Történetek

Azok a türkiz szemek...! Óóó, majd minden álmomban megfordultak... mint ahogy - sejtésem szerint - az iskola minden fiújának a fejében... Megvesztem ezért a lányért, még akkor is, ha idősebb volt nálam, s akkor is, ha - mint most is - észre sem vettek. Azok a türkiz szemek összekulcsolódtak egy éjfekete, nyugodt szempárral, végigszaladtak egy régi sebhelyen, a merész állon, majd megremegtek, ahogy Szellemtáncos hangja megtörte a zavart csendet...

Két lány ment el mellette éppen, és riadtan néztek rá. Rájuk mosolygott. Beült az autóba, elindult. Tudta már, miről fognak beszélgetni délután. Nem lett tőle jó kedve. Érezte, hogy ez a beszélgetés mindent eldöntő lesz. Pedig nem ezt akarja. De kénytelen lesz feltenni ezt a kérdést, mert azóta nem találja a helyét. Miért? Emlékek keresése? A fiatalság siratása? Hiánypótlás? Határozottan padlóig nyomta a gázt, élvezte, ahogy a motor erőlködés nélkül gyorsította az autót...

Hirtelen feltűnt egy fényes villanás a fiú látószögének baloldalán, egy könnyű libbenés, mint elszabadult sóhaj, és már ott sem volt. Ha a kisfiú jobban elmerül a játékban bizonyára észre sem veszi, ám most kíváncsian fordult a tünemény után. Nem kellett sokáig nézelődnie, hamar meglátta a könnyedén táncoló, virágról virágra lebbenő pillangót...

Meggyújtott egy gyertyát, kiment az ajtón. A pinceajtó résnyire nyitva volt. Furcsa úgy emlékezett, hogy becsukta. Lehet, - futott végig az agyán - hogy a szél nyitotta ki. Bement hát. Közvetlenül a bejárat mellett volt a télire feldarabolt fa. Ez – mondta magának - nem esett szét. A gyertyát maga elé tartotta. Tekintetét végighordozta az egész szobában, de nem látott semmit. Leguggolt, benézett a farakás réseibe is, hátha egy patkány ijesztgeti őket, de ott sem látott semmit...

Már nem bírtam ellenállni a csábításnak. Kitoltam szemfogaimat, majd ajkam, rátapasztottam a lány hosszú nyakára. Arra az izomra, ami a fül mögül indul és a kulcscsont kezdeténél, van vége. Kiszívtam majdnem az összes vért majd az enyémmel, etettem meg...

Ekkor hirtelen megállt a vonat és megtörtént az, amitől féltem és akartam egyszerre. Olyan bájos volt a kép, mint egy tündérmesébe cseppentem volna, egész testem remegett, leült mellém és magához szorított. Éreztem, hogy a tél apró hópelyhei védelmező leplet borítanak rám, és amilyen hidegség töltötte meg a levegő súlytalan útjait, oly forróság fűtötte a fantáziám a gondolataimat, a tetteimet, a lépteimet...

- Muszáj megint elkábítanotok? – kérdezte. – Nincs valami más mód, Muriel néni?
- De van. Ha az jobban megfelel, bogárrá változtatlak, és akkor nyugodtan átsétálhatsz a vonalon, mert szerintem egy rovar észbeli képességei nem hatnak Tudodkiére…
Harrynek azonban nem volt kedve bogár képében szemlélni a világot, egy röpke percig sem, úgyhogy inkább bevállalta a kábító átkot...

A város teljesen üres volt. Legalábbis annak látszott. A nemsoká felkelő nap halvány árnyai játszottak az üvegfalú épületek oldalain, de más fény nem világlott. A szél fújta az elhagyott szemetet, de semmi más nem mozdult. Mintha a Föld lélegzése is leállt volna. Sehol egy ember, a templom visszhangzó falai sem verték vissza a harangozó dobbanásait. Tehát akkor nincs harangozó? Nincs. És senki más se...

- A miniszter őrjöngött, mikor megtudta mi történt Azkabannal – mondta Kingsley. – Parancsba adta minden kobold azonnali letartóztatását.
- Huh, abból nagy botrány lesz – jegyezte meg Mr Weasley.
- Az biztos. Ilyen intézkedést nem adtak ki már vagy háromszáz éve…
- Kettőszáz-harminchat éve – javította ki Hermione Kingsley-t. – Az utolsó óriásháború idején adták parancsba minden óriás kiűzését az országból. Ez persze később módosult…

- A gyerekkorom elég ... hmm ... félresikerült. Hogy is mondjam ... szóval utáltam apám; menekültem, ha láttam; anyámat és engem sokszor megvert, szegény anyát... nem elég, hogy csalta, de valamivel még zsarolta is. Erre még nem jöttem rá, hogy mi lehetett. - Ahogy a lány visszaesett a múltba a szemei a láthatatlan távolba meredtek, arcára kiült a nagyfokú kétségbeesés és kezeit esetlenül tördelni kezdte...