Párbaj

Egymással szemben álltak. Az égen felhők takarták a napot, de vékony fátyoluk nem tudta besötétíteni a délutánt. És különben is -gondolta az alacsonyabb- bármilyen nagyok lennének is, nem győzhetnék le a napot. Pont úgy, ahogy még ő sem veszített soha. És most sem fog. Miért is vesztene? Hisz ő hatalmas mágus, ez a vele szemben álló magas idegen csak egy tanonc. Egy senki. Az igazat megvallva nem is értette, hogy miért merte kihívni őt, doran mágusát. De hát a nyomorult kinézetű idegen még mutathat valami érdekeset mágia terén. Ez persze valószínűtlen, de a délvidékről érkezett tanítvány ismerhet néhány titkot.
- Lássuk mit tudsz kölyök! - kiáltott az alacsony vörös ruhás kopasz mágus. A tanítvány fekete csuhát viselt, hosszú haja derekáig ért, szabadon omlott vállára, arca elé, de ez mintha nem zavarta volna egyáltalán. Soha nem zavarta, pedig mindig így állt; legalábbis mióta ő ismerte.

Az ifjú keresztezte maga előtt kezeit, testéhez szorította őket, tenyérrel befelé, és rövid, idegen hangzású szavakat mormolt. A mester rögtön felismerte folytonosan működő mágiájának segítségével a varázst, így könnyedén felkészült ellene. A fiú széttárta karjait, mellkasa elől tűzcsóva reppent az öreg felé. Egy harcos, vagy akár egy boszorkány belehalt volna, de amaz könnyedén hárított. Rövid parancsszavára félkör alakú vízfal emelkedett előtte, elnyelve a gyilkos csóvát. A dorani intésére a vízfal lábakat növesztett, majd csápokat és elindult a másik felé. Az jobb híján kétségbeesett sietséggel varázslatba kezdett, de az elementál csapása megzavarta. Meglepő módon a kitérő mozdulat közben sem akadt meg a szavak mormolásában. A vízszolga azonban tört előre, s egy ügyes mozdulattal beterítette a kántálót. De még mielőtt ellepte volna, az szétvetette kezeit, lábait, teste hátrafeszült és egy elemi erejű lökés szétfeszítette az elemnetált, anélkül hogy egy csepp víz is került volna a varázsló testére.

- Nem rossz –morogta a másik, s porfelhőt küldött a fiatal arcába. Az megzavarodva próbálta visszanyerni látását, de közben elesett. Az öreg lassan indult feléje, kiélvezve gyors győzelmének minden pillanatát. A fiú kitörölte szeméből a koszt, de mire felpillantott a másik ott ált előtte, kezét a magasba tartva, égre tartott tenyerében egy vibráló kék gömbbel. A sorsa megpecsételődött…
És ekkor valami furcsa dolog történt. A tanítvány alakja lassan megváltozott. Lehullott az álca, és ami az öreg szeme elé tárult, az lebénította. Előtte a földön egy torz alak hevert. Bőre szürkés-vöröses volt, kopasz fején a száj helyén csápok erdeje lógott, szeme egésze feketén meredt rá. Egy aquir volt, krán őslakóinak egyike. A szerzet lábai hiányoztak, teste méteres, tüskés farokban végződött.

Az aquir rövid szót kiáltott, annak ereje még a védőtalizmánokon keresztül is megszédítette a mágust. Nem csodálta már a kráni ittlétét, hisz ő volt Doran védelmének egyik legfontosabb pontja. A szörny most már összefüggően beszélt ősei szörnyű nyelvén, és az áldozat még csak varázsolni sem volt képes. Tudta, rajta már csak a csoda segíthet.
És akkor megtörtént. Az aquirt átitató ősenergia elfogyott. A fajzat meredten állt, szemei tágra nyíltak a dorani szavainak nyomán: Raquyan hyrast lertinas morqen. Seynadvas uryanem eriithaasran. A kráni földről idejött ocsmányságot bíbor lángok borították el. Még mielőtt hamuvá égett volna egy utolsót kiáltott.
És a mágusmester meghalt.

A halál mögötte tűnt fel: egy fejvadász. A varázs az aquir halálával lefoszlott róla, de neki elég volt egy pillanat a gyilkolásra. A rúnákkal vésett kard rövid ívet szelt a levegőbe majd elvágta a mester torkát. Vér spriccelt a földre és az öreg összerogyott. De ekkor már nem élt. A fejvadász pedig szenvtelenül indult vissza, a sötét hazájába vezető úton…