Angyalszárny

Szinte tökéletes nyári nap volt. Sütött a Nap, a réten széplettek az apró virágok, enyhe szél lengette a parlagon nőtt, hosszúszárú füvet. Nemrég esett, így most minden zöld alapon piros színben pompázott, ahogy a pipacsok kidugták kócos fejüket. Néhol megtörte a talajt egy-egy vakondtúrás, ezeken a helyeken apró lyukak tátongtak a fűben. A virágok édes, bódító illattal töltötték meg a nehéz, párás levegőt.

A kisfiú boldogan játszott a réten, bár ha kérdezték volna, maga sem tudta volna megmondani, mit csinál. Teljesen átlagos, ötévesforma gyerek volt, az évszaknak megfelelő öltözetben. Anyja bizonyára kiküldte játszani, míg főz, hogy ne legyen láb alatt. Ez már csak így szokás.

Hirtelen feltűnt egy fényes villanás a fiú látószögének baloldalán, egy könnyű libbenés, mint elszabadult sóhaj, és már ott sem volt. Ha a kisfiú jobban elmerül a játékban bizonyára észre sem veszi, ám most kíváncsian fordult a tünemény után. Nem kellett sokáig nézelődnie, hamar meglátta a könnyedén táncoló, virágról virágra lebbenő pillangót. Szemeiben gyermeki lelkesedés szikrája csillant, áhítat lángjai kezdtek lobbanni. Vágy, és mohóság kerítette hatalmába.

Nem kellett sokáig várnia, a tünemény hamarost leszállt egy virágra. Az ilyen korú kisfiúk általában gyorsak és ügyesek, ez is az volt, így nem okozott neki nehézséget elkapni a pillangót.

Furcsa jószág volt, nem vitás, legalábbis a kisfiú ezt gondolta. Még sosem látott ilyet... egy pillangó, aki olyan, mintha ember lenne, és mégsem az, mert szárnya van. Apró, és nyilvánvalóan gyenge volt, hiába vergődött, nem szabadulhatott a fiú kezéből. Az megfordította, és ügyesen úgy helyezte, hogy megszemlélhesse szárnyait. Ez a páros testrész oly tökéletesen csatlakozott a testhez, szinte már az tűnt furcsának, hogy neki nincsenek ilyenek. Fehér tollak borították, a tövénél aprók, pihések, a vége felé egyre erősebbek, és hosszabbak. Ha a kisfiúnak bármiféle ornitológiai tapasztalata lett volna, azonnal arra a megállapításra jut, hogy ezek akár egy madár szárnyai is lehetnének.

A kisfiú gyermeteg lelkesedéssel határozta el, hogy megtartja a szárnyakat. Csak a szárnyakat. Az ilyen korú gyermekek gyakran kegyetlenek.

Megragadta az egyiket a tövénél, és lassan húzni kezdte. A kezében tartott test fájdalmasan megrándult, az apró lény sikoltott, ahogy szakadtak inai. Mint önfeledt téli estéken a kandalló ropogtatja az ágakat, oly hangon törtek csontjai. A tiszta izom, mint fáradt kötél szakadt el. A bőr szétnyílt, az utolsó csont nevetve szórta szét darabjait, mikor szilánkokká robbant. A másik szárny elvesztése hasonlóképp zajlott. Az apró teremtés sikoltott az elején, de hamar abbahagyta... verejtékezett, rázta a hideg, meleg vére a kisfiú kezére folyt. A gyerek undorodva dobta el a testet.

Az angyal hatalmas porfelhőt kavarva ért földet. Eddig fehér ruhája kellemetlenül, nedvesen tapadt elgyötört testére, fekete hajtincsei csapzottan lógtak arcába. Bőrét vérrel kevert sár csíkozta. Érezte vére melegét, mégis fázott. Szikrázóan hideg januári hajnal vált hirtelen a harsogón meleg nyári délutánból.

Felállni próbált, de kezei nem engedelmeskedtek. Gyengeséget érzett, és már az is komoly erőfeszítésbe került, hogy a hátára gördüljön az oldaláról. Csak feküdt fájdalma tengerében, a vérét beivó földön, csukott szemmel.

Mosolygott. Duplán bosszút állhat. Az óriásokon is, és Rajta is.

Tudta, ő a legszebb angyal, és most, hogy fegyverrel küldi Ellene az óriásokat, most is lázad. Sokan úgy hiszik, ő maga támadt Rá, de nem volt ilyen ostoba.

És noha sorsát nem kerülhette el, ez a gondolat, mint fény a ködben, megmutatta az utat, csónak, mely végül a révbe úszott vele az idők tengerén keresztül.

A büntetés se sokat váratott magára. Szárnycsapásaitól fagyos a Cocitus vize, három fejével a három fő bűnöst tépi.

Senki nem tudja, hogy habár teste megváltozott, mégis örökös fájdalom gyötri, hogy ő szenved a legjobban.

És mégis, ő a legboldogabb, mert kárhozott lelkét sötét elégtétel tölti ki.