindultak.