Harry Potter és a Varázslók Háborúja 19.

19. fejezet
Rokoni látogatás

Harrynek zaklatott éjszakája volt. A karácsonyi vacsora és röpke családegyesítés utáni átbeszélgetett hosszú órák kimerítették, s végül fél tizenkettőkor halálfáradtan bandukolt fel az emeleti szobájába. Ron zuhanyozásra hivatkozva nem tartott vele, s nem is találkoztak már aznap, mert Harry szinte rögtön álomba merült. Talán az elfogyasztott whisky mennyiség, talán Ginny mámorító virág illata és csókja miatt, de Harrynek igen élénk álma volt kettejükről és egy sötét szobáról – azonban az álom nem maradt meg a csupa kellemes képnél és érzésnél, ahogy az Harry álmaiban egyáltalán nem volt meglepő. Gondolatai és érzései minden nap, a napok minden percében olyanok voltak, mint egy tó, aminek felszínét folyton folyvást kővel hajigálják, s a körkörös hullámok nagy összevisszaságban egyre csak küldték az újabb emlékeket és Harry elméjének torz szüleményeit.

A jóslat és a két lehetséges jövő – s az ezernyi más, elképzelt, vágyott, vagy irtóztató jövőkép körül zakatoltak gondolatai, mikor szeme mintegy varázsütésre felpillantott a hideg, sötét, de megnyugtató éjszakába.
Csorgott róla a verejték és levegőért kapkodva zihált. Egy erőteljes mozdulattal ülő helyzetbe tolta magát, majd pár perces értelmetlen pihegés után úgy határozott, épp itt az ideje inni egy pohár pitypanglevet. Óvatosan, hogy fel ne ébressze Ront, letette a lábát a recsegő padlóra, s az ajtó felé indult, mikor az ablakon besütő holdsugár megvilágította barátja fekhelyét. Ron nem volt ott.
Harry elvigyorodott – úgy tűnik Ron kellemesebb alvóhelyet talált magának. Fejét hajtogatva megszaporázta lépteit és elindult az áhított üdítő felé. A konyhába tartott, s egy emelettel lejjebb észrevette, hogy az egyik résnyire nyitott ajtó alól fény szűrődik ki. Eltartott pár másodpercig, mire felismerte az ajtót. Az ominózus fürdőszoba volt az.

Harry megdermedt. Az egész olyan torz volt. Még önmaga is elcsodálkozott ezen a gondolaton, s nem tudta, miért ez jutott eszébe, de a zsigereiben érezte, hogy valami nincs rendjén. Ahogy ott állt a koromsötét lépcsőházban, s csak egy sárgás fénycsík volt az egyetlen világosság, minden olyan természetellenesnek tűnt neki.
Hirtelen megszédült és előre bukott, de sikerült megkapaszkodnia a lépcsőkorlátban, mely tiltakozva nyikorgott, de kisegítette Harry rogyadozó lábait.
- A fenébe – morogta Harry magának. – Többet nem iszok…
Nyugtalanító volt ez a szédülés, szinte védtelennek érezte magát. Ismerte ezt az érzést, de nem tudta honnan. Nem olyan volt, mikor életveszélyben volt, mikor tudta, hogy baj van. A jelenlegi állapotában az volt a rossz, hogy biztonságban kellett lennie – mégsem érezte így magát.

Mikor visszanyerte erejét, letett a pitypangléről, s könnyebben elérhető cél gyanánt a fürdőszobai csap felé indult. A helységbe érve egy pillanatra elvakította a fény, s szeme könnybe lábadt, de hamarosan alkalmazkodott az új viszonyokhoz.
Gondolkodás nélkül rávetette magát a csapra és csak nyelte a hideg vizet. Megmosta arcát, csuklóját, vállát. A mosakodás közben feje oldalra fordult, az elfüggönyözött arany kád felé – s abból egy ernyedt kéz lógott ki.
Harry azonnal a kádnál termett, szétrántotta a függönyt.
- Ron! – kiáltotta Harry, mikor meglátta eszméletlen barátját. – Uramisten!
Harryt elfogta a rémület – vajon súlyos a sérülése? Azonnal lehajolt, hogy megvizsgálja, s kiemelte barátját a kádból. A fiúról még csöpögött a víz, nemrég ájulhatott el. Harry kihúzta pizsamája zsebéből a pálcáját és Ron tarkójára szegezte, ahol kisebb zúzódás éktelenkedett. Begyógyította a sebet, majd lassú pálcamozdulattal egy óvatos ébresztő bűbájt szórt Ronra.
- Hö… mi… mi törté… - motyogta bágyadtan Ron.
- Eleshettél és beverted a fejed – válaszolta Harry, s ülő helyzetbe húzta barátját.
- Oh… nem emlékszem… úgy összefolyt a kép… - magyarázta Ron, és megtapogatta a fejét.
- Úgy látszik, te is sokat ittál – tette hozzá mosolyogva Harry. Már nem aggódott, hogy látta, semmi baja Ronnak.
- Aha… lehet… - hagyta rá a fiú. – Idenyújtanád a törülközőt?

Harry felsegítette, majd felkísérte az emeletre. Ron elpanaszolta, hogy fáj a feje, s kicsit szédül.
„Nem vagy egyedül” – gondolta Harry, s megint eszébe jutott a bosszantó rosszullét. „Nem, nem Voldemort volt az!” – győzködte magát, ahogy újra a konyha felé vette az irányt, hogy fájdalomcsillapító varázsszirupot hozzon Ronnak a házi készletből, melyet Muriel néni a kamra legmagasabb polcán tartott.
Harry lebotorkált a lépcsőn és a nappaliban találta magát – nem egyedül.
- Hát te? Nem tudsz aludni? – kérdezte Bill, mikor meglátta Harryt a nappali ajtajában.
A legidősebb Weasley-fiú feleségével üldögélt a dohányzó asztal melletti karosszékekben, s egyáltalán nem látszottak álmosnak.
- Ezt én is kérdezhetném – tért ki a válasz elől Harry. – Éjszakai baglyok vagytok?
Bill halványan elmosolyodott. Fleur némán fürkészte Harry arcát. Úgy tűnt, gyanakszik, hogy Harry ébredése nem puszta véletlen volt.

Harry gyorsan elfordult, s dolga után indult a kamra felé, ami a konyhából nyílt. Közben magyarázott:
- Ron elcsúszott a kádban és beverte a fejét. Kell neki valami fájdalomcsillapító… Olyan kelekótya néha, nem?
- Nincs baja? – kérdezte Bill.
- Nem, semmi komoly – nyugtatta meg Harry. – Csak egy kis szédülés, semmi több – közben leemelt a legfelső polcról egy fehér, kopott dobozt, amin egy serleg körül tekergő kígyó mintája rajzolódott ki, s rajta a felirat: Elsősegély.
- Ne azt vidd, hanem a kék fiolát – javasolta Bill, mikor Harry válla fölött átkukucskálva észrevette, hogy a fiú keze megindul a vörös színű fájdalomcsillapító után. – Az összezavarhatja a gondolatait, a dormidia viszont nyugtató, álmodni se fog, se szédülni…
- Kösz.
- ’Állom, gondjáid vánnák á pátrónuss búbájjál – szólalt meg Fleur a nappaliból.
Harry a plafonra pillantott és beletörődve sóhajtott.
- Semmi gondom vele – hazudta. – Kicsit változok, ez minden.
Fleur annyiban hagyta a dolgot. Bill egy mosollyal visszament feleségéhez és leült vele szemben. Harry elköszönt tőlük és visszament Ronhoz, aki bágyadtan ücsörgött az ágyán, hátát a falnak döntve. Amíg Harry távol volt, megtörölközött és felöltözött.
- Iszonyúan zsibog az agyam… - panaszolta. – Ha holnap is így fáj, engem is vihettek a zárt osztályra, mint Lockhartot…

Harry egy félmosolyt küldött felé, s kibontotta a kék fiolás dormidia varázsitalt.
- Tessék, ez majd segít a nehéz fejeden – mondta viccelődve.
Ron ráhúzott az üvegre, s fanyalogva lenyelte a folyadékot.
- Köszi, ez jól esett – szólt Ron, de hangjában több volt a varázsital fanyar íze miatti undor, mint a köszönet.
Harry is a falnak vetette a hátát és kibámult a holdfényben fürdő havas tájra. Gondolatai visszatértek az álomhoz, Ginnyhez, s ahhoz, ami eszébe jutott, mikor üresen találta Ron ágyát.
- Mondd csak, mi van most köztetek Hermionéval – bukott ki belőle a kérdés, mielőtt megállíthatta volna.
Ron szeméből eltűnt a fátyolos tekintet, s Harryre nézett megmagyarázhatatlan arckifejezéssel.
- Hogy érted? – kérdezte.
- Hát… úgy – válaszolta Harry. – Úgy értem, ahogy hangzik. Tavaly mintha kezdett volna alakulni valami.
- Ööö… igen… Azt hiszem, igen – mondta Ron.
- Csak azt hiszed? – ütötte tovább a vasat Harry.
- Jól van, akkor nem csak hiszem – vágta rá Ron, s hangja most erősebben csengett. – Tényleg több van köztünk, csak… csak valahogy egyikünk se akarja megszakítani ezt…
- Megszakítani? – kérdezett vissza Harry őszinte értetlenséggel. – Miféle megszakításról beszélsz?

Ron kelletlenül fújtatott egyet, mielőtt válaszolt.
- Ez olyan, hogy mindkettőnknek tök jó érzés. Olyan jó… csak az, hogy így megvagyunk… Érted?
- Egy kukkot se – vallotta be Harry.
Ron megint fújt és feljebb tolta magát ülő helyzetében. Kiegyenesedett háttal nézett Harry szemébe.
- Figyelj, ez olyan várakozó dolog… ami egy kicsit elnyúlt. Azt hiszem, már harmadéves korunk óta tart ez. Egyikünk se akarja megtenni azt a bizonyos lépést.
- Miért?
- Mert az már valami teljesen más lenne, amiről egyikünk se tudja, hogy jobb lenne-e. Ha… ha megcsókolnám és járnánk, vagy valami, az olyan fura lenne. De így, hogy csak várunk egymásra, megmarad ez a jó érzés… Igazából sosem éreztem jobban magam mellette, mint így. Hermione dobta Krumot, én meg Lavendert… - Ron egyre jobban belemelegedett a magyarázatba. Láthatóan jól esett neki, hogy elmondhatja ezt valakinek, még ha nem is tudja elmagyarázni a helyzetet. -… Mindketten becsődöltünk mással. Azt hiszem, várhatunk egymásra még… egy darabig.
Harry megvakarta a fejét.
- Dögöljek meg, ha értelek – dörmögte, majd halkan elnevette magát.
- A lényeg, hogy én értem – zárta le a beszélgetést Ron, és végigdőlt az ágyán.

Hamarosan visszaszállt rájuk az álmosság. Harry gondolatai most újra kavarogni kezdtek, s próbálta lecsillapítani őket, hogy tudjon aludni egy keveset, mielőtt újabb nap virrad rájuk.
Miután semmi eredményre nem jutott ezzel, arra a következtetésre jutott, hogy az újabban ismét fel-feltörő mániákus tettvágya miatt ilyen zaklatott az álma. Muszáj valamilyen döntésre jutnia, hogy a varázslók háborújában beállt pangó időszakot ép ésszel átvészelje. Pár perces gondolkodás után elhatározta magát, s ezt utolsó erejével meg is osztotta Ronnal, mielőtt álomba merültek.
- Ron…
- Hüm?
-… Holnap meglátogatom a nagynénémet. Eljössz?
Pár pillanat szünet.
- Aha.
- Jó. Akkor jó éjt.

*

Dél volt, mikor Harry ismét felébredt, az előzőnél valamivel nyugodtabb álmából. Ron ágyát ismét üresen találta, most azonban már nem volt meglepődve ezen. Ő is követte barátja példáját és felöltözködött, majd csatlakozott a többiekhez a nappaliban.
- Na végre Harry, már készültem, hogy felébresszelek – mondta Ginny üdvözlés gyanánt. – Mindjárt ebéd.
A nappaliban az egész ünneplő főhadiszállás jelen volt, s a varázslattal megnyújtott ebédlőasztalt terítették. A nappaliban volt Hagrid, Tonks, Lupin, Mr és Mrs Weasley, Muriel néni, Percy, Fred és George, és Harry barátai. Paulina Hermione ölében ült és új babájával játszott. Azonban ketten hiányoztak.

- Hol van Bill és Fleur? – tette fel a kérdést Harry.
- Oh, Billnek sürgős dolga akadt Roxmortsban – válaszolta Mrs Weasley, s egy nagy kondér levest lebegtetett az asztalra, melyre Fred és George rögtön rávetette magát, mint a sáskák -, Fleurnak pedig vissza kellett mennie az iskolába, mert McGalagony hívta. Reggel érkezett a levele.
- Aha – bólintott Harry. – Éjszaka találkoztam velük. A nappaliban üldögéltek…
- Igen, ez mostanában szokásukká vált – mosolygott Mrs Weasley. – Átbeszélgetett éjszakák… Emlékszel Arthur, mi mennyit sétálgattunk éjszaka a kertben?
- Igen Molly, emlékszem – hagyta rá Mr Weasley kedveskedve.
Az ízletes ünnepi ebéd elfogyasztása után Hagrid és az ikrek is elbúcsúztak a társaságtól és elhagyták a főhadiszállást. Mrs Weasley és két segítője, Ginny és Hermione mosogatni kezdtek, Harry és Ron pedig ezt az időt kihasználva felmentek a szobájukba átöltözni.
- Tényleg eljössz? – kérdezte meg ismét Harry.
- Persze – bólintott Ron azonnal. – Egyedül nem mászkálhatsz.

Mugli ruhába öltöztek – farmerbe, pulóverbe és téli kabátba, nyakukra kanyarították a vadonatúj sálakat, és már mentek is vissza a nappaliba.
- Hát ti hová készültök? – előzte meg Harryt Mrs Weasley. Az asszony csípőre tett kézzel, szigorúan nézett rájuk.
- Elugrunk Little Whingingbe – válaszolta félvállról Ron Harry helyett.
Lupin felemelkedett székéből.
- Hohó, álljon meg a menet! – szólt rájuk Mr Weasley. – Nem mehettek csak el úgy egyedül.
- Muszály – mondta Ron, mielőtt Harry nyitotta volna a száját. Harrynek úgy tűnt, barátja gyorsan el akarja simítani a kérdezősködéseket. Ő is tudta, ahogy Harry, hogy a Dumbledore-ral folytatott beszélgetés után a nagymamája utáni keresésnek már nem sok értelme van a horcruxok utáni hajszában.
- Harry, Ron várjatok! – szólt utánuk Hermione, és Ginnyvel a nyomában a bejárati ajtó felé igyekvő fiúk után mentek. – Mért nem szóltatok, hogy menni akartok? Miért…?
- Hermione, én… - kezdte Harry, de megint nem tudta befejezni.
- Na jó! – csattant fel Ron hirtelen, mire Hermione összerezzent. – Elegem van a bezártságból, mindkettőnknek elege van. A koboldoktól nem kell félni, Voldemortnak jobb dolga van, mint ránk vadászni, a dementorok meg otthon teáznak a nagyanyjukkal. Nem lesz semmi baj!

Még Harry álla is leesett Ron szóáradatától, és a többiek is meglepetten pislogtak. Lupin nem akart újabb összezördülést Harryvel:
- Jó, akkor… vigyázzatok magatokra… - mondta.
- Szoktunk – dünnyögte Harry és már indult is.
- Muriel – szólt Mr Weasley a néninek, aki rögtön felkapta a fejét. – Ahogy megbeszéltük… Készülj!
Harryék ezt már csak fél füllel hallották, mert már kint is voltak a Prewett-ház előtti havas udvaron.
- Huh, Ron ez egy kicsit erős volt – jegyezte meg Harry, miközben barátjával lefelé baktattak a domboldalon.
Ron szája sarkában érdekes mosoly bujkált.
- Tudom… de hát menni akartunk, nem igaz? – vonta meg a vállát. – Határozottnak kellett lenni, különben egy óráig hallgathattuk volna a szövegüket.
Harrynek felderengett egy emlék.
- Fred vagy George is valami ilyesmit mondott anyukátokról – jegyezte meg Harry. – Hogy nem szabad hagyni belemelegedni, mert akkor nem tudod leállítani.
Ron felnevetett.
- Igen, valahogy úgy. És ez Hermionéra is igaz… meg Ginnyre is – ezt jobb, ha megjegyzed! – Ron kacsintott egyet Harryre, és megint felnevetett.
Közben leértek a domb aljára, s a gyűlölt, de biztonságot nyújtó mágikus határvonal elé értek. Harry ösztönösen megállt és tétovázott.
Megint át kell lépnie ezen, s át kell élnie Voldemort szavait, melyek ott fognak sziszegni a fülében…
Ron előhúzta pálcáját és Harryre szegezte.
- Mit csin…?!
- Stupor!

Harry előtt elsötétült minden. Mikor újra felébredt, nem a hátán feküdt a hideg hóban, hanem rendkívül kényelmetlen helyzetben Ron vállára támaszkodva ácsorgott.
– Na, ébredj már fel! – nevette Ron a fülébe.
- Elkábítottál… - motyogta szemrehányón Harry.
- Csak meg akartam köszönni, hogy tegnap kiszedtél a kádból – válaszolta magától értetődő hangnemben a fiú.
- Érdekes módját választottad… - dünnyögte Harry.
- Nem értem mért morogsz – csóválta a fejét Ron. - Nem fájdult meg a sebed, nem igaz?
- Nem… - ocsúdott fel Harry és elgondolkozva dörzsölgette a villám alakú heget. Semmi jele nem volt, hogy fájt volna. – Köszi, Ron.
- Semmiség – vigyorogta a vörös hajú fiú. – Bármikor szívesen kiütlek, ha gondolod.
- Haha. Na menjünk.

Másfél kilométeres gyaloglás várt rájuk a térdig érő hóban, s most sokkal lassabban haladtak, mint korábban. A domboldalon lefelé is könnyebben ment a séta, hiszen a hó a lejtőn nem maradt meg akkora tömegben, mint a völgyben.
Végül megérkeztek a dehoppanálásgátló bűbáj határát jelző göcsörtös tölgyfához, mely a legmagasabb volt a környéken. Ágain két bagoly gubbasztott, s mellettük családias nyugalomban egy fekete, csapzott tollú varjú. A varjú károgott, mikor meglátta Harryéket, a baglyok azonban csak kíváncsian forgatták hatalmas fejüket.
Harry és Ron megálltak a fa tövében, majd megragadták egymás kabátjának a szárát és felkészültek a hoppanálásra. Elrugaszkodtak, s az összepréselődést követően eltűnt mellőlük a girbegurba fa, a havas táj, s csak egy koszos sikátor vette körül őket. Harry körülnézett és elégedetten állapította meg, hogy jó helyre érkeztek. Ugyanabba a sikátorba került, ahonnan júliusban elindult.

Harryt furcsa érzés fogta el. Ha pár hónappal korábban valaki azt mondja neki, hogy karácsonykor visszamegy a Dursley-házba egy röpke látogatásra, biztosan a képébe röhögött volna. De most… itt áll már megint – valahogy olyan hangulata támadt a helytől, mint amikor az ember elölről kezd valami nehéz és hosszú műveletet.
Kilépett a sikátorból a jól ismert utcára. Szinte teljesen egyforma, békés, középosztálybeli, gondozott házak fogadták, mindegyik előtt egy két-három évesnél nem idősebb autóval – bár a vastag hóréteg alatt nem sok látszott belőlük.
- Nahát – csodálkozott Ron, ahogy körbehordozta tekintetét a környéken. – Milyen békés…
- A legunalmasabb környék a világon – toldotta meg Harry a megjegyzést.
Ron kétkedve ránézett, s Harry kénytelen volt módosítani az állítását.
- Na jó, csak akkor, ha nem vagyok itt – vigyorgott Harry, de mosolya nyomban le is olvadt arcáról, ugyanis nagyon melege volt. Lehúzta fejéről a bojtos sapkát és a vastag sálon is lazított, hogy több levegőhöz jusson. Homloka nyirkos volt, de a hűvös levegő jót tett neki.
- Menjünk – javasolta Ron, s kezével intett Harrynek, hogy mutassa az utat.

Harry megindult a havas úton. Középen haladtak, ahol az autók letaposták a latyakot, a járdát csak egy-két szorgalmas lakó takarította. Ahogy végighaladtak az utcán, majd a Magnólia közön át a Privet Drive-ra kanyarodtak, pár hólapátos embert, és játszadozó, hóembert építő gyereket láttak. Minden békés volt és nyugodt, ahogy Ron is megállapította.
- Nos, megérkeztünk – mondta Harry, mikor megálltak a 4-es számú ház előtt.
Az épület – aminek látványa egyáltalán nem töltötte el Harryt kellemes érzéssel, sem nosztalgikus gondolatokkal – ugyanúgy nézett ki, ahogy legutóbb látta. Ron végigmérte a Dursley-házat, és egyfolytában mosolygott azóta, hogy megérkeztek a környékre. Harry azon a véleményen volt, hogy akár Mr Weasley is állhatna mellette, annyira hasonlított Ron az apjára a szemében csillogó kíváncsiság miatt.
- Gyerünk, kopogj be! – bíztatta Ron.

Harry sóhajtott és az ajtó elé lépett. Mielőtt megnyomta a csengőt, keze megállt a levegőben, és elgondolkozott, hogy mit is fog mondani egyáltalán? Mi lesz, ha becsapják az ajtót az orra előtt? Még karácsonyi ajándékot se hozott, afféle mézesmadzag gyanánt. Aztán az is eszébe jutott, hogy Dursley-ék úgyse fogadnának el tőle semmit, mert azt hinnék, hogy az ajándékától mindhárman varanggyá változnának. Harry elképzelt egy kövér, lila képű varangyot Vernon bácsi harcsa bajuszával, s közben megnyomta a csengőt.
Jellegzetes kondulás hallatszott, s rövidesen lépések zaja szűrődött ki az előtérből. Kattant a zár, kinyílt az ajtó, és mögötte Harry egy pillanatig látta Vernon bácsi arcát – majd az ajtó azon nyomban bevágódott.

Harry hátrapillantott Ronra, aki felvont szemöldökkel figyelte a fejleményeket. Harry megcsóválta a fejét, majd bekopogott.
- Vernon bácsi! – szólt Harry.
- Tűnj el, kölyök! – mordult a bácsi az ajtó mögött, s a hangokból ítélve hátát az ajtónak vetette, hogy súlyával torlaszolja el azt, nehogy egykori nevelt fia valamilyen alattomos trükkel bejusson a házba.
- Petunia nénivel szeretnék beszélni… - folytatta reménytelenül Harry.
- Nem – jött az elutasítás. – Semmi közünk hozzád! Elég bajt hoztál már a fejünkre. Takarodj!
Most egy másik hang is megszólalt az előszobából:
- Mi történt? – kérdezte egy férfi kíváncsian.
Vernon bácsi hebegve válaszolt – valószínűleg feszéjezte a dolog, hogy egy vendég előtt kell jelenetet rendeznie.
- Se-se-semmi, nem fontos… csak egy kellemetlen ismerős… semmi gond.
Harry kíváncsian benézett a bejárati ajtó melletti kis ablakocskán, s Vernon bácsi ajtót támasztó alakja mellett megpillantott egy hosszú, barna hajú férfit, aki konyakos poharat fogott a kezében.
„Hát ez meg ki a csuda?” – csodálkozott Harry. Még sose látta ezt az illetőt, pedig Dursley-ék gyakran fogadtak vendégeket a házukban – Vernon bácsi ügyfeleit, Petunia néni barátnőit, Dudley barátait, meg azok szüleit.
- Nahát, csak nem… - kezdte a férfi, mikor megpillantotta Harry arcát az ablakban, de Vernon bácsi gyorsan eltakarta roppant testével a kis ablakot.

Harry sóhajtott és megcsóválta a fejét, és Ronra tévedt a szeme. Barátja előhúzta pálcáját, és az ajtóra szegezte. Másik, ökölbe szorított kezének ujjait gyorsan széttárta, s közben kérdő tekintettel nézett Harryre. Arra volt kíváncsi, hogy felrobbantsa-e a bejáratot.
Harry tágra nyílt szemmel megrázta a fejét, és jelzett Ronnak, hogy tegye el a pálcát. Bent folytatódott a beszélgetés.
- Petunia, ez nem az unokaöcséd, az a Harold? – kérdezte a férfi.
- De… de ő az… - ismerte be kelletlenül Petunia néni, akinek halk hangja a nappali felől hallatszott.
- Mért nem engeditek be? Odakint van vagy mínusz öt fok, ráadásul karácsony van… Dursley úr, legyen szíve…

Pár másodpercig nem hallatszott semmi, Vernon bácsi gondolkodott – ez köztudottan igen nehezen ment neki. Harry szinte maga előtt látta a bácsi arcán lejátszódó színváltozásokat: a sápadtságot, mikor vendégük észrevette őt, a lilulást, ahogy visszafojtott lélegzettel tanakodott, végül a vörösödést, ahogy mérgesen, meggyőződése ellenére kinyitja az ajtót és beengedi Harryt.
Mikor az ajtó kitárult, Harryt és Ront a mérges Vernon bácsi mellett a sápatag, bágyadt Petunia néni, Dudley kíváncsi, majd Ron láttán ijedt képe fogadta, valamint a vendég, aki lófarokba fogott hosszú, barna hajával kicsit Dumbledore-ra emlékeztette Harryt. A férfi kíváncsian nézte őket, Vernon bácsi pedig bemutatás nélkül beterelte a két fiút a nappaliba.
- Sziasztok… - motyogta Harry zavartan, és egy halvány mosolyt eresztett meg Petunia néni felé. A néni nem viszonozta azt. Harry felpillantott a mennyezetre.
- Jó napot, Ron Weasley vagyok – mutatkozott be Ron mindenkinek, köztük a vendégnek is.
- Boldog karácsonyt – mosolygott a férfi és ő is bemutatkozott: - Marcus Leonard vagyok, Petunia régi iskolatársa, még a gimnáziumból… Te pedig…?
- Oh, hát én csak elkísértem Harryt. Meg akarta látogatni a nagynénjét, és…
Vernon bácsi megvetően felmordult, de nem szólt.
- Uhm, Harry, mi is? – kérdezte Leonard Harry felé fordulva. Hosszúkás arca volt, melyen egyetlen apró borostának se volt nyoma, szemei hideg kéken csillogtak.
- Potter, uram – válaszolta, s kinyújtotta a kezét.
Mr Leonard kezet fogott vele, de jobb kezét burkoló vastag kesztyűjét nem vette le.
- Remélem, megbocsátasz, hogy ilyen udvariatlan vagyok, de egy rendkívül kínos bőrbetegségben szenvedek – magyarázkodott a férfi, és kortyolt az italból.

Dudley is leült a kanapéra, s próbált úgy tenné, mintha nem rémítené halálra a magas vörös hajú Ron jelenléte. Bekapcsolta a tévét, és úgy tett, mintha ott se lenne, de Harry tudta, hogy csak úgy tesz, mintha nyugodt lenne – a tévében ugyanis egy kaméleonokról szóló ismeretterjesztő film képei peregtek, Dudley azonban utált mindenféle természet-filmet.
- Na jó, miért jöttél? – elégelte meg a beszélgetést Vernon bácsi. Tekintete elárulta, hogy nem tartja jó ötletnek, hogy egy varázsló kezet fog a vendégével a házában.
Harry egy szúrós pillantást küldött felé, emlékeztetve, hogy Petunia nénihez jött, nem pedig hozzá, de a bácsi nem vette a lapot.
- Kiböknéd végre? – türelmetlenkedett Vernon. Szerette volna minél előbb házon kívül tudni unokaöccsét.
- Petunia nénivel akarok beszélni – jelentette ki Harry ellentmondást nem tűrő hangon.
Marcus Leonard kettejük közt kapkodta a tekintetét. Ron nem zavartatta magát, elfoglalta az egyik fotelt. Vernon bácsi arca erre vészesen rángatózni kezdett.
Harry megelégelte a dolgot, és a nappali ajtajában álldogáló Petunia nénihez lépett. A néni hátrált egy lépést, amit aztán a konyhában akadt sürgős teendőnek próbált álcázni. Harry ment utána és a mosogató mellett álltak meg.
- Először is, boldog karácsonyt – kezdett bele Harry, s lehalkította a hangját, hogy a nappaliban maradtak ne hallják, miről beszélnek. Ron és Mr Leonard beszélgetni kezdtek – Harry nem hallotta miről, de nem is figyelt.

Petunia nem viszonozta a gesztust, eleresztette a füle mellett, és komótosan mosogatni kezdett. Vagy megváltozott a véleménye a július végén történt beszélgetésük óta, vagy csak folytatja a színjátékot a férje előtt. Harry ez utóbbiban bízott, s rögtön belekezdett a mondandójába. Ösztönösen tudta, hogy nem szabad sok fölösleges locsogással terhelnie Dursley-éket, mert annak nincs jó vége.
- Kérdezni akarok tőled valakiről… Nemrég hallottam néhány érdekes dolgot a nagymamáról.
Petunia néni kezéből kiesett egy tányér, de Harry gyorsan elkapta és visszaadta nagynénjének.
- Mért nem beszéltél soha Rose nagyiról? – kérdezte Harry, s igyekezett nem szemrehányó hangot megütni.
Petunia rémülten a szája elé kapta a kezét, mintha Harry valami csúnyát mondott volna.
- Mi van?
- Ne… ne mond ki a nevét…
- Mi?! – hördült fel Harry suttogva, s ez azt eredményezte, hogy hangjának goromba, sziszegős felhangot adott.
- Nem… nem azért… csak nem akarom, hogy visszajöjjön…
- Vissza? De hát…?

Harry fejében kezdtek összekuszálódni a gondolatok. Kibámult az ablakon, aminek párkányán egy fekete madár mászkált fel-alá.
Harry megcsóválta a fejét, hogy tisztán tudjon gondolkodni.
- Mikor láttad utoljára a nagyit?
Petunia néni mélyet sóhajtott.
- Minek akarod tudni? – kérdezte szerencsétlen hangon.
- Nagyon fontos lenne, de nem mondhatom el, miért – jelentette ki Harry.
Petunia néni mérges-büszkén felszegte a fejét és fojtatta a mosogatást.
- Kérlek! Muszály tudnom! – kérlelte Harry suttogva.
A kérlek hatott, Petunia néni letette a tányért és a szivacsot, majd Harryhez hajolt és olyan halkan kezdett beszélni, hogy a fiú alig hallotta.
- Akkor láttam utoljára az anyámat, mielőtt Lily meghalt – suttogta. – Pár héttel előtte keresett fel, de előtte láttam meghalni… - Petunia néni megborzongott.
- Úgy érted kísértet volt?
- Fogd be! – csattant fel a néni, mire a nappaliból mind a négy fej feléjük fordult. Marcus Leonard összehúzta a szemét.
- Nem olyan… nem olyan volt, mint előtte… - vallotta be a néni. – Átlátszó volt… Uramisten, miket beszélek én neked! – olyan szigorúan nézett Harryre, mint még soha. Gyűlölte, hogy kikényszerítik a vallomását.
- És mondott valamit? – puhatolózott Harry.
- Azt… azt kérte, hogy hadd lakjon nálunk – mondta a néni és megint látványosan megrázkódott. – Nem tudtam, hogy ilyen lehetséges, de hát gondolhatod, hogy elküldtem!
- Elküldted? - döbbent meg Harry.
- Mégis mit tehettem volna? – fortyant fel a néni. - Mi lett volna, ha a szomszédok észreveszik? Ha meglátják, hogy átlátszó, és kihívták volna a tévéseket, meg a doktorokat! Sose éltük volna túl azt a szégyent.

Harry összeszorította a száját, nehogy kimondja azt, ami a nyelve hegyén van.
- Mért téged keresett fel? Mért nem anyához ment? – kérdezett tovább Harry.
- Azért, mert fogalma sem volt róla, hogy hol van a drága jó anyád! – dörrent rá Harryre. – Pedig Lilynek kellett volna törődni vele, ő értett ehhez a hókuszpókuszhoz, meg hogy mi a baja… De neeem, neki fontosabb volt az az ostoba háborútok!
Mérgesen lecsapta a törlőrongyot, s csípőre tett kézzel végre Harry felé fordult.
- Attól féltem visszajár majd kísérteni – folytatta borzongva a néni. – Ezért aztán sose beszéltem róla, a fényképeit is elégettem. Megmondtam már a nyáron is, hogy én szakítottam azzal a világgal! Semmi közöm hozzá! – emelte fel a hangját Petunia. - Se nekem, se Vernonnak, se Dudleynak. Máshogy élünk, mint te meg Lily, meg anyám… Ti meg folyton belekevertek az ostoba dolgaitokba!
- Szóval egyszerűen kidobtad… - kezdte vádlón Harry, de Petunia feltartotta a kezét és visszafordult mosogatni, jelezve, hogy nem akar hallani vádakat.
- És nem említett még valamit? – tért rá az újabb kérdésre Harry. – Hogy hová megy, mit fog csinálni?
- Honnan tudhatnám, hová ment? Biztos valami ódon kastélyba ment kísérteni… Az az ő stílusa… Jellemző lenne…

Harry megcsóválta a fejét és hátat fordított nagynénjének. Aztán megint visszafordult hozzá.
- Akkor nincs több dolgunk egymással – mondta. – Elmegyek és többé nem jövök vissza. Nem kell félned, nem foglak belekeverni többé semmibe…
- Már meg is tetted! – dörrent rá Petunia, és egy percig farkasszemet néztek Harryvel.
Harry arra gondolt, hogy a nagynénje a sok-sok incidensre céloz, amit Harry jelenléte okozott Dursley-éknek, s szilárdan állta a néni tekintetét. Nem úgy Petunia: szeme oldalra rebbent. Harry nem értette, de Petunia néni újra oldalra pillantott, mintha jelezni akarna valamit.
Harry követte a tekintetét, ami egyenest a nappaliban ücsörgő vendégre siklott – Marcus Leonard elmélyülten beszélgetett Ronnal róla, Harryről. Barátja épp azt mesélte, hogy Harry milyen fura alak, legtöbbször ideges és hirtelen haragú, de nagyon jó barát.
- A fenébe, már itt is… - morogta Harry, ahogy leesett neki a tantusz. A miniszteri pribékek már megint a nyomában vannak. „Scrimgeur már sose tesz le rólam, meg a Főnixekről?!”
- Reggel jött – bólintott Petunia. – Azt mondtam Vernonnak, egy régi ismerősöm, de még sose láttam. Ez az ember megfenyegetett… - motyogta halálsápadtan Petunia. – Rád volt kíváncsi, tudta, hogy idejössz ma.
- Honnan tudhatta? – döbbent meg Harry. – Senki sem tudta! Még a barátaimnak is csak az indulás előtt egy perccel mondtam…
- Neked kéne tudnod, elvégre a te fajtád! – morogta a néni. – Jó lenne, ha mielőbb eltűnne innen. Ha elmentek, ő is elmegy.
Harry magában káromkodott, s halk kopogásra lett figyelmes. Az ablakpárkányon gubbasztó varjú ütemesen kopogtatta az üveget.
- Hát akkor neked is boldog karácsonyt Petunia néni! – mondta fennhangon Harry, s Ron felállt a fotelből. Értette Harry jelzését, Marcus Leonard pedig még jobban összehúzta a szemöldökét. Sötét ábrázattal nézett rájuk. Harry, ha nem hallotta volna Petunia néni figyelmeztetését, már így is gyanakodni kezdett volna rá.
- Máris mentek? – tettetett csodálkozást a férfi, s ő is felállt.
- Igen, otthon várnak, nem maradhatunk tovább – sietett a magyarázattal Harry.

Harry felkapta kabátját, nyaka köré kanyarintotta a sálat és már ment is az előszoba felé. Marcus Leonard árnyékként követte. Szinte érezte a tarkóján a férfi perzselő tekintetét. Idegesen babrált a zárral és kinyitotta, majd azon nyomban ki is surrant rajta, Ronnal a nyomában.
Utoljára még hátrafordult, s Leonardot látta Dursley-ék gyűrűjében. A férfi a cipőjét nézte, nem pillantott fel.
Harry intett a Dursley-családnak.
- Akkor sziaszt…

PAFF. Vernon bácsi becsapta az ajtót Harry mögött, a huzata lesöpörte a járdáról a havat.
Harry egy pillantást se vetett többet a házra és elviharzott a járdán, vissza a szokásos úton. Ron zavart arckifejezéssel loholt mellette.
- Mi történt? Valami baj volt? – kérdezte idegesen.
- Ron, mit mondtál neki rólam? – tért ki a válasz elől Harry.
Ron összeráncolta a homlokát.
- Semmit – ismerte be. – Csak általánosságokat… milyen ember vagy, hogy ideges természet, meg ilye… Na ne! – kiáltott fel hirtelen Ron.
Harry megtorpant.
- Mi történt? – kérdezte most Harry.
Ron még mindig olyan képet vágott, mint aki nem hisz a fülének.
- Ez nem igaz… nem, nem lehet véletlen… - motyogta zavartan. – Harry, azt hiszem én nem önszántamból beszéltem.
- Mi?
- Megbabonázott! – csattant fel Ron. – Észre se vettem és kikényszerítette belőlem, hogy meséljek rólad!
Harry levegő után kapkodott és idegesen visszapillantott a ház felé. Ott nem mozdult semmi, bent égett a villany, semmi nem utalt rá, hogy mindjárt utánuk rohan egy miniszteri auror, hogy letartóztassa őket tiltott rokonlátogatás vádjával…
- Furcsa… - dünnyögte Ron.
Harry kérdőn barátjára pillantott.
- Tényleg nem kérdezett semmi konkrétat. Arra volt kíváncsi, milyen ember vagy. Hogyan viselkedsz, milyen a hangulatod… nem értem, mért volt rá kíváncsi…
- Talán Scrimgeur meg akar ismerni – találgatott Harry. – Már ha valóban minisztériumi volt az az alak…
- Az volt – jelentette ki egy hang Harryék mögött, mire mindketten megpördültek pálcával a kezükben.
Muriel néni állt előttük, nagyon komor arccal, s egy fekete tollat szedett ki gubancos, vöröses-barna hajából. – Fránya tollak…
- Muriel néni! Mit csinálsz itt? – lepődött meg Ron, s Harryvel együtt leeresztette a pálcát.
- A dolgomat – mondta természetes hangon. – Vigyázok rátok, ahogy tudok.
- Ön volt az a varjú a párkányon, igaz? – kapcsolt Harry, mikor látta, hogy a néni egy másik tollat is kihúz a hajából.
- Igen, de már nem megy olyan jól az animágia, mint korábban. Folyton hullik a tollam… - panaszolta.
– Szóval… – köszörülte a torkát a néni. – Az az alak egy minisztériumi auror volt. Annak a csoportnak a tagja, akiket a miniszter úr a te és a Rend utáni szaglászásra küldött. Fogsz még vele találkozni, attól tartok.
Harry halkan szitkozódott, ahogy Ron is.
- Hogy beszéltek? – szólt rájuk a néni. – Nem lesznek jobbak a dolgok, ha ilyen goromba megjegyzéseket tesztek! Az nem jó semmire. De majd mondok valamit, ami felvidít kicsit. – tette hozzá a néni, s Harryék abbahagyták a zsörtölődést. – Na gyertek, menjünk haza.

*

Harry, Ron és Muriel néni legközelebb a mágikus határvonal előtt szóltak egymáshoz, mert a gyaloglás alatt mindenki emésztgette magában a történteket. A vonal előtt állva azonban Harry kifakadt.
- Muszáj megint elkábítanotok? – kérdezte. – Nincs valami más mód, Muriel néni?
- De van. Ha az jobban megfelel, bogárrá változtatlak, és akkor nyugodtan átsétálhatsz a vonalon, mert szerintem egy rovar észbeli képességei nem hatnak Tudodkiére…
Harrynek azonban nem volt kedve bogár képében szemlélni a világot, egy röpke percig sem, úgyhogy inkább bevállalta a kábító átkot.
A házba érve mindenki kérdezgetni kezdte, hogy mi történt, de Harryék mentesültek a beszámoló alól, Muriel néni mindent elmesélt Leonardról.
- Na jól van, mindjárt ebédidő – fejezte be mondandóját Muriel néni -, addig gyere fel egy percre a dolgozó szobámba Harry. Beszédem van veled.

Harry összepillantott Ronnal, barátja megvonta a vállát, Harry pedig elindult a néni után. Az öregasszony meglepően fürgén szedte a lépcsőfokokat, s ahogy felért, lendületesen kivágta a szoba ajtaját és beviharzott rajta. Harry is belépett a tükrös szobába, s csendben várakozott, amíg a néni a tükrökben nézegette magát, s tenyerével apró simításokat végzett a csillogó felületen. Harry ámulatára a tükrökön írások tűntek fel – olyan, mint amikor valaki párát fúj az ablakra, s azon megjelennek az ujjal rá rajzolt dolgok.
A tükrökön sebtében felírt jegyzetek szerepeltek, ilyenek, mint: „jelentések Mr Caarog-nak, jelentések Mr Robardsnak, jelentések Mr Tökkelütöttnek”… - Harrynek valamiért az a gyanúja volt, hogy a Tökkelütött Scrimgeur-re utal.
Voltak kifejezetten titokzatos feljegyzések is, ezek csak egy pillanatra tűntek fel, s Muriel néni nyomban el is tüntette, hogy Harry kíváncsi szemei ne vizslassák őket: „anti-dementáló tartály tervek, lélekgyűjtő tervek, Speculum Aperitur feljegyzések”… s voltak egészen hétköznapiak is: „Molly húsgombóc receptje, pergamen, fényképalbum”.

Muriel néni előhúzta hosszú fapálcáját és ez utóbbi tükörre szegezte. Arról eltűnt az írás és a tükörkép, s egy szűk kis fiók jelent meg mögötte, melyben papírhalmok, könyvek voltak. A néni kivett egy bőrkötéses mappát, majd visszazárta a tükröt.
- Gyere, ez érdekelni fog – mutatta Harrynek a mappát és letette az íróasztalra, majd hellyel kínálta Harryt. Miután mindketten helyet foglaltak, Muriel néni szétnyitotta a lapokat. Egy régi fényképalbum volt.
- Hallottam, miről beszélgettetek Petuniával – mondta a néni, s Harry meglepődött, milyen közvetlen hangot üt meg az öregasszony, mikor az ő nagynénjét említette. – Hozzám kellett volna fordulnod… persze nem tudhattad.
Harrynek egy pillanatra tátva maradt a szája.
- Ismerte a nagymamámat? – kérdezte döbbenten.
- Évfolyamtársak voltunk és közeli barátnők – bólintott a néni. – Én a hollóhátba jártam, ő meg a griffendélbe. Persze nem minden órára, hiszen Rosie mugli volt, tudod?
Harry bólintott.
- Igen, hallottam Dumbledore-tól.
Muriel néni sokatmondóan hunyorgott, s közben az albumot lapozgatta. Hamarosan megállt egy nagyon régi csoportképnél, mely az alá írt feljegyzés szerint a Roxfort 1955-ös évfolyamát ábrázolta.
- Nézd csak! – mutatott az öregasszony a csoport hátsó sorában állókra. Azok engedelmesen arrébb sétáltak, s egy páros különült el tőlük. Egy vörös hajú, barna szemű, magas, kék dísztaláros lány, s mellette egy göndör, barna hajú, csillogó zöld szemű lány, aki jóval alacsonyabb volt nála és vörös dísztalárt viselt. Fejükön csillogó süveget viseltek. A két barátnő egymásba karolva ácsorgott és integettek.
- Dumbledore mindent elmondott róla? – kérdezte a néni.
Harry most csöndben maradt. Nem tudta, mennyit mondhatna el Muriel néninek – hiszen a horcruxokat nem említheti… vagy igen?
- Elmondta, hogy beteg volt Rosie? – kérdezett újból Muriel néni.
- Igen, azt el… Elmondta, hogy meggyógyította, meg hogy visszament a muglik közé. És hogy nem tudja, mi történt vele… Azt… azt mondja meghalt, de…
Muriel néni bólintott és mosolygott.
- Szóval ő is tudta – dünnyögte a néni. – Nem vagyok meglepve…
Harry összehúzta a szemöldökét.
- Mért nem beszélt eddig nekem róla? – kérdezte Harry.
- Megígértem Rose-nak, hogy nem beszélek róla. Se Lilynek, se Dumbledore-nak. Nem akarta, hogy így lássák őt. Ő persze nem tudta akkor még, mi történt Lilyvel, azt se tudta, miért bujkálnak… és valljuk be, én se tudom, a mai napig, csak azokat a szedett-vedett pletykákat hallani… – jelentőségteljes pillantással nézett Harryre, de a fiú nem válaszolt neki.

Mikor később visszagondolt erre a beszélgetésre, elmosolyodott rajta, hogy ugyanazt az óvatos, kiváró taktikát választotta, mint Muriel néni a miniszterrel folytatott beszélgetés elején.
- Akarsz vele találkozni? – kérdezte hirtelen a néni.
Harry azt hitte, rosszul hall.
- Ön tudja, hol van?
- Igen. Miután a mugli lányánál kudarcot vallott, hozzám fordult. Fogalma sem volt, mi történt vele – magyarázott a néni. - Valamilyen mugli betegségben szenvedett, s egyszercsak azt vette észre, hogy kiszállt a testéből, és nagyon fájt mindene. Én pedig bezártam őt egy különleges tükörvilágba addig, amíg gyógymódot nem találok rá. De… nem jártam sikerrel. Még azt sem tudom, mi baja lehetett, sose hallottam ilyen esetről korábban…
- És aztán mi történt? – kérdezte mohón Harry, s pulzusa a duplájára nőtt – ő ugyanis nagyon jól tudta, mi baja volt a nagymamájának.

Muriel néni összecsukta az albumot és visszatette a tükörbe. Szomorú arccal fordult újra Harryhez.
- Legutóbb, mikor beszéltem vele, arról kellett beszámolnom, hogy a lánya meghalt – válaszolta Harrynek. – Sokkot kapott a hírtől és többet nem állt szóba velem. Összetörtem az ikertükröt, amin át beszélgettünk… Szóval a nagymamád Harry, attól tartok tényleg meghalt. Olyan helyen van, ami… hát… - Muriel néni zavarba jött, visszaült az íróasztalához és idegesen tördelte a kezét.
- Azt mondta, találkozhatok vele – emlékeztette Harry a nénit.
- Végül is… igen, találkozhatsz vele. Talán még beszélni is tudtok. Rád kíváncsi lesz.
- Mikor tud elvinni hozzá? – pattant fel Harry a székből.
Muriel néni elmosolyodott és intett Harrynek, hogy nyughasson.
- Az ünnepek után elviszlek hozzá. Most még nem tudlak, mert… szükség van néhány előintézkedésre – mondta titokzatoskodva a néni.
Harry összevonta a szemöldökét.
- Hogy-hogy? Hát nem itt van ezek közt? – mutatott körbe a sok tükörre.
- Neeem, Harry. Tudod, én tudós vagyok, és megpróbáltam segíteni rajta. Az a tükörvilág a Misztériumügyi Főosztályon van. És olyankor tudlak elvinni oda, ha előtte megszerveztük a Főnix Rendjével. Egy vagy két hét, Harry… Addig kérlek, csillapodj.